A RABSZOLGASÁG FELSZÁMOLÁSÁNAK VILÁGNAPJÁt december 2-án tartják, emlékezve arra
az 1949-es ENSZ-határozatra, mely az emberkereskedelem és mások kizsákmányolása
ellen született.
Nincs ugyan már „természetes” vagy „szent” joggal hitelesített rabszolgaság, jobbágyság, megalázó hierarchikus megkülönböztetés: az általában vallott és vállalt eszményeink sokkal magasabb rendűek. De a hasonló sors modern változatai mégis kísértenek: akár egyfajta civilizációs fejlődés, akár bizonyos elmélet vagy csupán elméletalkalmazási módszer következményeként. És éppen ez a drámai: a kiélezett ellentmondás. Amíg jog védett képtelenségeket és igazságtalanságokat (Luther, Melanchton, Erasmus kora is idetartozik – akiket említesz) – addig az ellentmondás sem lehetett annyira nyilvánvaló. Helyesebben: intellektuálisan sem fogalmazódhatott meg annyira, mint ma. Lázadások fellángoltak ugyan – nem is kevés –, de az események mégis belesimultak a dolgok jogvédte, sorsszerű rendjébe. Annál is inkább, mert a jog tabu, könnyen mitizálódik, s még az is megbűvölődik tőle, akit sújt… Korunk szenvedéllyel tépte és tépi fel a dolgok ilyen fajta rendjét, elsősorban az eszmék síkján. Csupán adekvát eszközöket és megvalósító képességet nem tud többnyire melléje rendelni. Ha a múltban jog szerint is kevesebbre volt lehetősége a nép nagy részének, ma sokkal többhöz van joga – de nem minden esetben lehetősége is. S ez nem veszélytelen állapot: mert a jog tabu, könnyen mitizálódik, s még az is megszédül tőle, akit illet…
A hetilap borítékja címlapján egy négy-öt éves kislány, fején nyersvászonból kötözött koszorú, azon
hat terméskő. Két karján vállig visszahull a vörös köntös ujja, s kezei karcsú virágszálként nyúlnak fel
a terméskövekhez, rájuk tapadnak, mint az inda, hogy megtartsák őket a fején. A súly, amit visel,
látnivalóan több a gyermek testesúlyánál.
A lap borítója hátsó oldalán klasszikus szépségű fotómodell, átlátszó fekete hálóingben magához
szorít egy hatalmas PARFUM N°5 CHANEL PARIS feliratú négyszögletes üveget, csiszolt
üvegdugóval. Ő a fején gyönyörű barna hajzuhatagot és két hatalmas igazgyöngyöt visel. A
gyöngyöket a fülében.
A két női kép: két véglet. Egy rabszolga-társadalom (maradvány? vagy csak most kezdődik
igazán?) és egy fogyasztói társadalom. Egymással szemben, ugyanegy borítékpapíron. Ugyanegy
valóság színe-visszája.
A lapból megtudjuk, hogy a fején terméskövet hordó kiskorú leányka, miként több millió
lánypajtása, nemcsak rabszolga, hanem prostituált is. Feltehető, hogy pandanja: a fotómodell is az. A
maga módján.
Savonában és Imperiában lépten-nyomon felhangzik az utóbbi évek legnépszerűbb
olasz dala, mely Postumia óta üldöz, a
Faccetta Nera.
Faccetta nera,
Bell' abissina,
ti porterem' a Roma, liberata!
Felnőttek és gyerekek, lányok és fiúk dúdolják, hümmögik, fütyülik, zengik,
harsogják mindenütt a fekete pofácska”, a szép abesszin lány fülbemászó dalát, a
mesebeli fekete csipkerózsáét, akit majd felszabadítanak, és Rómába hoznak.
Elképzelem az igazi Faccetta nerát, ezt a félmeztelen, lomha és mégis könnyed
járású néger nőt, aki ijedt és bánatos-szép állatarcával szűkölve néz a
kézigránátos felszabadítók felé. Rómába nem viszik, az bizonyos, ott nincs rá
szükség. Ott marad, ahol eddig élt, ott élvezi majd a szabadságot. Eddig
rabszolganő volt – most majd szabad bérmunkásnő lesz. Talán, ha szerencséje van,
egy-két év múlva megismerkedik a bedóval. Mire megöregszik, már teljesen olyan
szabad és olyan rokkant lesz, mint egy negyvenéves európai proletárasszony.
