Magam a futballt a legszellemesebb és legjátékosabb sportnak tartom ma is. Talán nem véletlen, hogy egy percre – 1994-ben – a magyar válogatott pszichológusa is voltam, szerelemből. Tisztességes eredményeket értünk el egy meglehetősen gyöngus csapattal.

Ezen felül, maga a labda „szent tárgy”, ha akarom, olyan vezér, ami maga alakítja a játékot. Visszaidézi a gyermek játszókedvét éppúgy, mint a férfi harcát. „Összerendezi” a rendezetlen futkosást, hogy nagy társamat, Hernádit idézzem, „negatív entropiát” visz a pályára: rend lesz, értelem, szabály és véletlen törvényszerűség. Hallatlan élvezet, kéj, futás, tüdőerő és lábizom, agytorna és lélekvitalitás. Ha egészben és föntről nézed, olyasmi, mint maga az élet értelme, a labda pókhálófonalain, mint titokzatos biliárdon, érzékelni lehet egy csöppet, hogyan és miért is élünk. Bizony, kedves hölgyek, kik nem figyeltek és urak, akik sárga intellektusotokkal lenézitek, érzéketlen fejetekkel, mert halvány fi… dunsztotok sincs a játék szent rítusáról.

Ez szűnt meg a mostani vébén. A labda miséje, szertartása, csodája. „Hol van az a nyár?” Csoda brazilok, hős uruguayiak, pengényi hollandok, szellem-magyarok nyara? Midőn „zengett a bőr, énekelt a labda.”

Különösen a térdem lett piszkos, hisz a hátvédek nem teketóriáznak.

– Vajon hány s hány évig kell fociznunk, hogy a térdünkön elhordjuk a rétet?

Sokat gondolkodtam ezen. Fancsikó meg azt mondta.

– Annyi föld ment a sebedbe, hogy ezzel már kuláklistára kerülnél.

– Mert ti állandóan fociztok!

Pinta, aki a beszüremlő fénynyalábon egyensúlyozott, úgy kezdett beszélni, hogy, látszólag, figyelmét csakis a saját mutatványára összpontosította.

– Mert miért élünk.

Fancsikó legyintett, mit kell annyit dumálni, nem tartozik ide.

– Rendben. Velem lehet beszélni. Pedig ez nagyon szép lett volna. Egy truváj.

– Az más. Akkor tessék.

– Mindegy. Hagyjuk. A dolog lényege az, hogy a foci valóságos dolog. Foci közben biztosan vagyunk.

– És ha rosszul megy a játék?

Pinta, helyesen, nem zavartatta magát, ünnepélyes és vöröslő arccal körülnézett, aztán átkarolta a fénynyalábot, lecsúszott a fürdőszoba sötétjébe.

– Csak én focizom – válaszoltam kíméletlenül. Anyám megroggyant tekintete az ajkamon.

Minél kisebbre összeszűkül egy dologgal kapcsolatban a világ, annál többen szemlélhetik.

Ilyen alkalmak a labdarúgó-világbajnokságok is. A mérkőzések napjaiban a Föld egyetlen lelátóvá változik, világméretű stadionná. Az izgalom, a szurkolás, a játék gyönyörétől fölszaladó vérnyomás, egységesebbé és nemzetközibbé teszi az emberiséget, mint bármilyen jobb sorsra érdemes eszme.

Megszoktam már, hogy nagy meccsek idején egyetlen kitágult pupilla az ország, képernyőre meredő; egyetlen ordító száj, hogy góóól, vagy hogy nem gól – de furcsa volt ugyanezzel az élménnyel szembetalálkozni külföldön. Perugiában, Spoletóban, Rómában és Velencében hajszál pontosan viszontláthattam az otthoni jeleneteket. Még a hangyanyüzsgésű turisták is megszakították népvándorlásukat, s a műemlékek, kutak, dómok s áruházak lenyűgöző ormai helyett az áruházak és az üzletek kirakatában vibráló televízió képernyőjére tapadtak.

– Nahát – mondta szegény Dzsoni –, hogy nektek micsoda csudálatos gömbérzéketek van!

– Micsodánk? – kérdezte Ipiapacs, a hírhedett rabló.

– Gömbérzéketek – ismételte meg szegény Dzsoni –, belőletek egy nagyszerű futballcsapat válna.

