– Fúj.
– Mi az a fúj?
– Birkát enni, fúj.
– Mindenki azt evett. Az a magyar étel.
– És egy birkatokány húsz pengő?
– Á. Az egész vacsoráért kettő hetvenet fizettem.
– Hogy lehet egy birkatokányért kettő hetvenet kérni. Azt is fel kellene
robbantani, azt az Arany Fácánt.
– Nem kettő hetven, hanem egy húsz. Aztán fánkot ettem, az hatvan, az egy
nyolcvan... és egy fél liter bor hetven, az kettő ötven és húsz fillér
borravalóval kettő hetven.
– Hisz akkor még van tizenhét harminc...
– Mint egy vizsgálóbíró... Egy üveg pezsgőt is rendeltem.
Lina percekig hallgatott. Előbb meg kellett emésztenie a gondolatot, hogy az ura
pezsgőzik, aztán belenyugodnia, hogy ez megtörtént... Pezsgő, az ő életükben.
Ah. Nagyon szereti a pezsgőt, de oly kevésszer volt életében része benne...
Egy-két leánykori szédület, igazán jó, hogy lehetetlen, elérhetetlen, mert
kifordíthatná a sarkaiból... Éppen ezért, mert neki képtelenség még gondolni is
arra, hogy valaha pezsgővel édesítse s mámorítsa a létezést, valósággal úgy
hatott rá a pezsgő szó, mint a Szodoma és Gomorra idecsendülő híre... Valósággal
beleszédült, s megtört hangon mondta:
– És az mennyi? – s már nem is érdekelte, hogy mennyi, mert az ő költségvetésének
határain túl volt.
– Hét pengő – mondta az ura, pedig nyolc volt.
– Hét pengő - ismételte az asszony, s lehunyta a szemét. Hét évet élt át a
legszűkebb takarékosságban. Folyton csak dolgozni, beosztani, mosni, varrni,
vasalni, fótozni, gyerekeit rendben tartani, urát... magára soha semmi nem
jut... Pezsgő...
Megsimogatta a homlokát, s eszébe villant, hogy nemigen régen nagy feliratot
látott egy bolt felett, hogy egy üveg pezsgőt két pengő hatvanával árulnak...
Akkor is mosolygott rajta, mert egyszer Budapesten voltak, s egy üveg pezsgőért
valaki tizenkét pengőt fizetett. Francia pezsgőért... De most kibökte:
– A fűszeresnél kettő hatvan.