Szent Ottilia apátnő, Elszász patrónája, a szemfájósok és vakok
védőszentje legendás életrajza szerint elzászi hercegi családban jött a világra
– vakon. Ezért apja eltaszította
magától, sőt, egy forrás szerint ki is adta a parancsot, hogy öljék meg, de
anyja elviteti egy bajor apácakolostorba, ahol titokban nevelkedik (jól ismert
mesemotívum ez). Úgy mesélik, hogy amikor megkeresztelték, látni kezdett. Atyja,
aki időközben megbánta tettét, értesül leánya hol- és hogylétéről, elzarándokol
hozzá, hogy bocsánatot nyerjen tőle. Mivel Ottilia szépséges leányzóvá serdült,
kiveszi a kolostorból, és férjhez akarja adni. Talál is kérőt, de a szűz magát
már Krisztus menyasszonyának tekinti, és megszökik hazulról. Apja és vőlegénye a
nyomába erednek. Az üldözött egy sajkában átkela Rajnán, de a túlpart hegyei közt egy
sziklafal az útját állja, ahol üldözői már-már beérik. Ekkor a leány imájára a
sziklafalmeghasad, majd miután belép a nyíláson,
a két férfiú szeme láttára összezárul,
s a résből forrásvíz fakad. A bősz atya e csoda láttán ismét magába száll, és
fogadást tesz, hogy ha leányát visszakapja, a helyszínen kápolnát emeltet,
várkastélyát pedig kolostorrá alakíttatja és Ottiliának adja. Megtérése láttán
megismétlődik a csoda, a hegy visszaadja a leányt. Az apa betartja a szavát,
Hohenburg várából kolostort építtet Odilienberg néven, s leánya lesz első
fejedelemasszonya. Legendája nem mulasztja el megemlíteni, hogy közbenjárására
elhunyt apja hamarosan megmenekül a tisztítótűztől, s hogy ő maga, miután szentáldozás nélkül hal meg,
csodálatosképpen még egyszer életrekel, hogy magához vehesse az oltáriszentséget.
Tisztelete hazánkba is eljutott, bár nem vált általánossá. A bihari Kőrösszeg hajdani várkápolnájának ő volt a védőszentje (1424). Egyetlen ismeretes élő patrociniuma Parád (1758), amely a birtokos Károlyi-család egyik nőtagjának keresztnevével függhet össze.
Legendájából érthető, hogy Ottilia a szemfájósok védőszentje. Hogy ez a patronátusa valamikor hazánkban sem volt ismeretlen, azt több, a középkor végéről származó liturgikus könyvünk részben utólagos bejegyzése, de Szkárosi Horvát András ingerült versezete is tanúsítja: