A vers brutálisan szókimondó. Illyés hallhatott valami döbbenetes részletet a voronyezsi pokolról. De a vers szövetéből én kiolvasom, hogy az általánosítható részleten túl, a valóságból nagyon keveset tudott. A szövegben szereplő nevek: kitalált nevek. Cselédek, napszámosok, parasztok, egyszóval közmagyarok nevei. Szándékosan választott nevek. Mint ahogy a vers is célzatos szándékú! Ütni, lázítani, mozgósítani akar. Méghozzá társadalmi indulattal. Ha személyes ismerősökről írt volna, mint Sinka minden esetben, talán a szavak mesterlövészi kezelése helyett a megvadult látomások sörényébe kapaszkodik bele. Eltéved a fájdalomban, az őrjítő tehetetlenségben, eltéved halott barátjával a hómezőn, félméteres jégcsapokat tördel le kinőtt szakálláról, mert sebzi már az állát, noha sajnálja is a jeget, mert a jég jobban csillapítja a szomjúságot, mint a hó; ott botorog maga is a szétdobált katonaköpönyegek, kocsikerék nagyságú, megfagyott sajtok között, kerülgeti a szitává lőtt benzines hordókat, eszi a sületlen lóhúst, nézi, ahogy vánszorgó társai lábáról lehúzzák a bakancsot, és a bakanccsal együtt a lábuk feje is leszakad.

– Életednek, gondolom, a háború volt a nagy fordulata. Vagy tévedek?

– Sokat vagyok együtt fiatal írókkal, egyszer azt mondta nekem valamelyikük „Könnyű maguknak, maguknak ott a háború.” Ebben a megjegyzésben bármilyen groteszkül hangzik, van némi igazság. Hemingway írta az Afrikai vadásznapló-jában, amit most pontatlanul, emlékezetből idézek: Nem nevezheti boldognak magát az az író, akinek ne lett volna háborúban része. Persze, az ilyen írói téziseket nem szabad túl komolyan venni, mert az igazságok többnyire saját kalapméretre készülnek. De az is igaz, hogy a háború az irodalom őskezdetei óta vissza-visszatérő írói tárgy. Ha most felidézem, mi él bennem még ma is a háborús emlékeim közül, akkor az nem a borzalmak sorozata, az állandó halálveszély, hanem az, hogy soha ilyen közelségben és ilyen polarizált feszültségben nem láttam egymás mellett az ember képességét a jóra meg a rosszra. Ez abból fakad, hogy a háború sűrített lét, amilyen sűrített egy színpadi helyzet, azzal a különbséggel, hogy a háború vérre megy. Azt megélni volt a nagy élmény, hogy végre fölmérhettem, ami tőlünk kitelik, és azóta nagyon óvatos vagyok annak megfogalmazásában, hogy egy ember jó-e vagy rossz. Mert láttam, hogy minden a helyzeten múlik, ami belőlünk a jót vagy a rosszat kiugrasztja. Mindezt lefordítva egy hivatásos író anyanyelvére, úgy is mondhatom, ott vált belőlem az epikusból drámai alkat. Biztosan nem véletlen, hogy az első drámámat, a Voronyezs-t, ha még oly gyenge mű is, a háború friss élményi hatására írtam. Azóta azt vallom, az író és vele minden más ember, mindig a gyengék és elesettek oldalán kell hogy álljon, de azért nem szabad lebecsülni az erőt sem. A világ javait és az emberiség fejlődését végül is az erő hozta létre, bár sokszor a testileg gyengék voltak a legnagyobb erő hordozói.

Zászlainkat köpödelem érte, mértéktelen. S nem a kinevezett ellenségtől, de az öntelt, a bódult, a koncleső és pipogya zászlósuraktól. A hazaiaktól, akik a lobogót hurcoltatták határon is túlra, legutóbb legmesszebbre, egészen Voronyezsig, hol a címertartó angyalkezek is lefagytak. Butábban s gonoszabbul, mint a mohácsi vészt, szervezték meg a halált kétszázötvenezer szegény és családos magyarnak. S Mária, az ország patrónája átváltozott a zászlón fülsapkás orosz nővé, partizán szűzzé. Átváltozott szép zöld heggyé, havassá apáink s bátyáink álmaiban. A huszadik századi bujdosók, szökevények a gének parancsára megindulnak a Hegy iránt, atavisztikusan s magányosan. Csak oda föl a csúcsra, honnan a csendőrlovak is lefordulnak! A barlanghoz, hova a medvék halni járnak, ott kitelelhet a család fiastul, asszonyostul. De az ábránd elé odaáll végül a zöld-alapon-piros-parolis halál. A megszervezett halálhoz mérten sírnivalóan gyér a szervezett ellenállás. Hogy kié a bűn és kié a szégyen, kiderült már. Nem a halottaké, nem a csonka-bonkáké, nem a népé. Ha a manipuláció és tudatlanság nagyobb a hegyeknél: a Hegy már nem menedék. Itt már a kenyeret is kövek alá kell eltemetni. Tüzedhez gyilkosod ül, kiüti a halat kezedből. Itt minden levél mögül téged figyelnek. Méregzöld tömlöcöd lett a hegy, a hajdani szabad legények édesanyja. Jelképesen is idetorlódik a nemzet: szökött katona, tisztességet vállaló tiszt, bujdosó röpcédulás, pásztor és filozófus, nő és gyerek, malomba igyekvő öregember, idetorlódik maga az úristen is, a rácsos hegyi pajtába, ami a legújabb temetőre nyílik. Fölöttük pedig nagy zenegép s kurvák és fölesküdt magyar királyi parancsnokuk. S majd szakad a hó a hazára is, akár a Donnál.

Amikor a nyolcvanas évek elején a doni katasztrófáról szóló filmjét kezdte forgatni Sára Sándor, már a forgatás első napjaiban kiderült, hogy a pokol táguló köreibe lépett bele. Mert a Don-kanyar tragédiája ugyan önmagában is szemlélhető és boncolható, de ha valaki a huszadik századi magyar történelem mélységeibe óhajt belenézni, látnia kell az összeomlás folytatását is. Mindenekelőtt a hadifogságok apokaliptikus bugyrait. A szovjetet, az amerikait, a franciát.

E két utóbbi semmiféle komolyabb gondot nem jelentett volna. Még akkor sem, ha a francia hadifogságból sem hiányzott a kegyetlenség, a durvaság, az áldozatokkal kéjenckedő „nemzeti” perverzitás. A szovjet hadifogság azonban életveszélyes tabu volt. Hiába múlt el harmincöt-negyven év, az igazság, a sors nem válhatott történelemmé, továbbra is a politika martaléka maradt. Oly nagyfokú volt a félelem körülötte, hogy maguk a megszenvedett túlélők is csak az utolsó évben szánták rá magukat a vallomássá. S azt gondolom, ők is csak azért, mert az ő számlájukat nem terhelte semmi előrángatható háborús bűn, mivelhogy nem katonák voltak, hanem közönséges állampolgárok.

Sára filmje bevezető kockáin, rögtön a háború szélhámosságát leplezi le. A háború orcátlan hazudozásait. Még pontosabban: a hazugságoktól elrákosodott sztálini birodalomét.