A sport fogalma és gyakorlata a mi világunkban tönkrement, kiürült, meghamisítódott. Nem csupán a sokszor emlegetett görög értelemben nincs már érzékünk hozzá, se igényünk rá, de még a mi első „modern” Olimpiáink szelleméről és célkitűzéseiről is elfeledkeztünk. A sport archaikusabb jelentősége és jelentése szinte nevetségesnek hatna, ha valaki szóba hozná a mai sportrajongók között. Legeredetibb jelentésében és gyakorlatában a sport olyan vetélkedés volt – tudatosan és öntudatlanul –, ami játékká lényegíti át azt a vetélkedést, ami az élet maga; csupán az vérre megy. Az élet kíméletlen dinamizmusának, a felülkerekedés ősi ösztönének szublimált formája volt. Következésképp a lélek iskolája is. Nos, erről mit se tudunk már. A görögök tisztában voltak vele. Sőt még arra is ügyeltek – és később is jelképesen –, hogy a győztesben ne a megnevezhető személyt ünnepeljék, hanem a győzelmet magát.

Azt hiszem, a magyar szurkoló most ebben a helyzetben van, ebben a semmiben. Sok mindennel próbálkozott már. Kezdetben, ezen új idők kezdetén nem hitt a szemének, és próbálta úgy nézni a meccseket, mintha Szepesi György közvetítené, vagyis a fagyott kutyaláb hőmérsékletű lötyögéseket is átforrósította irracionális, bár éppenséggel e nagy játék szelleméből táplálkozó lelkesedéssel. Amikor ez már nem működött, és már semmilyen látomás szerint nem lehetett a részleteket összetenni, akkor igyekezett ezen részletekbe menekülni, az egészen már nincs mit forrósítani, de volt egy ígéretes kapáslövés, ifista, taccs. Mikor ez is elkopott, a kiscsapatokból merített erőt, grundok, Csempe-Pempe, kell egy csapat. Ez már lépés volt a múltba, menekülés a nosztalgiába, meccs közben lehunyta a szemét, nyála csorrant, és azt mormogta, sándorgöröcsalberttichyfenyvesi és vargazolit álmodott. (E sorok írója nem tagadja, élete nagy eseményei közé számítja, hogy kezet foghatott Puskással vagy Hidegkúti Nándival – el is tette a saját kezét emlékbe –, az neki olyan, mintha Adyval vagy Kosztolányival beszélhetett volna, vagy a Sophia Lorennel, hogy a külvárosban is érthető legyek. És tessék még elképzelni, hogy ebben az évben volt egy pillanat, amikor azt remélhette, hogy ugyanazon a pályán álldogálhat a nagy Törőcsikkel, de aztán ő makacs húzódással bajlódván kútba esett a vágyott élmény.)

A szakértők elkérték a tőröket és megvizsgálták. Onyiscsenko fegyverének markolatát – nyilván a biztosabb fogás kedvéért – vékony szarvasbőr borítás takarta, ezt most letekerték, és a legnagyobb megdöbbenésre egy apró elektromos kapcsolót találtak alatta. Kipróbálták és kiderült, hogy a legkisebb nyomásra rövidre zárja az áramot, felvillantja az ellenfélnél a találatjelző lámpát – vagy valahogy hasonlóképpen – a leírás technikai pontatlanságaiért elnézést kérek, nem vagyok egy Edison.

A csalás olyan súlyosnak és nyilvánvalónak látszott, hogy Onyiscsenkót azonnal kizárták a versenyből.

Szepesi végighallgatta az elbeszélést és hunyorogva összevonta a szemöldökét:

– Te úristen, hogy lehet ezt elmondani a Magyar Rádióban?! Mégiscsak egy világhírű szovjet sportolóról van szó! (Emlékeztetnem kell az olvasót, hogy 1976-ot írtunk, és igen keveset lehetett megírnunk.) Mindegy, ki kell találnom valamit.

Gyuri odahívta a mikrofonhoz a Nemzetközi Öttusaszövetség egyik vezetőjét, akinek a felesége magyar volt, és ő maga is elfogadhatóan beszélt a nyelvünkön. Szepesi úgy tett, mintha ebben a pillanatban érkezett volna meg, és semmit sem tudna az eseményekről, a vezetőtől kért tájékoztatást. Az illető részletesen elmondott mindent, bele a mikrofonba, egyenes adásban lement, tehát Szepesi eleget tett riporteri kötelességeinek: tájékoztatta a magyar hallgatókat, ő maga viszont nem mondott semmit, nem kellett kommentálnia a szovjet öttusázó egetverő sportszerűtlenségét.

– Hát, köszönjük a felvilágosítást, ez a helyzet kedves hallgatóim. Jó éjszakát! – mondta befejezésül és intett, hogy gyorsan keverjék le az adást.

– Ügyes volt, Gyuri – mondtam elismerően –, de ne hidd azt, hogy ezzel lezárult az ügy. Sajnos, holnap az újságok teli lesznek ezzel a botránnyal.

Végh Tónival sem futottam össze. Annyit tudtam, hogy végleg abbahagyta az aktív játékot, a magyar futball „mennydörgő Jupiter”-évé lépett elő. Mint egy válogatott futballista mondta:

– „Egy meccset általában háromféle formában játszottak le. Először, ahogy valójában lefolyt a pályán, másodszor, ahogy Szepesi György közvetítette, harmadszor, ahogy Végh Antal megbírálta…”

Az egyszerű szurkoló számára talán az utolsó forma volt a legfontosabb. Végh Tóni majd két évtizedig újra és újra izgalomba tudott kergetni egy futballért rajongó országot. Neve egy időben a sportbeli tisztesség szinonimájává vált, a nyilvánvaló bundameccseken gyakran felhangzott a kiáltás a nézőtér felől:

– Ne féljetek, él még Végh Antal!

Úgy tetszik, a rendszerváltással a riporterek meghülyültek. Addig is uralták a gyepet, de hogyan? A rádióban – midőn még nem volt kép –, a sokszor kárhoztatott Szepesivel megelevenedett a játék, mi még láttuk a meccset a szó nyomán. Sokszor még a meccset is fölhevítette, fölülmúlta – lelkesedésből, ördöngős, vajákos hevületből.

Vagy maga a méla Vitray! Micsoda visszafogott intelligencia, gunyoros, de nem földbetipró jellemmagyarázat, szellemtörténet, csöpp pletykoid, úri fintorok, és hallgatás! Uraim, hallgatás! Mikor elnémul a szó – és a riporter helyett – a játék lesz az úr, a látvány, a biliárdháló labdamutatvány, ami már művészet! S a többi – néma – úri – csend.