JanuárFebruárMárciusÁprilisMájusJúniusJúliusAugusztusSzeptemberOktóberNovemberDecemberNemzeti ünnepekEgyházi ünnepekJeles napokKiemelt magyar napokVilágnapok, nemzetközi napokEseményekMozgó ünnepekTeljes évTeljes év
  
ma: 2024. március 29.Névnap: Auguszta
    
 
Hónapok
 

1945. április 4-én a szovjet Tájékoztatási Iroda közleményben jelentette be a világnak, hogy a szovjet csapatok befejezték Magyarország egész területének elfoglalását. A lényeget tekintve ez meg is felelt a valóságnak, bár április közepéig még szórványos harcok előfordultak az osztrák határ menti magyar falvak térségében. A katonai hadműveletek április 13-án fejeződtek be.

A rendszerváltás előtt április 4. volt a Magyar Népköztársaság nemzeti ünnepe.

A II. világháború
(összeállítás)
Szabó Lőrinc: Háború után
(részlet)
Óh, szállni!… Vérmocskolt évek után
százszorszent híreket kapok:
Sohse örült még így az ember
s a tenger
egész megfiatalodott!
Óh, szabadulás!… Mámorosan
táncolnak körűl a szelek;
rózsák tolonganak szemeimben
s minden
rostomban ujjongás bizsereg:
indulok, s ahogy a virágbaborult
fát röpíti illata szárnya:
millió kalandor vágyamon
testtelen, parttalan, gazdagon
szétszállok a világba.
Rába György: Háború után
(részlet)
A ház hamvába guggol régen kihűlt az ágyú
kiégett már a lélek a vad perzselni vágyó
a halál hidegen az arcunkba lehelt
tavasz jött nyár míg ajkunk körül a fagy letelt
A kormos fegyverekre a harci szekerekre
szemérmetlen vörösbegy pattan könnyelmü cinke
nyújtja gémberedett tagját s a közös tűztől
föláll kiben ma újra a napok gondja füstöl
s kinek szívét gorombán törte a háború
asztalra hajtja súlyos fejét az őszhajú
Jékely Zoltán: Légoltalmi litánia
(részlet)
Vártuk, vártuk azt a percet,
mikor foszfor-bomba serceg
s mindenkit pokolra kerget.
Békességesebb napokban,
álmunkban, tanfolyamokban,
készülődtünk rá titokban.
Fekhelyünkön hánytorogvást
elképzeltük azt a bombát,
mit a lég vitéze dob ránk.
Jékely Zoltán: Háborúból
(részlet)
Kérdezzétek csak meg a köveket:
akarták-é ezt a históriát?
Faggassátok a földet, az eget:
kellett nekik ez az iszonyuság?
Vegyétek sorra az állatokat,
kikkel egy-földön étünk idelent:
akartak-é ily szörnyű dolgokat?
Legfeljebb a hiéna mond igent.
Illyés Gyula: Háborúk után
(részlet)
Tette dolgát a Föld szavunk szerint
hajolva, mint
kezes háziállataink.
Megszépült, megfénylett. Szemlátomást
kedvelte ezt az együttdolgozást.
S egyszerre: ágyú- és tetű-
karavánokkal fertőztettük gyönyörű
hajlatait, a vízdús, édes völgyeket –
Viszkető mocsok minden út.
Adnak egymásnak tüzvésszel jelet
a régi lánynótás faluk.
…Most meddő, morcos. Újra durva lett.
Hallgat, bár itt a kikelet
s minden fogan –
Mit tettünk vele? Oh, mit tettetek
a föld boldogságával, daltalan,
hazátlan emberek!?
Márai Sándor: Verseskönyv
(részlet)
Feküdj le, ez a város ravatal most,
Az ifjúság pihen e romokon.
Ezer házból raktá e katafalkot,
A kék szalont már felverte a gyom.
Egy temlpm és egy ló teteme ásít,
Egy férfi könnyű gyermektestnek ás itt
Olcsó sírt, s vén nő dúdolgat, rekedt ­
A szél üres szobákban sepreget.

