Szent Kelemen írja, hogy a pogány bölcsek tanítása olyan, mint a vadfa, melybe ha jó ágat oltunk, kedvesebb gyümölcsöt hoz; mivel a vadfa gyökere bévebben vonsza a föld nedvességét, vastagabb lévén a szelídfánál: gyümölcse pedig megszelídül az oltott ágtúl. Úgy a világi filozófia édes gyümölcsöket nevel, ha az isteni tudomány ága beléoltatik. Mózest az Isten mennyei bölcsességgel áldotta: mégis a pogány pap, Jétro tanácsát és tanítását örömest vette és követte az Isten népének vezérlésében. Ki tilthat minket is, hogy a jót a pogányok írásiból ki ne szedjük?

Végül ez történt: eljött Rómába Barnabás, és Krisztus hitét hirdette, a filozófusok, meg mint esztelen őrültet kinevették. Egyikük – némelyek szerint a filozófus Kelemen, aki akkor még másokhoz hasonlóan kinevette, és tanítását megvetette – ilyen kérdést tett fel Barnabásnak, hogy gúnyt űzzön belőle: „A szúnyog ugyebár igen kicsiny állat. Miért van az, hogy hat lába és még szárnya is van, az elefántnak meg, noha irdatlan nagy állat, nemhogy szárnya nincs, de mindössze négy lába van?” Barnabás ezt felelte neki: „Ó, te oktalan! Nagyon könnyen megfelelhetnék kérdésedre, ha azt látnám rajtad, hogy azért kérdezed ezt, mert meg akarod ismerni az igazságot. Most azonban képtelenség bármit is mondani nektek a teremtményekről, mivel nem ismeritek azok Alkotóját, így törvényszerű, hogy mivel nem ismeritek a Teremtőt, a teremtményekkel kapcsolatban is tévedésben vagytok.” E szavak szíven ütötték Kelemen filozófust olyannyira, hogy Barnabás tanítványaként befogadta Krisztus hitét, és nemsokára Júdeába, Péterhez ment, aki megtanította őt Krisztus hitére, és cáfolhatatlanul bizonyította a lélek halhatatlanságát.