A görög rabszolga Athénből magával hozta az ízlést, ismerte a klasszikusokat, az alkotás titkát és szabályait, esetleg maga is filozófus volt vagy költő, vagy szárnyaló szavú rétor. De bármikor eladhatták őt, favágásra foghatták, ágyba cipelhették, megölhették.

Egyetlen sansza volt a kényelmes életre s az illúzióra, hogy valamit átplántálhat magából, a kultúrájából, az ízléséből – ha nevelői állást kapott egy nagyúri háznál. Szerencséje volt, ha a kölyök kezes volt, figyelmes, tanulékony, nyílt eszű, és nem botoztatta meg minduntalan a mesterét. Ha nem volt szerencséje, kifogott valami nyakas, hiú, sötétfejű császári fattyút, s hiába adta bele a lelkét, nem jutott a tanítványával semmire, de semmire. A tanítványát, minden filozófiai és poétikai lecke ellenére, csak az érdekelte továbbra is, hogy ki kit öl meg a családban. Ha a pedagógusnak félig volt szerencséje, sikerült a tanítványban felébresztenie a művészi becsvágyat. Ilyenkor ő lehetett a tanítványának a négere. Írhatta a versikéket, amelyekkel a tanítvány brillírozott, a darabokat, amelyekért a tanítvány besöpörte az állami díjakat és a tantièmet, s írhatta a beszédeket, amelyek válságos helyzetben megmentették a hazát. A rabszolga ambíciója csak az volt, hogy a tanítványa lehetőleg ne írja át a verseit, ne rondítson bele a drámákba, és feltételes mód helyett ne használjon felszólító módot, amikor a szenátusban recitálja a betanult szónoklatot.

Az effajta négerkedő rabszolga élete a legkevésbé sem volt biztonságos. A tanítványa előbb-utóbb meggyűlölte, s mihelyt úgy érezte, hogy már maga is tud verset írni, megüzente a mesterének, hogy most már felvághatja az ereit.