JanuárFebruárMárciusÁprilisMájusJúniusJúliusAugusztusSzeptemberOktóberNovemberDecemberNemzeti ünnepekEgyházi ünnepekJeles napokKiemelt magyar napokVilágnapok, nemzetközi napokEseményekMozgó ünnepekTeljes évTeljes év
  
ma: 2018. június 23.Névnap: Zoltán, Édua
    
 
Hónapok
MÁRCIUS 31. – SZABÓ LŐRINC SZÜLETÉSNAPJA – 1900
 
Bernáth Aurél: Szabó LőrincForrás: Digitális Irodalmi Akadémia

Bernáth Aurél: Szabó Lőrinc
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

SZABÓ Lőrinc (Miskolc, 1900. márc. 31.–Bp., 1957. okt. 3.): költő, műfordító.

Református papi családból származott, apja mozdonyvezető volt. Debrecenben 1918-ban hadiérettségit tett. 1918 végén ment Budapestre, és 1919-ben megkezdte, de ősszel abba is hagyta egyetemi tanulmányait. Babits Mihály tanítványa volt, és nemsokára barátja lett. 1920–21-ben Babits lakásában talált otthonra. 1921-ben Mikes Lajos lányát, Mikes Klárát vette feleségül; e réven lett Az Est munkatársa. A harmincas években közel került a népi írók mozgalmához. Jobboldalinak bélyegzett politikai múltja miatt 1945-ben vizsgálati fogságba vetették; „feddéssel” igazolták, publikációs tilalmak sújtották. 1947-ben többek tiltakozása ellenére fölvették az írószövetségbe. Az üldöztetés és a megkülönböztetés ellen (többek között Illyés Gyula támogatásával) szívósan küzdött, s főleg a munkába menekült. 1956-ban tagja lett a Petőfi Pártnak, 1957. március 15-én Kossuth-díjat kapott. Publikációs és anyagi helyzete rendeződött, de tervezett külföldi útja elmaradt. Halálát szívroham okozta.

Első kötete (Föld, erdő, Isten, 1922) george-i ihletésű szabad versekből áll. A menekülés stilizált gesztusait a nyers lázadáséi váltják föl: a Kalibánban (1923) anarchikus indulatok, tiltakozó kitörések, reménytelen fogadkozások fogalmazódnak meg. A természeti és érzelmi-érzéki megbékítés nosztalgiája vad indulatoknak, a társadalmi kiszolgáltatottságon való elborzadásnak, nyelvileg a kiáltozásnak adja át a helyét. Föltűnik Szabó Lőrinc műfaji vonzódása a drámai monológ, a költői epika és a mítosz iránt (Kalibán, Anyám mesélte, Istár). A pénz és a megszerezhető javak, élvezetek követelése nehezen választható külön a húszas években a költő szociális érzékenységétől, kapitalizmusellenességétől. A Szegénynek lenni s fiatalnak kollektív életérzését panaszolja a proletár testvéreket megszólító programvers; az „örök szegénység” szégyenével küszködik A Bazilikában zúg a harang költője; a „munka millió keze” előtt tiszteleg A költő és a földiek című ars poeticában: „Legyen a költő hasznos akarat.” 1928-ban jelent meg Vezér című politikai ódája, melynek fontos szerepe lett politikai meghurcoltatásában. A Fény, fény, fény (1925) és A Sátán műremekei (1926) utáni évek termését fordulatot hozó kötetben összegezi (Te meg a világ, 1932). Stirneri és nietzschei indíttatású individualizmusát a modern relativizmus érvei erősítik, Bertrand Russell nyomán „egy lehetséges világként” szemléli az egyént. Érzékletesség és drámaiság teszi költőivé az elvont gondolatot, az én jogának, igazságának hirdetését az életben és a szerelemben (Az Egy álmai, Semmiért egészen). Keleti filozófiák és Schopenhauer hatására hajlamos a világot képzetként, álomként, az agy „tükörszínjátékaként” fölfogni (Dsuang Szi álma, Embertelen). A Különbéke (1936) keleti tárgyú versei átköltések, de a nirvánatanhoz kapcsolódva Szabó Lőrinc nem tért el belső fejlődésének logikájától, sőt költészetét gazdagító új motívumkincsre talált. A Lóci-versek életképszerű példázatok, és ugyancsak Szabó Lőrinc költői filozófiájának távlatában mutatják meg mélyebb jelentésüket. A Harc az ünnepért (1938) versei az előző kötet témáit variálták, a Régen és most (1943) eszmei és művészi válságot jelzett: jobboldali elfogultság, a hivatalos politikát támogató szólamok jelentek meg benne.

