Mert a hírek jöttek, egyre jöttek, nem lehetett egy legyintéssel napirendre térni fölöttük. Elsők között Bakics Pál gazdag rác vajda hozta őket 1526 legelején, aki kincsestül, családostul beköltözött az országba. Maga is hivatalos volt az előző év őszén a szultán tanácsába, hol a háborút, a Száván és a Dráván keresztül való felvonulást, Buda megvívását eldöntötték. I. Ferenc francia király biztatására és kérésére határozott így a szultán. Ferenc ugyanis évtizedes harcban állt a spanyol trónt és az osztrák és német tartományokat birtokló Habsburgokkal (a magyar király felesége, Mária királynő is Habsburg lány volt) s a török felbiztatásával a maga helyzetén kívánt könnyíteni: mindenképpen javára volt a Habsburgok figyelmét, katonai erejét keletre fordító török támadás. De jöttek a hírek, a figyelmeztetések a legkülönbözőbb európai udvarokból, s jött a pápa nunciusa is, aki pénzzel, tanáccsal segítette a királyt, és ma is olvasható kétségbeesett levelekben számolt be a szétzilált magyar viszonyokról.

A szultán pedig 1526. április 23-án roppant seregével kiindult Konstantinápolyból Magyarország ellen. Hogy mekkora volt ez a lavinaként az ország felé görgő sereg? Pontosan nem tudjuk. A korabeli becslések mindkét oldalon megbízhatatlanok. De elképesztően nagy hadsereg lehetett az akkori hadakozási viszonyok között. Lehettek százezren, legföljebb százötvenezren. Az ebbe az embertömegbe belerohanó mohácsi magyar sereg létszáma – hogy mindjárt arányosítsunk – 24 000, legföljebb 28 000 fő lehetett. A török túlerő legalább négyszeres volt, de lehetett hatszoros is. Ebből pedig sok minden következett. Legelőször is az, hogy még egy csodával határos mohácsi magyar győzelem sem állíthatta volna meg véglegesen a törököt.