Márai Sándor: Föld, Föld!
(részlet)
Első rész (16.)

Lakásomból mindössze néhány tűzfalat találtam. Az ostrom alatt a ház három bombatalálatot és több mint harminc gránátot kapott. A szemétdombon, amely törmelékekből, lépcsőfokok romjaiból, bútorroncsokból emelkedett a lépcsőház helyén, felmásztam valahogy az emeletre, és a pépes, romos domb tetején, ami valamikor az otthonom volt, megpillantottam a cilinderem és egy francia porcelán gyertyatartót. Fényképek hevertek a szemétben, közöttük az, amely - régen valamikor, az ostrom előtt - az íróasztalom felett lógott és Tolsztojt ábrázolta, amint Gorkijjal állong a Jasznaja Poljana-i kertben. Ezt a fényképet zsebre tettem és körülnéztem, mit vihetnék még emlékbe? A torlaszokon át behatoltam a szobába, ahol könyveim sorakoztak a polcokon. Szerettem volna megtalálni a bilingvikus Marcus Aureliust, aztán Eckermann Beszélgetéseit és egy régi magyar kiadású Bibliát. De a rendetlenségben nehéz volt tájékozódni. A légnyomás, mint valami papírzúzda, pépessé darálta a könyvek legtöbbjét. Mégis egy könyv sértetlen címlappal feküdt a szemétdombon, közvetlenül cilinderem mellett. Felemeltem, elolvastam a címet:  „A polgári kutya gondozásának könyve”, ez volt a cím. Ez a kötetet zsebre vágtam és óvatosan lemásztam a szemétdombról a földszintre. Ebben a pillanatban - később sokat gondolkoztam ezen - különös megkönnyebbülést éreztem.

Ottlik Géza: Próza
(részlet)

Buda ostroma - nem tudom, hogy meddig tartott 1686-ban vagy 1849-ben, de - 1944-45-ben nekünk hosszú volt a Pasaréten. Karácsony estéjétől február közepéig vesztegzár alatt, villany, gáz, telefon, s ami a legrosszabb: víz nélkül, s persze éhkoppon, mégiscsak túléltük. A hidaink mind a Dunában, még a Lánchidat sem tudta megmenteni valaki. Éjjel-nappal hallottuk az ágyúszót, bombázást. Elképzeltük, hogy mekkora lehet a pusztítás. De amit aztán később az ember a szemével látott, azt nem tudta előre elképzelni. Házsorok, terek, utcák tűntek el, város helyett hóba-sárba-földbe taposott romok, hullák, dögök, roncsok mindenütt. Mindenkinek az volt az első és legtermészetesebb gondolata, hogy hagyjuk itt azonmód ezt az egészet, és építsünk valahol másutt, lejjebb vagy feljebb a Dunán, egy városalapításra alkalmasabb helyen - ahol például a hidak nem futnak neki meredek hegyoldalaknak - egy új fővárost.

Pilinszky János: Háború után
(részlet)

A kis kápolnát a dombtetőn időtlen idők óta nem használták. Az ajtaja beszögezve, a tornya félig a mohazöld tetőre roskadva. Az eresz alól, akár a markunkból, madár surrant ki az ürességbe.

– Segítsek?

De barátom igen erős volt, egymaga lefeszítette a kapura szegzett léceket, s beléptünk a kápolnába. Hosszú évek óta először mi ketten.

Mint egy víz alá merült hajó belsejében, úgy mozogtunk, mint tengerfenékre süllyedt kabinba, úgy léptünk be a padba.

Végre letérdepeltem – s mintha évek óta először ereszkedhettem volna térdre. Imádkoztam – s mintha évek óta most imádkozhattam volna először.

Ebben a pillanatban – hihetetlen világossággal emlékszem rá – ért véget a háború. S a világ fokról fokra, először lassan, aztán egyre sebesebben, mint kiszikkadt medence a beáradó folyóval, ismét megtelt élettel.

Igen, vége volt a háborúnak. Egy szót nem szóltam, egy hangot nem hallottam, szemem is csukva volt. Még csak egy árva harang se hirdette Jézus föltámadását.

