„Az Igazságügyi Minisztérium felügyelete alá tartozó Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának telefonszámai nem szerepelnek a budapesti távbeszélő névsorban, és a székház Steindl Imre utcai bejáratánál is csak egy alig észrevehető tábla hirdeti az épület rendeltetését. A testület sem reklámozza magát, akinek dolga van vele, az megkeresi majd.”

Engem sem hívott ide senki, én jelentkeztem, hogy könyvet akarok írni a börtönökről, talpaltam, tárgyaltam, összeköttetéseket vettem igénybe, hogy megkaphassam ezt a lehetőséget. Most, hogy el kellene kezdenem a munkát, mégis megtorpanok, nézem a kovácsoltvas keretű, üvegezett nagy kaput – egy ablakszem közepén kis kerek lyuk tátong, úgy tűnik, mintha egy pisztolylövés nyoma volna. Eltölt a szorongás, irtózásom a zárt helyektől, a félelem, hogy soha nem ismert szenvedésekkel kell találkoznom, úgy érzem, jobb volna visszafordulni és beüzenni, hogy meggondoltam magam, aztán mélyet sóhajtok, és lenyomom a kilincset.

A nyolcadik kerületi rendőrkapitányság Pogány József utcai épületében Dénes alezredes, a kapitány fogad – udvarias, de rosszkedvű, középkorú férfi, abból a fajtából, mely már nem reménykedik csodákban. Kávét főzet a titkárnőjével, beletelik egy kis időbe, amíg a csészéket behozzák, addig nem illik elővenni a jegyzetblokkot és rátérni a számokra, csak úgy általában kérdezősködöm:

– Miért épp a nyolcadik kerület vált az ország bűnügyileg legfertőzöttebb részévé?

A kapitány eltöpreng, mintha saját magának is igyekezne megmagyarázni, hogy juthattak idáig a dolgok:

– Ebben a tekintetben a Józsefváros már a múlt században is olyan volt, mint most. Itt találkoznak az ország különböző részeit összekötő közutak, két pályaudvar is működik itt, tehát a fővárosban nálunk alakult ki a legnagyobb átmenő forgalom, ami eleve kedvez a bűnözésnek. A fogdánkban tartott tíz őrizetes közül legalább hat nem ebben a kerületben lakik.