1991. június 30-án fejeződött be a szovjet csapatok kivonulása Magyarországról.
Az 1990. március 10-én Moszkvában aláírt egyezmény 1991. június 30-át rögzítette
a kivonulás befejezéseként. Az utolsó szovjet katonavonat 1991. június 16-án,
míg az utolsó szovjet katona, Silov altábornagy június 19-én hagyta el
Magyarországot. Június 30. A MAGYAR SZABADSÁG NAPJA, ekkor rendezik meg a
BUDAPESTI BÚCSÚ rendezvényeit.
1991. június 30. Ma van a szabadság napja. Ma
ünnepli az ország, hogy kimentek az oroszok. Június 19-én
elment az utolsó katona (valamivel előbb, mint ígérték), de ezt a mai napot már tavaly
kijelölték, de most már tényleg nincs itt egy se. Megszólalnak a harangok, többféle
felhívás is volt, hogy szólaljanak meg, s hogy minél hosszabban, hangosabban
szóljanak ma az egész országban. Szóljanak, igen! Ez nem nándorfehérvári győzelem,
nem temetés, sokkal inkább az istentisztelet harangja. Hogy menjünk a templomba,
önmagunkba, hálát adni, emlékezni, reménnyel és erővel megtöltekezni. Hiszen nem mi
győztük le őket, nem mi zavartuk haza őket, bele a jó édesanyjukba, hanem „maguktól
mentek”, mert a végüket járják, mert a világ velük szemben álló része megerősödött,
nagyon erős lett, megijesztette, megrogyasztotta őket, mert hazugságra, propagandára,
erőszakra épült a moszkovita birodalom, s úgy látszik, vannak pillanatok, amikor a
gyenge is vehet levegőt, nevethet, nagyot ugorhat, táncolhat, amikor az igazság győz.
Isten? Természet? Idő? Adjunk ma hálát az ismeretlen Úrnak.
Örüljünk és gondolkozzunk.
– 1956 szellemi, politikai, demokratikus öröksége látszik-e megjelenni a mai magyar társadalomban,
a kezdődő új demokráciában?
– Nem lehet egyszerűen és egyértelműen válaszolni erre a kérdésre. Egyfelől természetesen látszik, hiszen Magyarországon szabadság, többpártrendszer, demokrácia van. A közeli napokban az
utolsó szovjet katonák is eltávoznak Magyarország területéről. Mindebben ’56 valósult meg. Másfelől
az is tény, hogy ’56-ot azért inkább az határozta meg, hogy mit nem akar, semmint az, hogy pontosan
mit akar. E tekintetben tehát nincs viszonyítási alap. Harmadrészt: van, amiben ’56 nem valósul meg.
S épp ez a legfájdalmasabb azok számára, akik megélték ’56-ot. És itt nem a vitákra, parlamenti
veszekedésekre vagy ellentétekre gondolok. Ez előre látható volt, ez hozzátartozik a demokráciához.
Arra gondolok, amit az ember az újságokban olvas, vagy amit hall, hogy ’56 ma már senkit sem
érdekel. Ezt a mondatot én harminc évig hallottam az emigrációban. Olyanok szájából, akik hódoltak
a Kádár-rendszer előtt. De rendes emberektől is, akik nem hódoltak, csak éppen tudomásul vették a
létét. Ők azt mondták: miért csinálsz te magyar lapot, miért szerkeszted az Irodalmi Újságot Párizsban,
és miért lengetitek az ’56-os zászlót? ’56 ma már nálunk senkit nem érdekel.
