Leóval egy hónappal Hirosima után találkoztam, Polányi Laura lakásán, New Yorkban. Több amerikai nevezetesség volt jelen, a magyarok közül pedig Jászi Oszkár és Vámbéry Rusztem. Szilárdot valamennyien a nap hősének tekintettük, aki az atombombával sokszázezer amerikai katona életét mentette meg, alighanem az enyémet is. De ugyanekkor kétségbeesetten néztünk reá, amiért az egész emberiség elpusztításának lehetőségét hozta. Amerikában, technikai ismeretek birtokában, többen és hamarább látták, miről van szó.

Vitatkozni vele akkoriban még nehéz volt. Azt állította ugyanis, hogy az atombomba birtokosai a tudósok, nem pedig az állam, és a tudósok rajta lesznek, hogy hadi célra ne használják, de energiával lássák el a világot. Ezen a ponton ellentmondást nem tűrt. Ugyanakkor ragyogó képet festett a jövőről, amikor „atom napokat” állítanak fel Kanadában, Grönlandon, Szibériában, és ott búza, pálmák és banán nő majd. Egyedül Jászi merészelt vitába szállni vele. Elmondta, hogy ez esetben trópikus vidékeken kibírhatatlan meleg lesz, és Grönland elolvadt jegétől a tenger annyira megdagad, hogy elönti Velencét, New Yorkot, Riót. Szilárd nem válaszolt. Késő éjszaka gondterhelten oszoltunk szét.

Miért hogy mégis az ő szavaikra figyel az emberiség? Miért kell mindannyiunknak tudnunk, hogy e fénytelen elmék közül ki hova utazik és mit mond? Nagy esemény: összejön két idősebb férfi és azt mondja: a nukleáris háborúnak nem lenne győztese, tehát a nukleáris háborút nem szabad megvívni. Miért lélegzik fel a világ ettől a szakállas közhelytől? Csak mert ők mondják? Ők ketten? Talán inkább azért veszi körül őket olyan közfigyelem, mert nekik, azonfelül, hogy módjukban áll mondani is az ellenkezőjét, megcselekedni is módjukban áll azt. Nekünk szerencsére nem áll módunkban megsemmisíteni a világot; ki tudja mit tennénk valamilyen elfogultságunkban? De nekik módjukban áll. Miért? Emberfeletti lények? Ó dehogy, nem rosszabbak és nem is jobbak néhány százezer kollégájuknál, politikai managereknél; valamilyen kiválasztódási folyamat révén Number One-ok lettek, de egy másik dimenzióban, amelynek nincsen sok köze az irodalomhoz. Mindenesetre az ő ujjuk van a gombon.

A nukleáris háborúra készülődés volt az ölésszenvedély legmesszebbmenő racionalizálása. A két nagynak megvolt és még most is megvan a valóságos tehetsége az emberiség teljes kiirtására. 1989 előtt számolni kellett a totális háború eshetőségével, azzal, hogy egy szép napon úgy jön, mint a szívszélhűdés vagy az agyvérzés. Azért élünk még, mert a két játékos észjárása kompatibilis volt. Ha nem lett volna az, akkor a biztonsági megállapodások nem működtek volna. Ez a posztnukleáris, ha tetszik, posztmodern háború más, ez ésszerűtlen, partikuláris és meglepetésszerű.

Állítom, hogy Budapesten élni, amely körül szovjet csapatok állomásoznak, jobb, mint egyáltalán nem élni. Ugyanerre a következtetésre jutottam Nyugat-Berlinben, ahol amerikai csapatok állomásoznak. Bármilyen idegen csapat jelenléte elviselhetőbb képzet, mint az atomháború kollektív öngyilkossága. Nem képzelhető el olyan helyzet, amelyben a nukleáris fegyverek használata Európa bármely országa számára az ésszerű kockázat körén belül maradna. Mivelhogy az atomháborút mi, európaiak élhetjük a legkevesebb eséllyel túl, nemzeti függetlenségünk legésszerűbb biztosítéka a svájci vagy a jugoszláv típusú népfölkelő sereg lenne. Igen kényelmetlen és kevéssé kifizetődő mindenféle megszállás, ha a lakosság tekintélyes része gerilla háborúra kiképzett ellenfél. Az állam tegye lehetővé, hogy a lakosság partizánharcot folytathasson az esetleges megszállók ellen, ha akar, de nem köteles olyan fegyverekkel megvédeni a társadalmat, amelybe mindenki belehal.

1989 jóvoltából láthatóvá lett az a távolság, amely a nukleáris konfrontáció és a köznapi élet logikája között tátongott. Olyan emberek számoltak a nukleáris „csere” lehetőségével, akik behunyják a szemüket, ha az orvosi vizsgálaton vért vesznek tőlük. A demokráciák polgárainak szemében az egyéni élet értéke megnőtt, a háborúval elérhető célok értéke összezsugorodott. A demokráciák átlagpolgára a nyomortól és az elnyomástól nem szenved. Küszködik mindenféle frusztrációval, de nem mindegy neki, hogy él-e vagy hal-e. Nem megváltás neki a halál. Ötven év alatt az emberek megtanulták jobban becsülni az életüket. Ha utazni akarnak, nem kell tankháton zötyögniük. A sarki utazási iroda több egzotikumot kínál, mint a hadsereg. Míg tehát ki volt feszítve fölöttünk a totális megsemmisülés esélye, igyekeztünk jól érezni magunkat az elguruló, örök mai napban. A nagyközönség háborúvágya alacsony, nem szeretne halálos kockázatot vállalni, és szinte elfeledkezett a világháborús rettegésről. Ehelyett inkább diffúz félelmeket ápol, és mert személyesen a veszéllyel nem érintkezik, a géppisztolyos emberekről és az elfekvő testekről szóló híradóképeket nézi, amelyek lényegében nem különböznek a híradót követő játékfilm látványaitól. Az urbanizmus erői mindenütt kibomlottak, a nyugati világ polgáriasult, és a kommunista kéreg alatt Kelet-Európában is hasonló folyamat ment végbe. A polgár a saját élete alanyának szeretné tudni magát. Meghalna talán a gyerekéért. De valamilyen politikai-katonai elgondolásáért? Nem!

