| Szép vagy Sopronnak zordon hegye völgye, hol ormos |
| Rengeteged feketül, s bérceid árja zuhog; |
| Szebb vagy, apró halmok s térek vegyülése kalásszal |
| S szőlővel nevető hesperi kertje te, még. |
| És te, mikép emeled, mint tágítod ki szorongó |
| Lelkemet, o Pannon tengere, Piso vize! |
| Édesen elmerülök szép álmadozásba, dicső táj, |
| Hogyha kebledbe csal a Flóra-szerette tavasz. |
| A természet ezer díszét bámulva csudálom, |
| S arcomon aggságim ránca reményre derül. |
| A falak eltemető tömlöc módjára rekesztnek, |
| S ott, valamerre szemem néz, rabi láncra talál. |
| Itt szabadon levetem vas igámat s aetheri szárnyon |
| Repdesek a magas ég végtelen öble körül, |
| S szent öröm árjai közt érzem, hogy földi sorompó |
| Mennyei lelkemnek nem vet örökre határt. |
|
|
|
Kölcsey és Vörösmarty tónusában | Várak-földje mögötted Bécsnek kincseit óvta; |
| ám, ha a kard fordult, védtek minket is ők… |
| Zárták féltve az ország lejtős, tünde határát, |
| hol most, mint üde park, úgy szeg a soproni táj |
| drága Hazám s mint szép hajadon lány, kertben a Város |
| tiszta szemével izen s lángol a selmeci mult!… |
| A szeretet szava szól köveidből és a szivekből, |
| mert hűséggel együtt él itt most is a szép. |
|
(ismertető)
|
|
