Karthauzi Névtelen: Bódogságos
Szent István királnak legendája
(részlet)
Annak utána felemelé ő édes kezeit, szemeit es szívét-lelkét mennyeknek országára, es nagy siralmas es könyörületes szóval monda: "Ó, mennyeknek királné asszona, Istennek szent anyja es ez világnak megéppöjtő nemes asszona, dicsőséges Szíz Mária! te szentséges kezedben es
oltalmad alá adom es ajánlom anyaszentegyházat mind benne való fejedelmekkel es lelki népekkel egyetembe, es ez szegén országot mind benne való urakkal es szegénnyel-bódoggal egyetemben, hogy te légy asszonok es ótalmok, es az en lelkömet te szent markodban." Annak utána szentségöt vén hozjá, es megkeneték; de miért azon napokban anyaszentegyház illi vala Nagybódogasszony
innepének octáváját, annak okáért nagy jó hitben, bizodalomban, teljes lelki nemes jószágokkal es mennyei koronára való érdemmel, Úristennek es asszonunk Szíz Máriának kibocsátá lelkét, es szent angyaloknak seregében nagy édes énekléssel az erek bódogságra viteték: azon időben mikoron Krisztus sziletetinek utána írnának ezerharmincnégy esztendőben. Es lén nagy eremek rajta az
mennyei szentöknek, szent angyaloknak, hogy olyan nemes, érdemes szent confessor ment volna az ő társasságokban mind ő szent fiával: de viszonellen lén nagy sírásohajtás ez szegény országbeli új keresztyéneknek, hogy olyan szent es kegyes atyjoktúl megváltanak volna.
Karthauzi Névtelen: Szent Imre
királnak legendája
(részlet)
Másod dicsőséges koronája mondatik az nagy szeplőtelen
szízességnek ékessége, kinek kiváltképpen való dicsőséges koronája vagyon.
Harmad dicsőséges koronája mondatik lenni csodatételnek méltósága, hogy még
akarmely nagy bínesekért es hatalma vagyon esedözni, kiről elyen példa
olvastatik: Vala egy nagy bínes ember, kinek Korlát vala neve, kinek mikoron
Úristen malasztját adta volna, töredelmességre méne Rómában úr pápához, kinek
Hildebrandus vala neve; kinek mikoron meggyónta volna bíneit, elyen penitenciát
hagya őneki, hogy megvasaztatná önmagát, es egy levélben belírván ő bíneit, úr
pápai pecsétivel megpecsétölvén, es minden bulcsus helyeket szentöknek temetésit
eljárná, es valahol Úristennek irgalmassága szerént az vasak őróla
elszakadoznának, az levélből az bínök elvakartatnának, es az pápai pecsétök az
levélről lehullanának: ott tudná megbocsáttatni az ő nagy bíneit. Mikoron az
szegén ember mind ez világon szerénszerte nagy sok helyöket eljárt, de sem
Jeruzsálemben, sem egyeb szentöknek koporsójánál irgalmat nem lelt, végre
hallván Magyarországban Szent István királnak csodatételit, munkálkodék nagy
fáradsággal Fejérvárrá. Mikoron érköznék Szent István királ koporsójánál, es
szunnyada eppeségében, neki jelenék az szent királ, mondván: Ne bízjál az en
érdemembe, mert nem vagyok elég éretted esedöznöm, de menj el az en fiamnak,
Szent Imréhnek koporsójához: őtet kérjed, mert ő szíz életben múlt kive ez
világból, es Istennek színe előtt udvarl azokhal kik szíz életöt viseltetnek.
