Az augusztus régi neve a rómaiaknál „Sextilis” volt, mert a hatodik (sextus) hónapja volt az esztendőnek. Ez a neve maradt meg még a Julius Caesar-féle naptárreform után is. Amikor azonban Augustus császárnak Krisztus előtt 7-ben az időközben újra felszaporodott szökőnapok miatt újabb naptárrendezést kellett végrehajtania, akkor ennek a hónapnak a
nevét is megváltoztatta: miután életének legtöbb szerencsés eseménye ebben a hónapban játszódott le, azért a saját felvett nevével jelölte meg ezt a hónapot.
(…)
Az „augustus” szó voltaképpen az „augur”-ra megy vissza, vagyis a madárjósra („avi-ger”), akinek jóslata szerencsét jelent. Célzással a császár példátlanul szerencsés pályafutására, a szenátus „a legszerencsésebb” (augustus) jelzőt találta a legmegfelelőbbnek. Ettől fogva csakugyan ezt a nevet használta Gaius Octavianus Julius Caesar. S ugyanúgy, ahogy Caesar nevéből általában
rangjelzés lett „Kaiser”, „császár” és „cár” formában, ugyanúgy lett az Augustus nevéből is rangjelzés: ettől fogva minden uralkodó a „sérthetetlen császári felség” jelzőjéül használta az „Augustus” nevet, a császárnék pedig az „Augusta” nevet kezdték viselni. A név maga mégis az „augusztus” hónapnév formájában maradt meg leginkább elevenen az emberek nyelvhasználatában.
Augusztust tüzes ifjú jelenítette meg lángszínű ruhában, szárazságtűrő virágokkal ékesítve. Jobbjában a Szűz jelét tartotta – augusztus 24-én kezdődik a Szűz hava –, baljában kosarat a hónap terményeivel. A kánikulára utal másik megjelenítése: folyóból kilépő meztelen férfi, amint éppen iszik. Mezőgazdasági munkák szerint: éghajlattól függően arató, cséplő, netán már az őszi
szántást végző paraszt, vagy hordót, sajtárt, prést javítgató vincellér. Jelképezhette Ceres (Démétér) – ő volt ugyanis a Szűz olümposzi védnöke –, kalászkoszorúval a fején, karján kévével, kezében sarlóval, amint kígyófogatát hajtja. Triptolémosz áll mellette, fáklyával világít az istennőnek leánykereső alvilági útjában.
(…)
Augusztus régi magyar neve Kisasszonyhava, Szűz hava egyképpen utalnak a hónap asztrológiai jegyére és a nagy augusztusi Mária ünnepre, Nagyboldogasszony napjára. A „Kisasszony hava” elnevezés nyilván abból az időből való, amikor a „nagyboldogasszony” még Szent Anna volt. A tulajdonképpeni Kisasszony (Kisboldogasszony) napja ugyan még a Szűz havába, de már szeptemberbe esik.
Erre a hónapra esik „az Úr színe változása… annak emlékezetére, hogy halála előtt Krisztus átalváltozott. Alkalmatossága pedig az volt, hogy ama dicsőséges magyar vitéz Hunyadi János Nádor Fejérvárat a török ellen nemcsak megtartotta, hanem Muhamet császárt is alatta megverte 1456. esztendőben, mellyel az egész keresztyénséget megörvendeztette. Szentelik augusztus 6. napján” ezt
az ünnepet. Ehhez a török elleni győzelemhez kapcsolódik a déli harangszó, amint majd később látni fogjuk.
Ugyanerre a hónapra esik még „Nagy Boldogasszony” napja, amelyet „B. Szűzmária mennybemenetelének emlékére Augusztus 15. napján” tartanak. „Ezt az ünnepet a görögök hívják Szűzmária elaluvása ünnepének, mert úgy tartják, hogy rendes és csendes halállal megholt”.
Végül augusztus utolsó vasárnapján ünnepeljük magyarnyelvű református egyházunkban az „újzsenge”, illetve az „újkenyér” gondviselés-ajándékozta hála-alkalmát. Felbecsülhetetlen evangéliumhirdetési és hallgatási lehetőség a lelki és a testi kenyér összefüggésében. Számba vehetjük anyagi javainkat, s az úrvacsorai asztal körül tehetünk bizonyságot a mennyei Atya gondviselésének
kifogyhatatlanságáról és páratlanságáról. Ő mindenkire felhozza a maga napját, de a hívők serege meg is köszöni gyermeki háládatossággal az imádság teljesítését: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” (Máté 6,11; 6, 33; János 6, 22 skk.).