Az új korszakba Szabó Lőrinc a Tücsökzene (1947) című ciklussal lépett át (alcíme: Rajzok egy élet tájairól). 370, egyenként 18 soros, jambikus tízesekből álló strófa alkotja. A személyes emlékek, a fölidézett események, alakok, helyszínek bősége, az elbeszélő vagy jelenetező technika, a múltbeli események előadásának időrendje ellenére a Tücsökzene nem verses önéletrajz. Lírai magva a megnyugvás keresése, a zaklatott lélek vágya és önszuggesztiója, hogy beleolvadhasson a természetbe, a lét mámorába. Ezt sugallja az elzsongító tücsökcirpelés vezérmotívuma és a látszólag monoton versforma. A huszonhatodik év (Lírai rekviem százhúsz szonettben), az öngyilkossággal végződő tragikus szerelemnek, Vékes Ödönné Korzáti Erzsébetnek (1902–1950) állít emléket. Háromtételes formája zenei képzettársítást kelt, műfaji őstípusa Petrarca Daloskönyve. Az első ciklus még az élő kedveshez szól (Amit még látott); A halála után című legterjedelmesebb rész a szerelem, a gyász és az önvád hármas egységében támasztja föl és elemzi az örök emberi dráma mitikus ismétlődése ellenére mindig egyszeri változatát. A harmadik rész, az Utóhang az élmény távolításának szándékát is érzékelteti. A két cikluson kívüli, 1944 és 1956 között keletkezett verseket Valami szép cikluscímmel adta közre az összegyűjtött versek 1960-i kiadása. Változatos ihletésű, részben az előző nagy ciklusokkal rokonítható művekből áll a költői hagyaték e része, köztük olyan antológiadarabokká és elemző kísérletek tárgyává vált versekkel, mint A földvári mólón, Ficseri füsti, Mozart hallgatása közben.

Szabó Lőrinc kitűnő esszéista és kritikus; tanulmányainak tárgyköre a világirodalom klasszikusaitól magyar mestereken, kortársakon át líraelméleti kérdésekig terjed (A költészet dicsérete, 1967). Műfordítói életműve jónéhány szépirodalmi műfajt felölel, legismertebbé az Örök barátaink című gyűjteménye vált. Különleges értékűek saját verseihez fűzött magyarázatai (Vers és valóság).


Szabó Lőrinc szobra Debrecenben, a főtéren (fotó: Sudár Annamária)

Szabó Lőrinc szobra Debrecenben, a főtéren (fotó: Sudár Annamária)

Szabó Lőrinc művei Digitális Irodalmi Akadémiában
Szabó Lőrinccel beszélget Tóbiás Áron, 1956 szeptemberében
(hanganyag a szerző előadásában)

Szabó Lőrinc  - Országos Széchényi Könyvtár

Szabó Lőrinc - Országos Széchényi Könyvtár

Szabó Lőrinc: Az Egy álmai
(részlet)
Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.
Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!
Szabó Lőrinc: Pannón ősz
(részlet)
Ősz van!… Az évek szele csöndesen
hordja a sírokra a feledést…
Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak
egymáson a tó hullámai… De
fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat…
Ősz van! Szép ősz!… Ősz minden változás:
szent dolog az ősz! – kiáltom, s ime,
sziklasötét barlangja hűvöséből
előbúvik a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon,
barátként mellém heveredve, némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.
Szabó Lőrinc: Különbéke
(részlet)
Régen, mint az álmok tékozló
 