Bertók László: Priusz
(részlet)

Kérem, mi ott Csurgón a környékbeli parasztok meg a szétvert és még mindig ütött falusi középosztály: papok, tanítók, kiskereskedők, kisiparosok, vasutasok, hivatalnokok gyerekei voltunk. Háborús gyerekek, hadiárvák. Közhely, hogy félelemben, megaláztatásban, nélkülözésben s ugyanakkor reménykedésben telt el a gyerekkorunk. Kilenc-tíz évesek voltunk, amikor vége lett a háborúnak, tizenkét-tizenhárom évesek, amikor apánk hazajött a hadifogságból. Ha hazajött. Ez már a híres-nevezetes demokrácia, a koalíció időszaka. Bevallom, nemigen emlékszem ezekre az évekre. A háborúra, annak is a végére, sokkal jobban.

Arra például, hogy bejöttek az oroszok, de előtte egy órával a ratáikról ledobált gyújtóbombákkal fölgyújtották a falu összes zsúpos pajtáját, istállóját. Hogy miközben az utcai kerítésnél fehér zsebkendővel integettünk nekik, az istállóból kivezették és elvitték a két lovunkat. Arra, hogy mennyi vacakot meg vacaknak hitt patront, lőszert, törött tusú puskát, gránátot, miegyebet szedtünk össze az utcán, a kertekben vagy a „Bugyásban”, amikor 1945 nyarán a bolgárok elhagyták a táborukat. Arra, hogy kis híján a kezemben robbant föl valami. Szerencsém, hogy Lajos, a barátom idejében ordított rám, és elhajítottam, és hasra vágódtunk, és csak akkor robbant, amikor földet ért. Hogy B. Ernőnek az egyik szemét vitte ki, H. Jancsinak az ujjait vágta le a gránát játszadozás közben. Meg arra, hogy ugyanazon a kora nyáron egy hónapos iskolába járásért kaptam meg a harmadik osztályos bizonyítványomat, s azt is csak azért, mert a katolikus tanító már hazajött a háborúból, és a második osztálytól kezdve a falu összes gyerekét, az evangélikusokat is, összeszedte-odavette a kis katolikus iskolába, hogy ne vesszen el egy évünk. Itt látom a szemem előtt, hogy hogyan törölgeti édesanyám a lószerszámot, amit a németek ott hagytak, az oroszok elől meg elásott. Itt a két kisborjút, amit aztán valahogy venni tudtunk, s addig pátyolgattunk, etetgettünk, amíg jármot nem tehettünk a nyakukba. Elkészült közben az új kocsi is, a helyett, amit a németek vittek el.

Lengyel Balázs: A háborúnak vége
(részlet)

Aztán már ott is voltak, elárasztották a házat. Fegyvert és fasisztákat kerestek. Nem volt fegyverünk. Hogy is lett volna, civil voltam. Csak a tiszti pisztolyomat (amit nem vettem fegyverszámba) rejtettem az íróasztal legalsó fiókjába. Az ember nem szívesen válik meg gyermekes játékaitól. Az oroszok két fiókot húztak ki, dobtak ki csupán. A legalsót már otthagyták. Nem írhatnám ezt, ha kihúzták volna.

Este a szociáldemokrata munkás felesége ünnepi grízes tésztát főzött az örömünkre. Csodás volt. Boldogok voltunk. Vége a német megszállásnak, a nyilas gyilkosoknak.

Másnap reggel az újabb orosz csapatok a férfiakat összeszedték. „Davaj, davaj”, „kicsi robot”. Mentünk, ahogy a géppisztolyosok irányítottak bennünket végig a Rákóczi úton. Mellettünk szétszórt romok, törmelék, fagyott halottak. Égő házak a Kálvin tér és a Duna-part felől. Meg innen is, onnan is, beljebb a házak tengeréből, mindenfelől pernye és füst szállt.

Mentünk egy napon át sűrű sorokban, fegyverropogás között. Ránk irányított fegyverekkel, ugató ordítozással – mint megtudtuk – a gödöllői fogolytábor felé. Aki kiugrott a sorból, ha észrevették, lelőtték.