Egy régi emlék körülbelül olyan rejtve működő mechanizmus szerint merül fel, mint amilyen mechanizmus az álomképeink filmjeit is vetíti. S ahogy az álmaink nyugtalanítanak mindaddig, amíg valami megfejtésfélét nem találunk rájuk – vagy amíg gyorsan el nem felejtjük őket –, ugyanúgy az emlékeinktől is várunk némi magyarázatot: minek köszönhetjük a hívatlan látogatást?

Az egyik reggel Gombás Pál halála hírét olvasom az újságban. Ő számította ki előttem – az atombomba után, de jóval a hidrogénbomba előtt –, hogy a hirosimai hatáson túl is még mennyire fokozható a nukleáris pusztító eszközök ereje. Egy alpesi faluban voltunk együtt, 1947 telén. Szentgyörgyi küldte őt, hogy tegyek meg mindent érte, mert tönkrement a háborúban, s hogy őt tartja a modern fizika legtöbbet ígérő lángelméjének. Előzőleg Szőnyivel és Ferenczy Bénivel már felfedeztük ott Naxban a mészárszék panzióját, ahol olyan reggeliket és ebédeket adtak, hogy egybefolyt a három étkezés. Reggeltől éjfélig a terített asztalnál ültünk. Felvittem Genfből a kis rádiómat, vacsora után azt hallgattuk. Néha távolból a Rhône-völgye túlsó oldaláról belemorajlott egy-egy leszakadó lavina hangja. Szőnyi rendszerint rajzolt, Ferenczy Béni Szűts Lászlóval zenét keresgélt, s a Mozart-vonósnégyeseket idézgették egymásnak. Aztán valami félig értett híradás nyomán faggatni kezdtük Gombást, mi is hát ez az atombomba. Úgy kezdett beszélni róla, mint aki tudja, hogy fizikus lévén, kollektív bűn részese. S mint aki felelős azért is, ami ezután fog következni. – Miért? Mi jön még? – Gombást mi addig olyannak ismertük, aki férfi létére megmaradt naiv, nyurga kamaszfiúnak, holmi nagyon is jól nevelt cserkésznek – s most tanúi lettünk, amint elragadta őt a feltartózhatatlan gondolkozás lendülete, miközben meg-megtorpanva, egy-egy példával lefordította nekünk, földi viszonyainkra, hogy mit is jelentenek a számok. Mintha gyorsírással írt volna, úgy röpült a ceruzája a notesz lapjain. Egyszerre: a szellem öröme és perspektíva iszonyata. Az egyik példájára emlékszem: ha ez és ez a bomba Budapestet éri, a Duna eltérül, s feltehetően másfelé mos új medret magának.

– Azért talán mégse csinálnak háborút – mondta, amikor aztán éjfél után zsebre vágta a noteszt.

Az újságban ma egymás alatt két megemlékezés.

Harminchat éve annak, hogy Hirosimában az amerikaiak ledobták az atombombát. Közlik a hirosimai gyerekek emlékezéseit. Hol van a tacitusi „sine ira et studio” ehhez a gyerekszem-objektivitáshoz képest? A cikk szinte lenézőleg írja, hogy a Hirosimára dobott bomba: potomság. Csak 13 kilotonna volt. Az Olaszországba (és Angliába és Németországba) telepített új rakéták már egyenként 200 kilotonnás fejeket hordoznak.

Alatta a másik cikk: megemlékezés a penicillin áldásairól. Ma száz éve született Alexander Fleming. Életmentő százmilliós nagyságrendben.

A michelangelói nagy örvénylő látomást indítja meg ez a két emlékezés. A Végítélet páternoszterján – az Isten malmain – ugyanannyian szállnak alá a pokol tüzére, ahányan boldogan visszajönnek a halálból…

A Dialógus röviden annyit jelent, hogy a Kelet és a Nyugat beszélgessen egymással. Ne hadakozzanak, hanem tárgyaljanak; ne átkozódjanak, hanem vitatkozzanak; ne fenyegetőzzenek, hanem érveljenek; és a végén: ne nukleáris fegyvereket vagdossanak egymás fejéhez, hanem igenis, egyezzenek meg egymással. A Dialógus tehát nem csupán nagy és szent dolog, hanem ami ennél jóval több: fontos is. Sem több, sem kevesebb nem függ tőle, mint az emberiség jövője.

Mi, magyarok – sem egyénileg, sem mint ország – a világ sorsába, szuperhatalmak esetleges összecsapásába beleszólni nem tudunk. Hangunk gyenge, súlyunk pehelynyi, szerepünk nincsen. A tűzhányó szélén folyó haláltáncban – s a kép idillikus, hiszen hol az a tűzhányó, amelyik vetélkedhetnék a nukleáris fegyverek erejével – a magyar népnek egy vágya van, s ha létezik valóban felelős magyar politikus, annak csak egyetlen vezérlő gondolata lehet: kimaradni.