Csak néztek a rablók. Futball? Az micsoda?

Szegény Dzsoni nagy hirtelen összeeszkábált egy rongylabdát, s megtanította a rablókat a futball szabályaira.

– Mi az, hogy kézzel nem szabad a labdához érni – harciaskodott Ipiapacs, a hírhedett rabló –, nekem mindent szabad!

– Lehet, hogy különben mindent szabad – magyarázta neki szegény Dzsoni –, de a futballban kézzel érni a labdához tilos, mert szabadrúgás jár érte.

Végre aztán Ipiapacs is megértette, hogy nincs játék szabályok nélkül, beletörődött, hogy ő sem érhet kézzel a labdához. Játék közben meg már nem is bánta, mert rájött, hogy olyan ügyesen bánik a labdával lábbal, hogy jobban se kell. Belemelegedtek a rablók a játékba, játszottak boldogan. Nem csoda, hogy boldogok voltak, még soha életükben nem játszottak, most ismerték meg a játék örömét.

Csempe-Pempe magas „bombát” küldött, aztán laposat, majd félmagasat. A gyerekek körben álltak körülötte. – Ez biztosan valami nagy játékos lehetett – súgta egy szeplősképű. Bekerülhetett volna ő a nagycsapatba is, csak hát gyönge fizikum, gyönge fizikum… Ahogy megint nekiállt egy tizenegyesnek, Duck urat érezte a háta mögött, a régi trénert. Szinte hallotta a reszelős hangját. – Senki nem tud úgy tizenegyest lőni, mint Csempe-Pempe.

M. I. Ez egy külön történet. A kritikusokban néha príma „érzékenység” dolgozik, sőt „mélylelkűség”. A pálya szélén c. regényem. Na igen! Itt a kritikusok megértették, hogy a pálya szélén milyen muris és milyen vicces állni és mennyi mélység van benne! Egyszerű lélek vagyok. Ez a regény a futballról szólt, és tulajdonképpen egy szenvedély története, valaki mindent odaad a csapatáért. Egy kapust kell megszereznie. Ezért végignéz egy tréningmeccset. A kritikus azt írta rólam, nahát ez az író, ez a Mándy meg a hozzá hasonlók nemcsak az irodalomban állnak a pálya szélén, hanem az életben is. Mi az élet? Ő tudja! Ugyebár a pályán, ahol ez a tréningmérkőzés folyt, melyen a kapus is szerepelt, akit Csempepempének majd meg kell szereznie, a játékosok tartózkodnak, a nézők, mint az a megfigyelő is, az a Csempepempe, aki a kapus játékát figyelte, egészen furcsa módon, a pálya szélén szoktak tartózkodni. No, ebből a kritikus kibontotta azt a „mély” szemléletet, hogy én kívül állok az életen, és mellékesen lepöccint engem az írói pályáról.

Geng szerette a tiszta dolgokat. Focizott. A labdát vagy berúgták, vagy nem, mellébeszélni alig lehetett. Nem olvasta a sportot, nem tartotta számon az ellenfeleit, csak a labdára ügyelt s a balszélsőkre, mert ezt a szöget nehezen tudta fogni. Az edzéseken nem futotta magát halálra, csak pár kört, hogy legyen valami kondija, aztán beállt a kapuba. Minden labdára vetődött, órákig dobálta magát. Ilyenkor azt szokta mondani, hogy „reflex”, minden a reflexen múlik.

Jenő nem tud futballozni. De mindig odajön. Beveszem a hármas csapatba, de akkor mindig kikapunk. A padok között szoktunk focizni, a kavicsos parkban. Serceg alattunk a finom kavics, a labda kedvesen ugrik.

Legutóbb 5:3-ra vezettünk. Ő volt a hátvéd. Sokat hibázott, elperdült előle a labda. Kiadtam a lelkemet, rohangásztam, helyezkedtem. Dőlt rólam a víz, de tudtam, a kezünkben a győzelem. Egy kapufát rúgtam, az pech volt, nem mondom. Erre Jenő, a mi Jenőnk, a balhátvéd, átenged egy lasztát, utánafut, mellé rúg, és az ellenfél már a negyedik gólját akasztotta a hálónkba. Rászóltam Jenőre, talán nem kellett volna. Megrántotta a vállát. Annyira szeret focizni. De valahogy elgurul előle a labda.