– Hová valósi ön?

– Magyarországra, Európába.

– Ne mondja, maga magyar! Nagyon örülök magának. Maguk nyerték Mexikóban a labdarúgás aranyérmét.

– Mi nyertük. Bombay és Delhi között olvastam az újságban, a repülőn.

– És a tokiói olimpián is a maguk csapata nyert.

– A mienk.

– És az ötvenes években volt maguknak egy nagy csapata.

– Volt. Aranylábú fiúknak nevezték őket.

Én már arra is gondoltam, ha nekünk ilyen rosszak az idegeink, akkor nem szabadna rúgni a labdát. Mert ha nem rúgjuk, akkor nem lesz se NB I, se NB II, se területi bajnokság, se semmi. És ha nem lesz bajnokság, akkor nem mehetünk a világbajnokságra, és akkor biztos, hogy nem lesz hat nulla. És lesz több gyerek és kevesebb alkohol. Tessék betiltani a focit meg még sok minden mást, törvényerejű rendelettel, és akkor punktum és jólét meg minden. (Ilyen törvényt – tudomásunk szerint – csak az országgyűlés hozhatna, de annak más a napirendje. – A szerk.)

– Még egy ilyen sarkost tessék lőni! – ugrált a gyerek a kapuban.

– Ezt beszedted, fiacskám. Gól! Persze, a bal sarokba vártad a labdát. Vigyázz, magas bombát küldök!

Csempe-Pempe magas „bombát” küldött, aztán laposat, majd félmagasat. A gyerekek körben álltak körülötte. – Ez biztosan valami nagy játékos lehetett – súgta egy szeplősképű. Bekerülhetett volna ő a nagycsapatba is, csak hát gyönge fizikum, gyönge fizikum… Ahogy megint nekiállt egy tizenegyesnek, Duck urat érezte a háta mögött, a régi trénert. Szinte hallotta a reszelős hangját. – Senki nem tud úgy tizenegyest lőni, mint Csempe-Pempe.

Aztán egyszerre elrepült a jobb cipője, és ott ugrált zöld harisnyában. Ketten is rohantak a cipőért.

– Köszönöm, öcsi!

Egy padhoz ügetett, befűzte a cipőjét. Fölállt. Előtte a kapus izzadt, vörös arccal.

– Hogy hívnak, fiam? Gruber Karcsi? Hát ide figyelj, szerdán kijössz a Titánia-pályára. Tréningre. Majd bemutatlak az ificsapat mesterének. Négy órára! – Fölemelte az ujját, aztán megfordult és ment. Gruber Karcsi mellette futott, mint egy kölyökkutya. Szólni nem szólt, csak nézett rá. – Csempe-Pempére.

Kezdjük vagy negyven évvel ezelőttről. Nekem úgy tűnik, hogy Rákosi Mátyás nem véletlenül választotta ki szövetségi kapitánynak éppen Sebes Gusztávot. Magatartásuk jegyei hasonlóak: mély hit a saját vezetői csalhatatlanságukban, és mindenekelőtt éberség az éleződő nemzetközi osztályharcban. Mielőtt felhúzták volna a kesztyűjüket, mindig megnézték, nincs-e benne az ellenség keze?! Az emlékezetes londoni 6:3-as meccsen nem negyvennégy láb és körülbelül feleannyi fej, hanem két világnézet csapott össze a Wembley stadionban. Csak Grosits védésein látszott, hogy már akkor sem értett egyet a rendszerrel. Ő egyébként is legalább három világbajnokságon járatta le játékával a kommunista rezsimet.

Rákosi és Sebes Gusztáv tévedései is egy tőről fakadtak, a természet és a logika törvényeit mindketten legyőzendő burzsoá csökevénynek tekintették. Egyikük gyapotot akart termelni fagyzugos Alföldünkön, hajszárítóval kellett melegíteni a leszedett gubót, hogy hajlandó legyen kipattanni, a másikuk a világbajnoki döntőn egy ballábas játékost állított a jobb szélre, ráadásul egy Tóthot.

Megszületett az az elmélet, amely szerint Magyarország nem azért ér el kiváló eredményeket a futballpályán, vagy az atlétika salakján, mert sok tehetséges sportembere van, hanem azért, mert a népi demokrácia ebben is magasabbrendű a kapitalizmusnál, mert a magyar sport eredményei szükségszerűen a társadalmi berendezkedés felsőbbrendűségét bizonyítják. A vezetés a legtöbb pénzt a futballra áldozta, amely a legnépszerűbb sportág Magyarországon. (…)

Mert a futballmeccsek 90 percig ordító, izguló, dühöngő, lelkesülő közönsége a meccs után már fáradtabb s talán kielégültebb is volt annál, hogy másfajta őrjöngésekre gondoljon, a lefojtott tömegindulatok elpárologtak a napsütötte pályák zöld gyepe fölött, a felgyülemlett keserűség (a párttitkárok, az igazgatók, az agitátorok és a propagandisták siserahada ellen) egyetlen széles üvöltéssel ömlött ki a lelátókon, s a harag szennyesét arra a csatárra öntötte, aki az ötös közeléből a kapu mellé lőtte a labdát.

Mikor a Világkupa döntőjében 0:0 állásnál a Penarol tizenegyeshez jutott ellenünk, a mentők ingajáratban közlekedtek a Népstadion és a Rókus kórház idegosztálya között, egyetlen ember maradt csak nyugodt: a Fakír. Rövid türelmet kért, amíg meghallgatja a zsebrádióján a „Bélyeggyűjtők ötpercé”-t, csak aztán állt vissza a kapuba. A közönség tombolt, és akkor sem bocsátott meg neki, mikor egy felülmúlhatatlan robinzonáddal végül is szögletre ütötte Hector Goncalvez büntetőjét.

A közönség nem tudta, hogy Ányos Fakír a magánéletben is kissé lassú és nemtörődöm gondolkodású, ez okozta korai halálát is. Az őszi idény utolsó meccsén az edző elfelejtett szólni neki, hogy véget ért a szezon, egész télen hiába keresték, csak tavasszal találták meg csontvázát a Népstadion egyik kapufájának dőlve.