Szent Iván napja, az év leghosszabb napja közelében rendezik meg minden évben a Múzeumok Éjszakája elnevezésű programot. Magyarország 2003-ban csatlakozott az európai kezdeményezéshez. A múzeumok éjszakája alkalmából Budapest és az ország számos városának múzeumai és gyűjteményei – állandó kiállítások és időszaki tárlatok egyaránt –várják a látogatókat éjjel is. Az alkalom különlegessége, hogy nemcsak a kiállítások tekinthetők meg ekkor, hanem számos egyéb rendezvény – ének, zene, tánc, színielőadás – is gazdagítja a kínálatot.
Én hiszek a múzeumok értelmében. Értelmében és hivatásában. Hivatásában és
szépségében. Nem az idő kriptái a múzeumok! Nem a történelem halottas-könyvei! Nem a
múlandóság szarkofágjai! Én hiszek bennük, mert nemcsak a jövőben hiszek, de hiszek a
múltban. A múzeumok éppúgy az élet jelentései, mint a természet, mint a társadalmak, mint az
ember. A múzeumok éppúgy lét-önmagunkat őrzik, mint a mítoszok, az őskönyvek és az
époszok. Nemcsak a természet kőzet-maradványait, a kővé-vált csontokat, tollakat, pikkelyeket,
leveleket, virágporokat és koponyákat, nemcsak az ősi tegnap kő-üzeneteit őrzik, de őrzik az
emberiség tegnapi-önmagát is: az álmokat, hiteket, vágyakat, mámorokat, bűnöket, önzéseket,
tébolyokat, gyalázatokat, szerelmeket és halálokat. Ha jutok bárhova is a világon: mindíg
megnézem a múzeumokat. Önmagamat keresem bennük, titkos létem volt tartalmait. A Föld-lét
tegnapi hangjait, amelyek némák ugyan, mint a kő-kürtök, megkövesedett trombiták, amelyeket
kőszájjal kő-katona fúj, de ezek a kő-hangok, kő-rivalgások mégis az eleven vér áramlását és
bársony-áradását hozzák, az anyag csoda-virágzását, az emberiség-szellem virágzó mámorát.
Én már csak ezt szeretem, a múzeumot. A tárgyak, a levegő alig-poros tisztaságát, a tárlók üvegfényeit. Ahogy ott ül a sarokban a két teremőr-öregasszony, ősz hajuk tartóshullámba rakva, az egyik óvatosan kávét hörpöl termosz-kupakból.
Nem nézek én ott semmit. Ne hidd, hogy nézek. Semmit. Bánom is én, kelta baltanyél, középkori csempe, kép, absztrakt szobor, nem nézek semmit. Csak a levegő, tudod.
Vagy mégis nézek? néztem? túlsokat, ma már fölösleges? Hisz látom most is, ott szemben a falra akasztva megigazulásaim sorát, a kéket, a réz-szinűt, a foltot, a hajlatot, éji lovashadak barna-sötét rohanását