Az Úr megtestesülésének 1001., a Város alapításának 1752. évében, amikor III. Ottó Rómában történt elhunytával megüresedett a birodalom trónusa, császárt választottak, s isteni intésre, mindenki arra szavazott, akit akkoriban a birodalomban a leghatalmasabbnak tartottak. Abban az időben ugyanis egy bajor herceg, név szerint Henrik (Heinricus), aki fia volt ugyanazon nép Henrik nevű hercegének, kinek idejében Szent Wolfgang volt a regensburgiak püspöke, mind jóságával, mind királyhoz illő nemességével kitűnt, és híres volt emelkedett erkölcséről. A bölcsesség kezdetét, az Úrnak félelmét (Sir 1,16) tökéletesen követte, mivel minden tudománnyal teljes volt, és tiszta hitével és cselekedeteivel egész lényében katolikus volt.

Tehát mindenki egybehangzó szavazatával és közös egyetértésével választották meg az isteni kegyelem rendeléséből, hogy földi országláshoz segítő szavazatok révén a mennyország csúcsaira is eljusson. Amikor az említett Henrik király még nem nyerte el a caesari, vagyis a császári méltóságot, megjelent neki Regensburgban Szent Wolfgang püspök egy látomásban. A király Szent Emmerám püspök és vértanú egyházában időzve odalépett Szent Wolfgangnak a bazilikában található sírjához, hogy imádkozzék. Mikor az Urat és Szent Wolfgangot készült legbensőbb kéréseivel megindítani, hirtelen Szent Wolfgangot látta megjelenni maga előtt, aki e szavakkal szólította meg: „Nézd meg figyelmesen a sír melletti falra írt betűket!” Csak annyi volt odaírva: „Hat után.” Az isteni elragadtatásból felébredve, a király fejében forgatta a látomás szűkszavú közlését.

Ekkor végül megértette, mi volt a látomás, hálát adott Istennek és Szent Wolfgang püspöknek, aki arra méltatta, hogy kinyilatkoztassa előtte ezt a méltóságot. Isten legszentebb szolgája, Henrik tehát királlyá kenetvén, nem elégedett meg földi királyságának gondjaival. Úgy döntött, serénykedni fog, hogy a legfőbb Királytól, kinek szolgálatában kell uralkodnia, a halhatatlanság koronáját elnyerje. A legnagyobb figyelmet fordította tehát a vallás gyakorlásának kiterjesztésére, Isten egyházait birtokokkal kezdte gazdagítani, és számtalan kegytárggyal gyarapítani. A püspöki székhelyeket is, Hildesheimet – ahol tudniillik gyermekkorától nevelték, és megtanították a betűvetésre –, Magdeburgot és Strassburgot, Meissent és Merseburgot, amelyeket a szomszédos szlávok barbár kegyetlenséggel feldúltak, helyreállította, és mind ezeknek, mind királysága más püspökségeinek birtokok és kegytárgyak formájában számtalan adományt juttatott. Végül földi munkáját bevégezve, miután jó híre édes illatként messze földön elterjedt, a neki kedves helyek és más monostorok gazdagítását, ékesítését és gondozását teljesen véghezvitte, az Úr magához szólította a test börtönéből a hervadhatatlan korona elnyerésére.

Mikor érezte, hogy közeleg halála napja, magához hívatta a legszentebb császárnő, Kunigunda szüleit, valamint királysága néhány előkelőségét, és ezekkel az emlékezetes szavakkal bízta rájuk: „Íme, a tőletek, sőt inkább Krisztustól velem eljegyzett szüzet visszaadom magának Krisztus Urunknak és nektek, érintetlenül.” Halálakor pedig, miközben a föld siratta, az ég ujjongott, miként ezt az Úr könyörületessége által kinyilatkoztatta. Pontosan halála órájában ugyanis – mint mondják – az Úr egy remeteségbe vonult szolgájának emberi alakban megjelent az ördög. Az Isten embere a Szentlélek segítségével rögtön felismerte, és így szólt hozzá: „Merre tartasz?” Az pedig azt válaszolta: „A császár temetésére megyek.” Az ember erre így szólt az ördögnek: „Menj és teljesítsd kötelességedet, már amit az Úr megenged neked. Feladatod végeztével azonban az élő Istenre kérlek, térj vissza hozzám, hogy így a király haláláról bizonyságot szerezhessek.” Kis idő múltán sóhajtozva jelent meg az ördög Isten szolgája előtt, és iszonyúan óbégatva, panaszos hangon mondta: „Jaj, jaj, a bolondját járatták velünk, hiába fáradoztunk, sőt Isten angyalai még visszatérésünket is megzavarták.” Erről lásd még Szent Lőrinc vértanú legendáját.