Megtörtént, amit a németek miatt reméltünk, a felszabadulás. Majd csak kialakul előbb-utóbb. Legalábbis reméltük.

Méray Tibor: Évfordulók
(részlet)

Attól, hogy Magyarország Hitler szövetségese volt, még lehetne ma Ausztria vagy Finnország helyzetében. De nekünk – leginkább a keletnémetekhez és bolgárokhoz hasonlóan – „sikerült” megdupláznunk a vereségünket: a háborúban is, a háború után is a vesztesek közé tartoztunk. Kár volna újra és újra képzeletben átírni a történelmet: „mi lett volna, ha…”; kár volna az „ősi magyar átkot” emlegetnünk, siránkoznunk vagy szitkozódnunk – ez sem az elmúlt 40 évre nem ad vigaszt, sem az elkövetkező évtizedekhez erőt.

Maradjunk a ténynél, a kettős vereségnél, annál is inkább, mert a hivatalos történetírás mind a kettőt győzelemmé igyekszik átmázolni. Az elsőt – felszabadulássá, a másodikat – a szocializmus építésévé. 1945 április 4-e valóban lehetett volna felszabadulás – átmenetileg és annyiban az is volt, hogy a német gyarmattá vált ország területéről a szovjet hadsereg kiverte az utolsó náci és nyilas csapatokat. Dehát miféle felszabadító az, amelyik a nép megkérdezése nélkül, sőt – ahogy ’56 megmutatta – a nép óriási többségének akarata ellenére még mindig ott van a „felszabadított” országban, s nemcsak ott van, de ő ott igazi úr – végső soron minden és mindenki tőle függ?

Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel
(részlet)

 

Aki nem érte meg 1848 márciusának idusát, nem élt az meg semmit, mondotta egy szemtanú. Én is fogalmazhatnék így: aki nem élte meg 1945-öt, nem élt az meg semmit.

A párhuzam azonban nem pontos. 1848-ban talpra állt a nemzet, hogy kivívja a szabadságát. 1945-ben viszont Magyarország elvesztette a háborút, a főváros, az ország egy része romokban hevert, az emberek éheztek, fáztak, s a szabadságot nem a felkelt nép, hanem a szovjet hadsereg hozta meg az országnak.

Hangulatában mégis volt valami közös 1945 és 1848 között. Az egész ország érezte a gyökeres változást, s ennek megfelelően parázslottak a szavak, az indulatok, a viták, harsogtak a szónoklatok.

 


Osztyapenko-szobor. Szoborpark, Budapest(Fotó: Konkoly-Thege György)

Osztyapenko-szobor. Szoborpark, Budapest
(Fotó: Konkoly-Thege György)

Virág Benedek: Békesség-óhajtás
(részlet)
Szállj le felséges palotád egéből
Béke! mennyeknek koronás leánya!
Szállj le s Európánk mezején jelenj meg
 
Már valahára!
Babits Mihály: Húsvét előtt
(részlet)
 
Ó, béke! béke!
 
legyen béke már!
 
Legyen vége már!
 
Aki halott, megbocsát,
 
ragyog az ég sátra.
 
Testvérek, ha túl leszünk,
 
sohse nézünk hátra!
 
Ki a bűnös, ne kérdjük,
 
ültessünk virágot,
 
szeressük és megértsük
 
az egész világot:
 
egyik rész a munkára,
 
másik temetésre:
 
adjon Isten bort, buzát,
 
bort a feledésre!
Juhász Gyula: Béke
(részlet)
Ó mennyi csönd van némely alkonyatban,
Mennyi derű és mennyi nyugalom,
A felhők úgy pihennek a magasban,
Mint a bárányok a domboldalon.
Szelíd békesség árad a világra,
Meghalt a harc, a lárma, a panasz,
Kinyílik a búcsú halvány virága,
A nap végső csókjából fakad az.
Jékely Zoltán: Háború!…
Háború!…
Háború!
Milliárd anyaméh sajogja feléd
iszonyu átkát!
Egyforma jajveszékeléssel
siratja holt fiát
az üzbég s a magyar anya,
egyformán csapdossa homlokát a falba
s gügyög eszelősen egy sárgult fotokópiának.
Európa mezőin, Afrika sivatagjain
többmillió névtelen halott
arcára ugyanegy ordítás fagyott:
Nem hagyták, hogy megcsókoljam anyámat!
Jaj, senki, senki se tudja meg,
mi lett belőlem, hol vagyok!

