1875-ben e napon rendezte a Magyar Athletikai Club a kontinens első szabadtéri sportversenyét Budapesten. Ennek emlékére a kormány 2000. május 2-án hozott határozata alapján május 6-án tartják A MAGYAR SPORT NAPJÁt.
A sport fogalma és gyakorlata a mi világunkban tönkrement, kiürült, meghamisítódott. Nem csupán a sokszor emlegetett görög értelemben nincs már érzékünk hozzá, se igényünk rá, de még a mi első „modern” Olimpiáink szelleméről és célkitűzéseiről is elfeledkeztünk. A sport archaikusabb jelentősége és jelentése szinte nevetségesnek hatna, ha valaki szóba hozná a mai sportrajongók között. Legeredetibb jelentésében és gyakorlatában a sport olyan vetélkedés volt – tudatosan és öntudatlanul –, ami játékká lényegíti át azt a vetélkedést, ami az élet maga; csupán az vérre megy. Az élet kíméletlen dinamizmusának, a felülkerekedés ősi ösztönének szublimált formája volt. Következésképp a lélek iskolája is. Nos, erről mit se tudunk már. A görögök tisztában voltak vele. Sőt még arra is ügyeltek – és később is jelképesen –, hogy a győztesben ne a megnevezhető személyt ünnepeljék, hanem a győzelmet magát.
Tarka ruhás csoport egy homokgödör körül, előttük valami állványféle, most befut a képbe egy hófehér sportöltözékes fiú, igen, a gróf kisebbik fia, elrugaszkodik a földtől és átlendül az állványon keresztbe tett léc fölött. Taps csattan, a grófgyerek föláll a homokban és győzedelmesen az ég felé lendíti a karját.
Hötöle hasalt az árokban, a kerítés drótja megérintette az arcát.
Most egy másik fiú próbálkozott odabent, de sikertelenül, leverte a lécet. Nevetés bugyborékolt, vidám megjegyzések röpködtek, egy fehér kesztyűs inas fölemelte a lécet a homokból és visszahelyezte az állványra, a kárvallott újra nekifutott, de megint csak leverte.
Larsson – Olsson I, Olsson II, Nordquist, Grip – Grahn, Tapper – Magnusson, Kindwall, Edström, Sandberg.
Megint felugrálnak előttünk, ezek szerint a csapatok kijöttek a pályára. Valamivel kényelmesebben ülünk, aztán mi is felállunk. A pálya közepén nyüzsgés. A csapatok egymás mellett. Fohászkodom, hogy nyerjünk, hátha örülne.
[…]
Az első épkézláb támadásunk: Juhász Benéhez fejeli a labdát, Bene elmegy, bead, Vidáts berohan, a védők rámozdulnak, Kozma teljesen üres, beleteszi a lábát. Gól.
Mi is felugrunk, én üvöltök is. Vezetünk, már a nyolcadik percben!
Ezer évig élhetünk, kedves uraim, de olyan edzőt, mint Jascsák Béla – a legendás Steinitz–Jascsák–Podhola fedezetsorból –, már nem látunk többé. Mániája volt a futball, kint aludt a pályán, a kapu hálójában ringatózva, a feje alá egy futball-labdát tett, és használt zöld-fehér mezekkel takaródzott. Kis, mágneses tábláját állandóan magával hordta, és különféle taktikai megoldásokat próbálgatott rajta. Egyik álmatlan éjszakáján, holdfényben találta ki például a támadó kapus felállást, melyet később német és lengyel klubcsapatok alkalmaztak sok sikerrel.
Téglák üregeiben kicserélhetetlen a levegő. Sportpályák, ügetők, épkézláb agóniák közelében, vigaszként néhány fölrepedt patába szorult virágfej. Már a füvek árnyéka is tartósabb áramkörbe kapcsol. Egy makacs bukméker a maradék kapualjakba húzódva méri: mennyi ideig ragasztja a szél a lámpavashoz az egykori újságot. Írják, hogy a versenyek főpróbája is remeklés, különösen a magasabb szempontok lőréséből kitekintve. És hogy a patkányok érzékeny jósok. A központi játszótér hangosbeszélőjében néhány kinnrekedt, rozsdás műsor – a salak vöröse még zárás után is világít.
Győztes plakát-herkulesként, egy tűzfal, átlósan nedvesedik az esőben.