Márai Sándor Négy évszak
(részlet)
Augusztus
Megtérnek a tengertől, a hegyek közül, az idegen, nagy városokból, ahol minden olyan különös, a reggeli teához sült szalonnát adnak, s az emberek nem veszik le kalapjukat, ha belépnek egy üzletbe, s a hölgyeknek nem csókolnak kezet: megtérnek a világból, lelkesen és hadarva adnak elő, két kézzel csomagolnak ki kagylót, melyben a tenger zúg, egy nő szemének emlékét, amint
Velencében a vaporetto fedélzetén visszanézett, újfaja ruhafogast, amilyet nálunk nem ismernek.
Tikkadt, tikkasztó napverésben trónol fölöttem a diadalmas és könyörtelen Nyár, s a lankás búzaföldek, erdők és folyamok ringató mozdulatlansága konok megadással tűri az egek lángoló villanyzuhanyát.
A Föld szíve majd kicsattan; a gyilkos forróság barna sebeket mart a homokba. Megállt az élet és áll az idő. A kétségbeejtő döbbenésben robbanásig feszül a reszkető, ideges csönd.
És hull a fény… Nagy sárga foltok zuhannak át a kék teren. Izzó öntvények folynak a fénybedermedt tavak mélyén; a vakító víztükrökön szinte hallani a tűzzápor monotón kopogását.
Békességes nyár lengi át a kerteket. Meleg, tikkasztó, bódító
augusztusi nyár. A tűzforró nappalok után gyönyörűek a csillagos éjszakák. Kiül az ember a bársonyosan
sötétlő ég alá, s a fák fekete koronája felett kigyúló csillagokat nézi. Mások az őszi, a téli, a tavaszi
csillagképek – a nyáriak augusztusban pompáznak igazán. A Tejút most északnyugat felől szeli át délkeletnek
az eget; az eleje táján ott vibrál a három legfényesebb – a Lant, a Hattyú meg a Sas egy-egy csillaga. De amott
a Göncöl is, a gyermekkori ismerős; aztán a számtalan, a titkukat őrző távoliak, a parányiak, a fel-felcsillanók.
S néha átfut a sötéten egy zuhanó, elvesző, a messzeséget és végtelenséget szívszorítóan érzékeltető. Körülfog
a csend. Körülfog a Mindenség. Ülsz egy bolygón, a milliárd, a megszámlálhatatlan közül egyen… Egy nem
is túl nagyon, a sem eleje-sem vége Létezésben.
Ilyenkor végképp nehezen tűröm a tollat, mindenem pállik és büdösödik, ráadásul erősen viszketek. Zsírsejtjeim minden igyekezetem ellenére még mindig ormótlanabbak a kelleténél. Napok óta rendkívüli idő van, szétdurrannak a hőmérők, sunyin gyöngyöznek a sebvarrások, és pillanatok alatt elolvad a mentőhelikoptok szájában a jég. Mire odaérnek az esethez, többnyire csak egy marok pörktollat, két galambtornacipőt (kínai) találnak, esetleg a nejlon ételhordót, ha a szerencsétlen épp menzára repültében veretett le a gutától. Nyár vége van, s mégis afrikai kánikula.
És szépen visszapakolták a késeket és csipeszeket – kit-kit a maga reteszébe. Nem volt rá szükség ez aratásnál, hál’ Istennek. Szép holdvilágos, nyár végi estén vitték be az utolsó zsákokat a négyökrös szekéren, s a zsákok tetején összehajolva, álmatagon nézték a csillagos eget meg a sarjú réteket Pál úr s az asszony.
– Milyen szép a föld – suttogta a férfi. – És a szép, nagy darab síkság, mintha halkan, pihegve lélegzene! Nem érzed az érés, a tenyészet szent illatát?
– Nyers fűszagot érzek, no meg a kőrisbogarak is bűzlenek itt a fasor felől. De te még verset csinálsz, úgy látom!