más fiai,
azt hittem, lehet a világon
 
segíteni,
azt hittem, szép szó vagy erőszak
 
ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk,
 
megváltozik.
Minden szörnyűbb, mint hittem akkor,
 
fiatalon,
de, hálistennek, egyre csökken
 
az undorom,
egyre jobban bírom az évek
 
förtelmeit,
és az idő és a közöny már
 
fertőtlenít.
Szabó Lőrinc: Lóci verset ír
(részlet)
Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól
a versed? Ennyi az egész?
– Hát az istenről, az a címe! –
magyarázta a gyerek; és:
– Nem kéne még valami hozzá?
kérdeztem én kiváncsian.
– Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,
ebben már minden benne van.
– Benne van, jól van, igazad van,
szép a vers, menj és játssz tovább! –
Szinte ijedten csókoltam meg
Lóci hatéves homlokát…
Ő elrohant… Kint ragyogott a
tavasz, a bárány bégetett
s én eltünődve ezt a verset
írtam a magamé helyett.
Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma
(részlet)
Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,
most nem tudom, – folytatta eltünődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –
Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen
(részlet)
Hogy rettenetes, elhiszem,
 
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
 
volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
 
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
 
minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.
Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év
Búcsúzunk, édes kétségbeesésem?
Mindig búcsúzunk! Valami selyem,
valami hűvösség a szivemen,
valami béke vagy már: alig érzem
fájónak ezt a fájdalmat: becézem,
hisz már rég csak általa vagy velem,
s szomorúan bár, mégis édesen
meg-megismétled, amit veled éltem
e tündér földön: teleröpködöd
multunk éveit, a huszonötöt,
s ezt, a huszonhatodikat, örök
búcsúm, te, társam, halott útitárs:
tárt szivemben mindig itthon találsz,
és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz.
Szabó Lőrinc: Tücsökzene / 283. A legfőbb boldogság
A legfőbb boldogság, a legkötőbb,
a legodaadóbb, istenitőbb,
az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,
az, amelyben két világ egy zene,
az, amelyben a szellem szárnyra kél,
az, amely már tán nem is szenvedély,
az, amely fény, súlytalan súlyegyen,
az, amelyben minden jel végtelen,
az, amelyben már mozdulni se mersz,
az, amelyben örökbéke a perc,
az, amelyben megszakad a tudat,
az, amelyben kicseréled magad,
az, mely, élvezve, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete:
A legfőbb tudás nem a szépeké, –
bárkié, ki a tulsó partra jut,
s tovább vinni, a közös menny fölé,
Kué-Fi és Kleopátra se tud.
Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért
(részlet)
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kináld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket, csillagos éjszaka.
Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

Godó Luca: Illusztráció Szabó Lőrinc Ima a gyermekekért című művéhez / gyermekrajz

Godó Luca: Illusztráció Szabó Lőrinc Ima a gyermekekért című művéhez / gyermekrajz

Kányádi Sándor: Szabó Lőrinc
 
pongyolában járt, jobban mondva valamiféle polgárosult csuhában,
mint egy eretnek szerzetes; semmit sem hordott alatta – bőrt sem; kellett
az a kényelmes viselet tagbaszakadt mivoltának, neandervölgyi mozdu-
latainak, de kiváltképp bőrtelen húsának, védtelen maradt idegeinek;
egyetlen hosszú mondatot mormogott végig, csupán a gyöngébbek, a ha-
gyomány, no meg a megélhetés kedvéért tördelte darabokra, térddel,
mint a tűzre való ágat szokás – a reccsenést is beletoldotta –; háncs- és
forgácscafatokként rostikáznak a kötőszavak a sorok végén; sietnie kel-
lett: várta a vacsorát a család, hajtotta a piromániások türelmetlensége is;
törte, tördelte véget nem érő mondatát: gyónt, vezekelt és üvöltött, jajga-
tott egyfolytában, mert akármilyen bő is volt az a csuha, mindegyre ele-
ven húsába tapadt, kirojtosodott idegeihez súrlódott; mondta volna még
reménytelenül, de a szíve abbahagyta; fölmagasodott íróasztala-imamal-
ma mellől s egy utolsó szisszenéssel szorosabbra húzta derekán csuhája
kötelét, ettől a mozdulattól olyan halhatatlan elegancia sugárzott lényé-
ről, egész termetéről, mint a legnagyobbak szobrairól, képeiről; elénk
fektette végtelen ösvénynek tetsző mondatát, s elment gyíknak egy nap-
sütötte kőre; onnan pillog ránk a tavaszi verőfényben; ha feléje közele-
dünk, hirtelen eltűnik egy üregbe, hasadékba.
 
