Arany János, a magyar népköltészetről elmélkedvén, a népköltészet egyes
darabjainak meglepő tökéletességét nemzedékek csiszoló-javító munkájának
tulajdonítja; szerinte a feltételezhető ismeretlen népköltő egyéniségének jegyei
hovatovább eltűnnek, s a nép ajkán válik a mű idők folyamán általánosabb
érdekűvé, az egész nép közvagyonává…
A dalokról azonban, hál’ istennek, nem mondhatjuk, hogy halottak, de még azt
sem, hogy halódnának: sőt, éppen ezek a, hol szerelmi bánatot, hol boldogságot,
hol keserű katonasorsot, hol vidám húsvéti lakodalmas kedvet örökítő versek,
mondókák és dallamok tartják magukat, s magukkal a magyar népdal rangját, a
legszívósabban, a műdalok és kuplék megújuló tömegrohamaival szemben. Gábor Áron
hajdani jó, sokáig dörgő ágyúinak csodája ilyen síkon ismétlődik meg!
Ugyanez mondható el végül a lakodalmas költészetről, a
köszöntőkről és mondókákról is. Az ősi és újdonatúj, bölcs és huncut székely
humor sziporkázik belőlük, méghozzá oly bőséggel, hogy azt kell hinnünk:
kifogyhatatlan, halhatatlan!
Ezek a dalok, mint általában a magyar népköltés legjava,
dallam nélkül is életképesek – legfennebb a földön járnak, s nem tudnak
felrepülni, messze vándorolni, nagy egeket beutazni. Vagy ki tudja? Hátha még
erre is képesek?! Csak nekik is nyilvánosság kell, mégpedig a legnagyobb, ami ma
művészi terméknek megadathatik: maga az éter!