A beszélgetés most még élénkebb lett. József addig nógatta a hallgatásra berendezkedett Bernátot, amíg az előhozta a népfőiskola-tervüket. Az író úr biztosan ismeri a dán és finn népfőiskolákat, mit szólna hozzá, ha ők is csinálnának olyat Csomorkányon. Amikor látták, hogy Méhes felelni kezd, József és Bandi közelebb húzták a széküket, rá-rászóltak Bernátra, lassan a szót is átvették tőle. Így beszéltek, ferdén az asztalon át, az egyik felén Méhes, a másikon a három összehúzódó fiú; Bandi még a tenyerét is a fülére rakta, hogy a cigányzenében jobban hallja. A népfőiskolai mozgalom akkor még csak épp ébredőben volt Magyarországon. Méhesnek, rögtön észre lehetett venni, még annyi biztos ismerete sem volt róla, mint Józsefnek, akinek a kartotékjában ez alatt a címszó alatt is volt egy-két kivágott ismertetés s beszámoló. A fejében azonban ott volt egy ehhez hasonló intézmény (ott, úgy látszik, az egész ország vagy ki tudja, Európa volt eléggé kidolgozott álmokból összetoldva), s a beszélgetés eleinte abból állt, hogy a fejében levő parasztegyetemet előbb a dán- és finnországiakkal, majd a Csomorkányon csírázóval összeigazítsák. – Énnekem ez régi kérdésem – mondta Méhes. – Kapok egy felnőtt embert, egy Robinzont, akinek megvan a jó esze, ért valami iparhoz vagy mezőgazdasághoz; add át neki minél tömörebben, amit a ti híres műveltségetekben lényegesnek tartasz. Ebben tulajdonképp két nagy kérdés van elbújtatva. Az egyik, hol vannak az emberi műveltség idegdúcai. Énnekem, úgy hiszem, volt egy kis érzékem ehhez, akármit tanultam, rögtön arra csaptam rá, ami alakíthat rajtam – a többit kidobta az agyam. A másik, hogyan adom? Szerintem a könyvben, főképp a tankönyvben, van valami természetellenes. Az író nem meri úgy átadni a dolgot, ahogy az ő fejében van: szétszedi, s belerakja valami lexikonfélébe. A tanulóra bízza, hogy az megint valami szerveset csináljon belőle. A jó pedagógus, mint a költő, úgy adja át a dolgot, abban a szövésben, ahogy őbenne van. Igen, tankönyveket csak költőkkel szabad íratni.