A pallossal rokon szerepet töltött be az emberiség ideológiájában a kard is, csupán azzal a különbséggel, hogy amíg a pallos legalább látszat szerint fenntartotta az igazságosztás fikcióját, addig a kard nyersen kimondotta a „Macht geht vor Recht” elvét. Az Attila-legendában szereplő „Isten kardja” ugyanezt az őszinte hitet tartalmazza a hatalom isteni eredetében, mint ahogy a mohamedán legenda „dzsulfakr”-ja, az Iszlám kétágú szent kardja is a nyers erőszak hatalma mellett tesz hitet. „Kardélre hányni” egy időben kedves devizája az eurázsiai politikának. „Über den Säbel springen lassen” (A szablyán átugratni), mondja ötletesen a német nyelvkincs. Sőt még a kardnak olyan látszólag mellékes rekvizituma, mint aminő a kardbojt, a „porte-épée”, amely eredetileg csak arra szolgált, hogy a lovastiszt a csuklójára kösse a kardját, hogy közben szabadon foghassa a lova gyeplőjét, és mégis készenlétben tarthassa kivont kardját, még ez a porte-épée is külön, önálló szimbolikus életet él: mint a tiszti becsület jelképe, amely arra kötelezi a katonát, hogy akár fegyvertelen emberre is kardot rántson, ha úgy érzi, hogy az illető „foltot ejtett az ő kardbojtján”. Idővel aztán ez a kardbojt külön misztikus kapcsolatot jelent az uralkodó és tisztjei között, akik ugyanazt a porte-épée-t hordják, mint a felség. „Döntsön közöttünk a kard”, mondogatták a lovagi „istenítéletek” korában, s a kard még az emberek, kitűnő és csöndes polgárok magánéletébe is bevonult, amikor a válni készülő házasfelek ágyát karddal választotta el a jogi formula.

Novák annak idején nem volt katona, s így ritkán fogott kezébe pisztolyt. Otthon se tartott soha. Nem mintha félt volna tőle. Veszedelmes kísérleteket végzett villamossággal, robbanó gázzal, dinamitot is készített a tanulók előtt meg kéksavat, melyből egy szippantás halálos. A pisztolyt azonban utálta.

Megvetően, de némi kíváncsisággal szemlélte ezt a gyalázatos gépet, melyet kizárólag emberi életek kioltására gyártottak. Már külsejében is van valami vészes, ragadozó. Beletekintett üres csövébe, az ablak felé tartva. A cső fekete volt, nagyon fekete, szinte kormos, ellenben a végén, egészen a végén, egy kis világosság derengett, egy kis kerek világosság. Különben mindenütt sötétség, kietlen, vigasztalan sötétség.

Arra gondolt, hogy ez a buta emberek menedéke. Ultima ratio regum. A királyok utolsó érve. Ha a népek nem tudnak megegyezni egymással, s a diplomaták szava elnémul, akkor ez szólal meg minden vonalon, száz kilométeres terepen, ez dönti el, kinek van igaza. Aki erősebb, annak igaza van. Aki gyönge, annak soha sincs igaza. Hol is keressük az igazi erkölcsöt? Csak a természetben van, a társadalomban nincs. Az ostoba népek a puskapor fellegeiben tényleg világosabban látnak, s az ostoba egyének is. Úgy látszik, mégis szükség van erre, jó, hogy van ilyen. Ez szabályozza az életet. Délkörök szerint különböznek a vélemények, hogy mi a helyes és helytelen, de az ősnépek és a mai művelt emberiség egyaránt megérti, hogy aki meg akar ölni bennünket vagy halálosan megaláz, azt mi is megöljük. Sok kérdés különben megoldhatatlan lenne ember és ember között. Szomorú, hogy így van. De így van.