A jurta, amelyben alszanak, alul kör alakú vesszőrács; teteje ugyancsak vesszőkből van, és felül egy kicsiny kerékbe fut össze, honnan egy kéményszerű nyak mered felfelé; az egészet fehér nemezzel borítják, és gyakran mésszel vagy fehér földdel és porrá őrölt csonttal kenik be, hogy ragyogóbb fehérré tegyék; néha viszont feketével borítják be. Fent a nyak körül a nemezt szép és változatos festéssel díszítik. A bejárat fölé szintén nemezt függesztenek, ezt rátét – munkával tarkítják, ugyanis színes nemezt varrnak rá a másik nemezre, szőlőtövet, fát, madarat, állatot ábrázolva. Ezeket a jurtákat oly nagyra készítik, hogy némelyik harminc láb is megvan keresztben. Egyszer ugyanis lemértem egy taliga keréknyomának távolságát: húsz lábat tett ki, mikor pedig a jurta rajta volt a szekéren, mindkét oldalán legkevesebb öt lábnyira állt el a kerekektől. Huszonkét ökröt számláltam meg egy jurtát szállító taligába fogva: tizenegyet egy sorban a szekér széltében végig, tizenegyet meg ezek előtt. A szekér tengelye olyan vastag volt, mint egy hajóárboc; egy ember állott a jurta ajtajában fenn a szekéren, aki hajtotta az ökröket.

Első rész. Negyedik kép. Különleges szolgálat

BÉLA: De mitől féltek annyian?

KÁLMÁN: Éjszaka van. Vigyázni kell.

BÉLA: De mért kell annyira vigyázni? Hát nem tudok én vívni?

KÁLMÁN: Nem eléggé. Ha megtörténik, amivel mindig számolni kell, a sohase várt, és éjszaka támadnak mégis, mi meg nem készítünk elő mindent, s te a lábadat töröd a kötelek közt, lemészárolnak, mint egy állatot. Neked pedig meg kell menekülnöd, mert ameddig te élsz, addig van egy fogalom, ami összetartja az országot a káoszban. Addig még van Magyarország.

BÉLA: Hogy én meneküljek?

KÁLMÁN: Igen, Ne kezdd újra a hisztériázást, nincs idő. Az osztag a sátrad mögött készenlétben áll, megkapta az utasításokat, csupa olyan barátod, aki meghal érted, s ez még egyszerű, de hajlandó fogadni is helyetted a tatárt, ami már némileg komplikáltabb helyzetet eredményez. Feküdj le szépen, ne kínozz már bennünket. Ez nem a palotád. Ez a tábor.

BÉLA: Én nem menekülök. Nekem elég volt. Velem már annyi minden történt, hogy el kellett jönnie a percnek, amikor azt mondom: elég.

KÁLMÁN (végtelen nyugalommal): Veled nem történt semmi különös az anyánk halála kivételével, amit megbosszultál, és amit nem tudsz elfelejteni. Nem játszol itt istenítéletet, megmondtam már. Mindig magadra gondolsz? Csak magadra? A te lelkedre, a te rémképeidre, a te magánügyedre? Értsd meg már végre, mit jelent az, hogy te vagy a király.

BÉLA: Neked kellett volna elsőnek megszületned.

KÁLMÁN: Megmondtam már, hogy közlünk csak te vagy királynak való. Megtéveszt a veszély, ezért nem ismersz magadra, különben nélkülem is tudnád ezt. Majd elmúlik ez a válság, és visszatér az élet a  régi medrébe. Te nem vagy háborús király. T e a béke királya vagy.

BÉLA: Ha meghalnék…

KÁLMÁN: Dehogy halsz meg. Engedj vissza a hídhoz! Ha még egyszer megzavarsz, szégyellni fogom magam a nagymester előtt. Aludj! Most már magam is azt hiszem, csöndes éjszaka lesz.

Második rész. Hetedik kép. Lefúvó jel

(Klissza egyik belső termében, az ostrom utolsó óráiban. A hercegnők halála óta a vár a tatárok ostromgyűrűjében, szüntelen detonáció- és tűzcsóva hang- és fényiszonyatában él, a tatárok dühödt próbálkozásait sziszegő fütyülés, dübörgés, láng jelzi. A csatazaj majdnem a jelenet legvégéig igen erős, aztán halkulni kezd, a lefúvó jel után teljesen abbamarad.)

MÁRIA: Egyik lányodat se szeretted ennyire.

BÉLA: Egyik se született Klisszában.

MÁRIA: Hamar felejtesz. Nagyon hamar.

BÉLA: Ez is új tulajdonságom. Mindig együtt éltem minden halottammal. Kálmánt most is olyan közel érzem magamhoz, hogy meg tudnám érinteni. Anyámat is. De Margit nem tehet róla, hogy itt, most és hogy két temetés után született. Ne büntesd érte!

MÁRIA: Ki bünteti? Nem is az enyém. Istené. Még a világon se volt, felajánlottam Istennek.

BÉLA: Igen.