Karthauzi Névtelen: Szent László
királnak legendája
(részlet)
Elhírhövén kedég az ő jó híre-neve, es Istenben való jószágos
vóta mind egész keresztyénségbe, hogy mikoron német császár kimúlt vóna ez
világból, akarják vala őtet választani; de mikoron semmiképpen nem akarta vóna,
alig csendeszödének meg róla. Annak utána méne alá Bodrog vármegyében húsvét napjára, es
mikoron ott vóna, íme, Franciából, Hispániából, Angliából es Britanniából
követök jevének hozjá, kérvén őtet, hogy lenne fejedelmök es előttök járó, hogy
az szent Jeruzsálemnek várasát szabadojtanák meg az saracénusok kezökből es
hatalmasságokból, bosszút állván Krisztus Jézusnak szent haláláért őrajtok: Azt
hallván kegyes Szent László királ, nagy erembe lén rajta, es azon húsvétnak
innepében elbúcsúzék az magyari uraktúl; az szegén Magyarország kedég nagy
bánatban, keserűségben esék rajta, hogy az ő kegyes atyjok elhadná. Szent királ
azért íra csöországi hercegnek, hogy eljőne vele, es ottan eremest 1én őrajta:
de azonközbe történék hada Csöországban az csöországi herceg mellett.
Ismeretlen szerző: De sancto
Ladislao. Szent Lászlóról
(részlet)
Karthauzi Névtelen: Dicsőséges
szent Erzsébet asszonnak ünnepéről, ki vala magyari Endre
királnak leánya
(részlet)
Történék egy napon, mikoron nagy hideg volna, hogy úgy mint
senki ne látná, vinne apró maradékokat az vár kapuja elébe az szegéneknek. Es
íme, elől találá az ő atyja, csodálkozván rajta, ennenmaga mit járna es hova
sietne, megszólítá őtet: Fiam, Erzsébet, hova mégy, mit visz? Az nemes királ
leánya, mert felette szemérmes vala, nagyon megszégyenlé magát, és megijede, és
nem tuda félelmében egyebet mit felelni: Ím, rózsát viszek. Az ő atyja kedég,
mint eszes ember, meggondolá, hogy nem volna rózsavirágnak ideje, hozzá hívá, és
meglátá kebelét, hát mind szép rózsavirág az asszú, apró portéka. Ó, nagy ártatlanság, ó, szeplőtlenségnek halhatatlan
malasztja! Ime, az áldott mennyei királ nem hagyá az ő szerelmes szolgálóleánya
beszédét hamisságban, hogy szemérmet ne vallana, de inkább szentséges voltát isteni irgalmasság követné. Azt látván az ő
atyja, elcsodálkozék rajta. Ez leányzó, ha élhetend vala, mi naggyá leszen!
Annak okáért nem akará mívelkedetiben megbántani, látván, hogy mind lelki ájtatosságában, mind jó
mívelkedetiben Krisztus Jézusnak áhítatos szolgálóleánya volna.
(részlet)
Középkori irodalmunk legnagyobb alakját Szilády Áron érdemes monográfiája ragadta ki a feledés homályából. Az ő nyomain indulva Horváth Cyrill foglalkozott ismételten a jeles minorita műveinek általános jellemzésével, különösen pedig Pelbártnak kódexirodalmunkra gyakorolt nagy hatásával.
Pelbárt, a hitszónok, a szentírás magyarázó és skolasztikus enciklopédista, sőt ha Szilády föltevése minden kétséget kizáró igazolást nyerhetne: a középkori magyar költészet páratlan fényű csillaga, tehát eléggé kibontakozik immár abból a sűrű ködből, amelybe érdemeit három évszázad mind jobban homályosuló emlékezete süllyesztette.
(részlet)
Sokféle szent van a hitvallók és mártírok mellett, aszerint tartjuk számon őket, mi volt életük legjellemzőbb jegye. Példát mutató uralkodó volt-e vagy magasztos célokért kardot fogó katona, esetleg különleges érzék vonta a szociális gondok felé, színtiszta jósága, mértéken felüli emberszeretete kora züllött légkörében nem ítélkező, csak jóra aktivizáló részvétre mozgósította. Az Árpád-házban mindenre található példa. Van királylányunk, akinek kosarában tűzpiros rózsává lényegül az alamizsnakenyér. Szent Erzsébetnek egyébként nemcsak virágai, talpai is pirosak a sebektől, vér serked kergetett lába nyomán az irgalmasnak, aki sose talált irgalomra saját környezetében.
|