 

Jékely Zoltán: Szabó Lőrinc temetésén
Nem hallgattam a gyászbeszédet,
nem hatott szívemig az ének,
nem néztem se jobbra, se balra,
sem a mélybe, sem a magasba –
Azt sem tudtam, valóban Ő-e,
kit most engednek le a földbe:
csak élve láttam, soha holtan,
szemfedelére sem hajoltam.
De míg a rög dörögve omlott,
s doboltak a komor doroncsok,
szemem mélyén inogni kezdtek
s egymásradőltek vastraverzek,
szép mérművek omoltak egybe,
egymást egymással eltemetve –
mint szép híd mérnöki csodája
robbantva hull a szennyes árba.
Szabó Lőrinc: Kortársak
(részlet)
Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven,
 
de tán csak egy, vagy annyi se,
mindegy, végez velünk a betegség, az undor
 
vagy a véletlen fegyvere.
Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven,
és megbékélve mind együtt leszünk a földben.
Irígység s szeretet küzködött sírva bennünk;
 
s gyötörtük egymást szomorú
testvérharcban, (amely sokszor ma is olyan már,
 
mint egy szinpadi háború)
irígység s szeretet küzködött sírva bennünk
s kapocs volt még az is, hogy ellenség lehettünk.

Szabó Lőrinc síremléke (fotó: Legeza Dénes István)

Szabó Lőrinc síremléke
(fotó: Legeza Dénes István)

Szabó Lőrinc: Tücsökzene / 243. Babits
Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
Mit láttam benned? Magam végzetét.
Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.
S te? Egy torzonborz állat vágyait.
Én? Istent, akit meg kell váltani.
Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
S később? Hogy ellenség én vagyok.
S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
Te, tíz év mulva? Tán mégis fiad?
S én, húsz év mulva? Láss már, égi Vak!
S húsz év mulva, te? Nincs mit tenni, kár.
Húsz év mulva, én? Nincs mit tenni, fájj!
S a legvégén, te? Igy rendeltetett.
S én, ma s mindig? Nincs senkim kivüled

Szabó Lőrinc: Költészet és optimizmus
(részlet)

Mindig elégedetlen voltam magammal és a körülményeimmel. Harmincéves lehettem, amikor aztán ezzel az elégedetlenségemmel is elégedetlenkedni kezdtem. Untam, meguntam az örökös lírai siránkozást, az öngyilkosság és a mámoros elragadtatás közt hányódó belső kilengéseket. Talán maga a betegség ijesztett rám, és próbálta kitermelni a gyógyszerét. Elítéltem a természetem bizonyos egyoldalú és túlzó hajlamait, bármennyire általános-emberiek voltak. Úgy néztem egyik-másik éppen aktuális szomorúságomra és az okaira, mint idegen anyagra, mely szervezetembe tolakodott, mint valami piszokra, amely irritál és fertőz. Az életösztön védekező mozdulata volt ez: bajok és fájdalmak leleplezése, aláértékelése, kiküszöbölése. Lassanként megtanultam „vállalni magamat”, ami első ereje a gyengének. Azzal pirítottam magamra, hogy „legkönnyebb szomorúnak lenni”. Nem tagadhattam a külső rossz valóságot s főleg nem a „metafizikai rosszat”, amit Madáchcsal és Madách nélkül – egyformán mindig látott és lát minden gondolkozó, akiben nem él igazán a vallásos hit. De megtagadhattam, a magam bűnének, sőt egyenesen a magam gyártmányának tudtam már minősíteni az élet igen sok kellemetlenségét. Az idő, az öregedéssel és tapasztalással járó közöny előbb csak fertőtlenített bizonyos fokig a pesszimista mérgező anyagokkal szemben; később az erőm aktívabb lett, önmagát növelte, és életlátásom időnkint határozottan megenyhült. Különbéke című könyvemben tanulságos, sőt mulatságos és hasznos kis bizonyítékai akadnak annak, hogy egy ember hogyan tanul meg járni az ingoványon. Tapasztaltam is nyomban, hogy versrajongók úgy kezdtek hozzám fordulni, mintha orvosuk, kalauzuk volnék.