MÁRIA: Mi az, hogy igen? Hát ki nálunk a nagy vallásos? Én hozzád képest bizánci pogány vagyok. Hát az se jó, hogy apáca legyen?

BÉLA: Praktikus. Ahogy járni tud, elviszik tőled egy kolostorba.

MÁRIA: Melyikbe? Amelyiket alapítani fogsz, mint a palotát Budán?

BÉLA: Igen.

MÁRIA: Mert a tatárt kiböjtöljük. Így lesz?

BÉLA: Így lenne logikus.

MÁRIA: Logika! Ugyan már. Majd valamelyik rokonod csodát tesz. Ideje volna.

BÉLA: Mária, vigyázz! Egyszer már kértelek.

MÁRIA: Mire vigyázzak? Nincs már semmink.

BÉLA: A szerelemre vigyázz, Mária.

MÁRIA: Inkább te vigyázz a kolostoroddal, a várkerteddel, az újjáépítési rögeszméddel. A Tiszántúl nincs. A Dunántúl nincs. A magyarjaid embert esznek. Nincs egy ép ház, egy normális ember, csak őrült, félholt és hazaáruló. Te meg tervezel, rajzolsz, építkezel az álmaidban, közben nincs egy garasod. A Frangepánok tartanak.

(Az ostromzaj halkul, majd egyre csendesebb. A házaspár nem veszi észre.)

BÉLA: Mária, elég!

MÁRIA: Elég…

BÉLA: Ne rontsd el, ami szép volt. Én tudom, mi neked Klissza. De hallgass már! Hallgass!

MÁRIA: Nem hallgatok! Nem bírom már! Ha behunyom a szememet, akkor is látom, hogy újra meg újra megpróbálnak felkapaszkodni. Nem mennek el soha! A végén elfogy az ennivalónk! Éhen veszünk, vagy embert eszünk majd mi is.

BÉLA: Rémképek. (Kádán odalent lefújatja az akciót – keleti, nyers hangjelzés. Az ostrom, mintha mindenki megdermedt volna odalenn, abbamaradt.) Mi volt ez?

MÁRIA: Tudom is én. Állj el már onnan! Eltalálnak! Irtózatos, hogy semmitől se félsz.

BÉLA: Szeretnéd, ha sírnék?

MÁRIA: Nem. Azt szeretném, ha nem terveznél városokat egy földön, ahol sose lesz rend és béke, csak a farkasok kószálnak a romok közt.

BÉLA: Én felépítem.

MÁRIA: Hogy építenéd? Ha valaha elmenne a tatár, akkor is lehetetlen. Nincs ember, aki újjáépítse Magyarországot ekkora pusztítás után.

BÉLA: Van. Én. A háborúhoz nincs tehetségem, a békéhez igen. Ne becsüld le!

MÁRIA: (odabújik hozzá, de ennek az érintésnek már nincs személyes jellege, az áramkör megszakadt, senki sem a régi már, s a szerelem kicsorbult. Mária hízeleg, a este közelségével próbál hatni, de hiába): te! Ha a mongol egyszer mégis elvonulna innen, hagyjunk itt mindent. Üljünk hajóra a gyerekekkel, és menjünk el Nikeába. Nikeában füge van és mirtusz és narancs és lerombolhatatlan, felégethetetlen márványpaloták. A bátyám majd kitalál valamit. Bizáncban mindig volt társuralkodó. Lehetsz mellette is király.

BÉLA (most nagyon nagy, mint a legnagyobb Árpád-háziak): Énmellettem nem lehet senki sem király.

Első rész. 4. kép. Az átlépett sír

BÉLA (most nagyon figyel): Te ki vagy?

MÁRK (kitér): Felséges úr, a kenéz azzal dicsekedett, hogy átadta a tatárnak a királyi pecsétet. Azt éreztem, ha el nem hozom nektek ezt az embert, nem vagyok rá méltó, hogy Isten megkímélt a veszedelemtől.

BÉLA: Azt kérdeztem, ki vagy. Nem feleltél.

MÁRK: Egy osztrák. A szolgáim azóta elmondták a feleségemnek, mi történt, azt hiszi a családom, megöltetek. Engedj haza a gyermekeimhez!

BÉLA (most már izgatott): Szolgáid vannak?

MÁRK: Igen, felséges úr.

BÉLA: Nézlek és nézlek, és nem értem, miért képzelem, hogy ismerlek.

MÁRK: Engedj haza, felség. Nem láttál te engem soha.

BÉLA: De láttalak. Most már bizonyosan tudom, hogy a hangodat is ismerem. Hogy hívnak, felelj!

MÁRK: Márknak. Uram, bocsáss el.

BÉLA: Honnan ismerlek téged, Márk? Mi kor hagytad el Magyarországot, mert nem vagy stájer. Így nem beszéli a nyelvünket, csak aki itt született. (Innen kezdve a párbeszéd villámgyors.)

MÁRK: Sok évvel ezelőtt, felség.

BÉLA: Száműztünk?

MÁRK: Nem.

BÉLA: Szöktél?

MÁRK: Elköltöztünk.

BÉLA: Apám volt a király?

