A szenvedésre nincsen mérce, az igazságtalanságnak nincsen fokmérője. A Gulagot is, a náci táborhálózatot is egyazon célra hozták létre, és hogy céljukat betöltötték, arról az áldozatok milliói tanúskodnak. Hogy azután a kollektív emlékezet, az elbeszélés rejtélyes, de határozott szelleme miért választja ki magának inkább ezt a tábort, mint amazt, de mindenesetre egyúttal amannak is a jelképe gyanánt, erre próbáltam az előbb néhány okot találni. Mindenesetre a mítosz Auschwitzról szóló döntése ma már végérvényesnek látszik: az Auschwitz-elbeszélés átment már a titkos érdeklődés, a látszólagos felejtés azon időszakán, amit a pszichoanalitikai iskola elfojtásnak nevez. A Gulag, ebben biztos vagyok, minden hasonlóság dacára más elbeszélés. Egyetlen szóval sem mondom, hogy kevesebb benne a bűn, a borzalom, hogy kevésbé megrázó: de – milyen fájdalmasan sajátságos! – a maradandóság mégsem ezen múlik, és én úgy érzem, hogy ezen a történeten még munkálkodik az elbeszélés szelleme, mielőtt ráüti majd a végső forma pecsétjét.

Az Unió területén élő négerek alól a birtokosok kihúzzák a földet s a földdel együtt a kunyhót, a kecskét, az erdőt és az eget: Afrikát. Így kényszerítik le őket a pokolba, a föld alá, a börtönre és a KZ-lágerekre emlékeztető aranybányákba. Ezt a „váltást” aztán a feketék nem heverik ki soha többé. Attól a pillanattól, hogy elhagyták földjüket, az ő Afrikájukat, elvesztek az idegen élet forgatagában. A bánya a mélypont. Visszaút innen nincs többé.