Pilinszky János: Szabó Lőrinc: Összegyűjtött versek
(részlet)

Rajongva szerette a létezés elemi tényeit, a földet, ezt az elvadult, buja paradicsomot, ugyanakkor okosan hűvös szemüvege eredendő szerénységgel csillant meg az arcán. Egyszerre vésődtek bele a rendszeretet és a féktelen anarchia jelei. És az ösztönök zabolátlan anarchiája mellett senki nem tolmácsolta nála hívebben az aggódó, reményvesztett kispolgár remegő vágyakozását, félig tudatos, vak tapogatózását, groteszkül szánalmas hányattatásait az örökös homályban.

Anarchista volt és nyárspolgár, filológus és vadember. És mi még? Naiv gyerek és a modern európai irodalom talán legkönyörtelenebb pszichológusa. Szánalomért és kegyelemért könyörgő verseiben a lehető legszigorúbb volt önmagához, ahogy az életben is vannak olyan pillanatok, amikor csak egy gyerek tudja elviselni a meztelen igazság kimondását.

Somlyó György: Egy marék föld Szabó Lőrinc sírjára
(részlet)
Akkortájt fogadtalak „mesteremnek”,
mikor választottját az isteni
megértés fényébe öltözteti
társtalan sötétségében a gyermek.
És látnom kellett téged meztelennek,
ki pucérságát nem is szégyeli.
Tudtam is még, a föld kis szennyei
a tisztára is hogy rákövesednek?
Bántottál, s én is megbántottalak,
megtagadtál és megtagadtalak,
ki annyiszor tagadtad meg magad.
S volt, hogy magam, jaj, én is megtagadtam.
Most, végképp műveddé magasodottan,
oly nagy vagy újra, mint gyerekkoromban.



Csóti Imre: Szabó Lőrinc síremlékének részlete(fotó: Perdy-Fazakas
                        Brigitte)

Csóti Imre: Szabó Lőrinc síremlékének részlete
(fotó: Perdy-Fazakas Brigitte)

Juhász Ferenc: Szabó Lőrinc tíz éve a földben
(részlet)

És lettem megigézettje a Tücsökzenének, ennek a gigászi létanyagot és Szophokleszi szenvedést görgető, csillagokat és tücskök édes és szerelmes zenebonáját, halálokat és bánatokat, családot, szerelmet, barátot, ifjúságot és a titkos-értelmű mindenséget magába-gyúró utólérhetetlen, hatalmas lírai-éposznak, goethei-nagyságú ős-elégiának, a legnagyobb magyar lírai Összefoglalásnak az ős-baktériumtól, őscsírától szerelmes szenvedő szívünkig és bűneinkig. És lettem megigézettje, felnőve az ember-sors gyötrelméig és magányáig, kései verseinek, az utolsóknak, a világról-talán-mindent-tudóknak: Szabó Lőrincnek. Szabó Lőrinc a legmodernebb magyar költő. Csupasz, magányos, mítosztalan.

Szabó Lőrinc
(életrajz)
Szabó Lőrinc
(összeállítás)
gördítősávgördítőgomb
Ünnepcsoportok
Neumann Kht.Color Plus MultimediaIsmertetőImpresszum© CopyrightFőoldal