Sem az író, sem a személyében esetlegesen megnyilvánuló közéletiség nem képviselhet jelszó színvonalú, általános „békevágyat” – a konkrétumban, műveiben, az ember-ember közötti „közlekedés” minőségében legyen tetten érthető ítélete, választása. Aki élezi, ami pusztán más, szaporítja a gyűlöletet. Aki viszont észre sem veszi az ellentéteket, védtelen marad. (S egy kissé naivvá is válik az egyre ravaszodó helyzetekben.) Világos tudattal látni a valóságot és megpróbálni összekötni, ami becstelenség s önvéleményünk megerőszakolása nélkül összeköthető: számomra példa.

Az öldöklés megsemmisíti a művészetet. „Fegyverek közt hallgatnak a múzsák.” De az is igaz, amikor már eltemették az áldozatokat, amikor már a földtörténetbe beírt lett a mindenfajta tömegmészárlások szégyene, éppen az irodalom teremt halhatatlan mementót, hogy „legyen vége, vége már”… Óriás megrendültségű háborús irodalmak születtek, látleletek és gyógyító katarzisú művek lassan letűnő századunk két nagy és számolhatatlanul sok kevésbé nyilvántartott emberi katasztrófájáról. De hiszem, nincs író a világ egyetlen zugában sem, aki minden így fogant remekművét oda ne adná, ha visszamenőleg feltámaszthatna vele valakit.

Két generáció ismeri a túlélés rettenetét. Esetenként szégyenét. De felelősségét mindenképpen. Akarom, hogy a jövő kreativitása a megelőzés kötelességéből meríthesse élete célját, ihlete ajándék óráit.

Téli erdőn, havas ösvényen megyünk B. Nagy Lászlóval. Nincs nagykabátja, fázik, összefogja mellén a gombos szvetterét; sovány, erőtlen. Nem tudom, hová megyünk, miért is kísérem; kérlelem, hogy zörgessünk be egy menedékházba, fogadjunk fuvarost, vagy térjünk le az ösvényről, kerüljünk a falunak, akadhat a közelben egy állomás, ahol vonatra szállhatunk. De Laci tiltakozik; nem, nem, azt mondja, gyalogolni kell.

Didereg, a cipője is átázott a hóban, de hajthatatlan.

Megtorpanunk; farkasok üvöltenek a fák között. Nincs idő menekülésre, ránk törnek, vicsorognak, hörögnek vad indulattal. B. Nagy nem is akar menekülni. Csapkod, füzetlapokkal hadonász, összesodort kéziratokkal ütlegeli a támadó férgek fejét. Rettenetesen iszonyodom, kiáltani akarok, de nem jön ki hang a torkomon; Laci elém áll, megvéd.

– A teremtésit! Tűnés innen, gonosz dögök! – ordít rájuk.

A farkasok lesunyt fejjel, behúzott farokkal iszkolnak.

– Na, gyerünk tovább! – biztat a győzelemtől megittasulva László. És tapodja szorgosan, szétmálló cipőben, a havat. Fejét felveti, derűs. – Ennek erejében kell hinnünk, kérlek, az írás erejében! – És kisimítgatja a lapokat.

– Az író vajon befolyásolhatja a világ eseményeit? Beszélhetünk írók felelősségéről?

– Az emlékirat-írók, tábornokok és miniszterelnökök előbb voltak tábornokok és miniszterelnökök, és csak az események után lettek írók. Nem hiszem, hogy amikor a háborúba keveredett és szorongatott spártaiak segítséget kértek Athéntól, megelégedtek volna Türtaiosz harci énekeivel. Katonák is kellettek. Azt sem hiszem, hogy Diderot Enciklopédiá-ja lobbantotta volna fel a nagy francia forradalmat. Más erők erjesztették azt, nagyobb erők. Azok közé tartozom, akik szeretik Byront, én például a Childe Harold-ját, de azt, hogy sántán elutazott Görögországba, és részt vett a görög szabadságharcban, retorikus drámáiba illő szereplési viszketegségnek tartom, s nem komoly tettnek. Hogy Goethe Werther-jének hatása alatt öngyilkossági hullám öntötte el Németországot – legenda. Bármelyik német statisztikai évkönyv megcáfolja. És hogy nem Petőfi versei vagy Ady elkeseredett dalai lobbantották fel 1848-at és 1918-at, talán ezt sem kell bizonyítani. Egy visszafojtott társadalmi kibontakozás és egy vesztett háború kellett mind a két forradalomhoz. Illúziók nélkül állapítsuk meg: Galilei, Semmelweis, Marconi, Einstein, Fermi vagy Oppenheimer közvetlen és gyors átalakítók voltak – mi, írók, nem. Az irodalom nem alakíthat ilyen közvetlenül. Az irodalom diagnosztizál, ha egy jó diagnózis jó kezekbe kerül: talán még folytatása is lehet. Jó vagy rossz folytatás: de ezt már mások valósítják meg. Természetesen az író kettős szerepvállalása is elképzelhető – de… Claudel mégsem drámáinak szellemében volt diplomata, és Petőfi, a költő, összehasonlíthatatlanul több, mint Petőfi, a katona. Nagyobb és igazabb választás lett volna, ha Petőfi ugyanúgy életben marad, mint Vörösmarty vagy Arany. És csak ujjongani lehet, hogy Ady mindent megtett 1914 és 1918 között katonai felmentése érdekében, különben szegényebbek lettünk volna a legnagyobb kötetével, A halottak élén-nel. Az író egyébként minden tettéért ugyanúgy felelős, mint minden más állampolgár, de nemcsak a jelenkorban, hanem az utóéletében is. Ne felejtsük el soha: amiért az írót egyesek vagy a hatalom ma elítéli, holnap ugyanezért felmentik, esetleg megkoszorúzzák.