A cigány holokauszt emlékműve Budapesten a Nehru parkban (fotó: Vimola Ágnes)
1944. augusztus 2-áról 3-ára virradóan több mint háromezer cigányt gyilkoltak meg
az auschwitzi haláltáborban. A CIGÁNY HOLOKAUSZT EMLÉKNAPJÁnak éjszakáján
virrasztással emlékeznek az áldozatokra.
Fogadják tisztelgő fejhajtásomat azért az egyszerű tényért, hogy ott voltak. Már az is
erkölcsi érdem, hogy odakerültek. A jó gyanújába fogható az, akit odazártak, valamit talán tettek a
zsarnokság ellen, és a szabadság nevében tették ezt, ha sokféleképpen értelmezték is ezt a szót.
A testvériség az emberek között sohasem lehet teljes, a kivégzőfalnál az áldozatoké
mindenképpen teljesebb, mint a kivégző-különítményé.
Hogy önök hajlott korukkal dacolva még találkoznak egymással közösen emlékezni, bizonyítja
az egykori táborlakók szolidaritását. Egykori őreik valószínűleg nem találkoznak. A fogság, amelyet
a sors kegyelméből sikerült túlélniük (hozzátéve az állhatatosságot és a kölcsönös összefogást), csak
annyit bizonyít, hogy akkor önök vállalták azokat az igazságokat, amelyek veszélyesek voltak, viselték
azt a különös mivoltukat, amely akkor halálra volt ítélve.
Tisztelet a halálraítélteknek és az életben maradottaknak, zsidóknak és keresztényeknek,
vallásosoknak és vallástalanoknak, embereknek, akiket politikai meggyőződésükért a diktatúra
szögesdrót mögé tett.
A cigány holokauszt emlékműve Budapesten a Nehru parkban (fotó: Vimola Ágnes)
„…Úgy vélem (…), hogy Auschwitzról nem lehet személytelenül írni. Az auschwitziak első kötelessége felfogni, mi is az a tábor (…), de úgy, hogy ne felejtsék el: az olvasó, aki jelentésüket olvassa és keresztülrágja magát minden szörnyűségen, óhatatlanul megkérdezi: na jó, de hogyan történt, hogy Ön, uram vagy hölgyem, végül is túlélte? (…) Nincs mit tenni – mondja meg végre, hogyan vett húst a kórházban, a jobb kommandókban, hogyan gyömöszölte a muzulmánokat a kemencébe, hogyan vásárolt nőt és férfit, mit művelt az unterkunftokban, a kanadákon, a krankenbaumokban, a cigánytáborban, beszélje el mindezt és még sok egyebet, mesélje el a tábor mindennapjait, a rettegés szervezettségét és hierarchiáját, minden egyes ember magányát. De írja meg, hogy Maga mit csinált. Hogy Auschwitz komor dicsőségéből Maga is részesült. Vagy talán nem így van?”
Az igazság személyes. Ha az alkotó teljes embersége áll a mondatok mögött, ha felháborodása, indulata nagyon erős, létrejön a Vízió. Ami vízióvá áll össze, az nagy művészet. Amiből nem lesz vízió, az csak irodalom, csak filozófia, csak dokumentum. Személytelen vízió pedig nem létezik.
A cigány holokauszt emlékművének részlete (fotó: Vimola Ágnes)
Oda-vissza, a blokkparancsnok irányításával, meglehetős utat kellett megjárnunk, s ez az út érdekes település mellett vezetett: a drótkerítés mögött a szokott pajták, köztük furcsa nők (az egyiktől hamar el is fordultam tüstént, mivel nyitott ruhájából épp kicsüngött valami, amihez a naptól fénylő fejű, kopasz kisded tapadt görcsösen oda), és még furcsább férfiak, általában ugyan viseltes, de végtére mégiscsak olyan öltözékben, amilyet az emberek odakint hordtak, a szabad életben, hogy úgy mondjam. Visszajövet aztán már magam is tisztában voltam vele: ez a cigányok tábora. Meg is lepődtem kissé: odahaza a cigányokról körülbelül mindenki, magam is tartózkodóan vélekedtem, természetesen, de hát ez ideig még sose hallottam róla, hogy ők is bűnösök. Épp akkor érkezett egy szekér, ott a kerítésük mögött, amit kisebb gyerekek húztak, vállukon kantárral, akárcsak a póni lovak, mellettük nagy bajszú ember lépdelt, kezében ostorral. A rakomány pokrócokkal letakarva, de a sok résen, rongyon keresztül kenyér, mégpedig fehér cipók kandikáltak, félreismerhetetlenül ki: ebből is következtettem, hogy minálunk egy fokkal, úgy látszik, azért mégiscsak magasabban állnak.