A hazai, 20. századi téglaépítészet története nincs feldolgozva, sem egészében, sem részleteiben. Az építészettörténeti munkák a stílusok, az épülettípusok vagy az építészek köré rendezve tárgyalják a kort, s ha az építőanyagokra és szerkezetekre kerül a sor, a tégla sosem kap külön fejezetet, hiszen „nem illik” a modern technikai fejlődési trendbe. Pedig a látszó tégla a 19. század második fele óta folyamatosan jelen van a hazai építészetben. A ma téglával dolgozó építész így két forrásból is meríthet munkájához: az egyik a nemzetközi, a másik az idők során saját hagyománnyá érett hazai téglaépítészet. Az első külföldi minta a 19. században szükségszerűen Németországból jött, a századfordulón azonban a finn és az angol hatás erősödött fel. A két háború közötti hazai téglaépületeken skandináv és észak-német, esetenként mediterrán vonzódást szoktak kimutatni, az ötvenes években ismét dán és svéd példák hatottak, majd a hatvanas-hetvenes években visszatértek – éppen aktuális épületeikkel – mintaként az angolok és a finnek. A hazai nyerstégla hagyományok a középkori várakig és templomokig nyúlnak vissza, s részben a népi építészetben is megtalálhatóak, de valójában a 19. század végi ipari építészettel kezdődnek. A szecesszió dekoratív téglahasználatától Lajta Béla korai modern téglaépületein át vezet az út a harmincas-negyvenes évek „másik” modern házaihoz.

Forrás: Architectura Hungariae, V. évfolyam 1. szám