1944. június 14.

Reviczky Gyula: Béke-gondolatok
(részlet)
Csak harcz! Örök harcz minden áron!
Eleje nem volt... lesz-e vége?...
Mikor lesz már csönd a világon,
Mikor lesz már igazi béke?
Meddig fog harczban vér ömölni?
Meddig fog embert ember ölni?
Ki itt a hóhér? Ki a zsarnok?
Király? népszellem? államérdek?
Ki hozza létre mind e harczot?
Kin szárad annyi ember-élet?
S ki fogja elmondhatni végre:
Pihenjetek meg! Itt a béke!
Dsida Jenő: A pántos kapukon túl
(részlet)
A tárt kapukhoz fényösvény viszen,
a végtelennek nincsen messzesége.
S lágyan lebeg az üdvözült vizen
a kék sziget, a némaság vidéke.
Ó, balga mind, ki halni fél, hiszen
az anyatejnél édesebb e béke
s ha jó lakásunk volt a földgolyó,
a holtak falva jobb, mint ami jó.
Gyurkovics Tibor: Béke
(részlet)
Még egyszer fölrepülni
az ismeretlen égre,
s a lengő madarakkal
azt kiáltani: béke!
Hol van az a szabadság?
És hol van a mi tájunk?
Mi örökösen égünk,
mi örökösen szállunk!
VILÁGHÁBORÚ
(gyűjtőoldal)
II. világháborús honlap
A II. világháború
(történelem érettségi tétel)
A II. világháború
(történelem érettségi tétel)
HONVÉDELEM
(gyűjtőoldal)
II. világháború
(szócikk)
Kollega Tarsoly István: Magyarország a XX. században – II. Honvédelem és hadügyek
(főszerk.)
Honvédelem online
Budapest, 1945. február. Otthonukba visszatérő lakosok Budapest ostroma után
(fotó)
Battonya, 1944. szeptember 25. A Vörös Hadsereg egyik gépkocsis alakulata benyomul Magyarország területére
(fotó)
Budapest, 1945. február. Szovjet aknászok a főváros ostromának idején
(fotó)
Budapest, 1945. február. Szovjet aknász az Apponyi téren
(fotó)
Budapest, 1945. február 3. Népbírósági ítélkezés
(fotó)
Budapest, 1945. február. Kényszerleszállt német vitorlázó repülőgép az Attila út 37. szám alatti bérház tetején
(fotó)
Budapest, 1945. március. A belügyminisztérium romokban heverő épülete
(fotó)
1946 tavasza. A hóhér a Népbíróság által halálraítélt háborús főbűnösöket várja
(fotó)
Budapest, 1946. április 11. Jaross Andornak, a Sztójay-kormány belügyminiszterének kivégzése
(fotó)
Budapest, 1945. június 17. A régi Erzsébet-híd roncsai
(fotó)
Budapest, 1945. augusztus. A régi Erzsébet-híd roncsai
(fotó)


A Potsdami konferencia 1945. július 17. és augusztus 2. között
(fotó)


Az első új budapesti Duna-híd, a Margitszigetet Budával összekötő "Manci-híd"
(fotó)
Hegyeshalom, 1945. október. Hazatérő hadifoglyok
(fotó)
Budapest, 1946. február 1. Nagy Ferenc miniszterelnök beszédet mond a Magyar Köztársaság kikiáltásának alkalmából
(fotó)

Budapest, 1946. december 21. Megindul a forgalom a háború utáni első állandó budapesti Duna-hídon, a Kossuth hídon
(fotó)

gördítősávgördítőgomb
Ünnepcsoportok
Neumann Kht.Color Plus MultimediaIsmertetőImpresszum© CopyrightFőoldal