A repülőgépek őrültjei

Hárman voltak.

A piaci élc elnevezte őket Szentháromságnak.

Az egyik abban őrült meg, hogy a léghajó kormányozhatóvá tételét akarta kitalálni, s most azt képzeli magáról, hogy ő az atya Isten, ki hivatva van nitroglicerin mennyköveket és jól tempírozott istennyilákat hajigálni le az egymással veszekedő emberiség fejére. Termetére nézve semmiféle európai mítosz Isten bálványához sem hasonlít, legkevésbé a keresztyén ikonok főalakjához. Arca duzmadt, szakálla vörös és ritka, haja borzas és sertés, homloka húsos, alakja köpcös. Hanem az nem akadályozza őt abban, hogy ő magát a mindenség urának higgye, s az illetékes tiszteletet megkövetelje.

Az állomási rakodó fölött a gép alacsonyra ereszkedett, ott várakozott a levegőben, amíg a lecsüngő huzalokra erősítik a tartóoszlopot. Aztán elrepültek. Körülröpködték a hegyeket, s az erdőbe irtott meredek, csupasz sávokra lerakták a hatalmas acélszerkezeteket. Délig legalább tizenötször fordultak.

A drótkötélpálya egy meredek sziklafalakkal övezett kicsi fennsíkra vezetett.

– Tudod, nem szabad leszállnom – mondta a pilóta. – De azért a kedvedért megpróbálom.

A fennsík peremén le is szálltak. A levegő megsűrűsödött a légcsavar alatt, s a borókák seprűs lombját odanyomta a földre, a fűbe. Miután kiszálltak, közelről már látták, nem is fű volt az, hanem csupa áfonya.

– Szedd tele a kapucnidat, kedves – mondta a pilóta –, addig mi fordulunk egyet.