MÁRK: Már te, uram.

BÉLA: És miért költöztél el? Elkövettél valamit?

MÁRK (egyre izgatottabb): Uram, elhoztam nektek ezt az embert, és nem vétettem neked soha. Eressz haza!

BÉLA: Hazaengedlek, a Szentháromságra esküszöm, akárki vagy, de tudni akarom, ki az, akivel beszélek. A király szól hozzád, aki – ha el is hagytad az országot –, a te királyod. Felelj neki!

MÁRK: Feleltem, felséges úr. Úgy hívnak: Márk.

BÉLA: Ellenségünk voltál?

MÁRK: Gyermek voltam. Az nem ellenség.

BÉLA: A családod volt az ellenségem?

MÁRK: A családomnak más volt valamiről a politikai elképzelése.

BÉLA: De én tudni akarom, miért költöztetek el.

GERECSE (éppen e szavakra lép be): Megmondom én, uram, és fogalmad sincs, mekkora zsákmányt ejtettünk. Bács ennek a titkát ajánlgatta a maga életéért. Persze megölöm, ebben nem lesz hiba, de nemcsak őt. Ezt az urat is itt ni.

MÁRK: Nem bánthatod, se te, se más. A Szentháromságra esküdtem, hogy hazamehet szabadon.

GERECSE: A Bánk bán fia?

(Nagy csend. Márk térdre ereszkedik.)

GERECSE: Ha tagadja is, hiába. Bács tudja igazolni.

BÉLA: (nyugodt, de ez a nyugalom inkább fegyelem, ami sajátos meglepetéssel párosul, ami valaha minden tettét, gondolatát befolyásolta: a gyilkos indulat kihűlt): Most már értem. Az apja vonásaira emlékeztem, az apja hangjára. Hasonlítanak.

GERECSE: Vihetem?

BÉLA: Nem. Végezzétek ki Bácsot, de meggondoltam magam, ne szórakozzatok vele. Menj, Gerecse.

GERECSE: És ezzel itt mi lesz? Persze. Te ölöd meg személyesen.

BÉLA: Rendeld el a Bács kivégzését, és küldd be nekem Teuton atyát. (Megvárja Gerecse távozását, aztán fordul a fogolyhoz. Szépen, méltósággal.) Kelj fel, uram. Nagy szégyen érte személyemet, hogy jó szolgálatért brutalitással fizettek neked a nyugati gyepűnél. Engedd meg, hogy az udvar jóvátegye. Válassz a lovaim közül, és indulj vissza a családodhoz. (Márk csak áll.) Nem merlek megsérteni azzal, hogy jutalmat ajánljak neked, mert nagyon keveset adhatnék. Ahogy én a családodat ismerem, többnyire mindig gazdagabbak voltatok, mint a magyar király.

MÁRK: Jutalmat? Nekem?

BÉLA (visszaül a trónra): Miért csodálkozol? Nem visszásabb azok után, amik a szüleink között történtek, min hogy te hazahozod Bácsot. Az ember öregszik, Márk úr. Már nem fiatalon valahogy meggyengül annyi minden, a látás élessége, a hallás, az indulat. (Ráüt a gongra. Pilve bejön.) Lássátok el Márk urat úgy, mintha a nádor Indulna Ausztriába, és vidd le paripát választani az istállóba.

Itt a festmény idejének és vonatkozásának megállapításával nagyon lényeges Sebestyénnek az a megfigyelése, hogy az egész mű a torony falának – a fedél miatt pontosan meg nem mérhető – bevágott mezején helyezkedik el.

Ez a körülmény azt mutatja, hogy a tatárfejet nem a torony építésekor, hanem később festették a torony falára. A freskót tudvalevőleg a friss vakolatra festik. Így anyagában tulajdonképpen egyesül a fal, illetve a vakolat anyagával, s ezért addig tart, míg a fal vagy a vakolat. Minderre pedig akkor kerülhetett sor, amikor a nagy mongol-tatárdúlás után Küküllővár új telepeseket kapott. Új temploma épült, s azt kifestették. A párizsi egyetemi könyvtár egyik kéziratában olyan közel egykorú adat maradt fönn, amely esetleg Küküllővár pusztulására vonatkoztatható.

Ez a följegyzés többek között azt mondja, hogy egy pénteki napon (1241. április 3-án) Kunzelburchban 30 000 ember esett a tatárok áldozatául. Bár e szám feltétlenül túlzott, nagyságát némiként az indokolja, hogy itt terjedelmes királyi vár állott, hova sokan menekülhettek a környék falvaiból. A vár árkaiba és környékére be lehetett bocsátani a Küküllő vizét, s így mocsaras, vizes terepkörnyezete fokozta védhetőségét. Román neve ezért Cetatea de baltă, azaz mocsárvár. Ezt a várat dúlta föl a tatár, s az itt legyilkolt sokaságon kétségtelenül nemcsak a várba szorultakat kell értenünk, hanem a vár oltalma alá összetorlódott egész környékbeli lakosságot, illetőleg a Küküllővár vidékén legyilkolt összes áldozatot.