JanuárFebruárMárciusÁprilisMájusJúniusJúliusAugusztusSzeptemberOktóberNovemberDecemberNemzeti ünnepekEgyházi ünnepekJeles napokKiemelt magyar napokVilágnapok, nemzetközi napokEseményekMozgó ünnepekTeljes évTeljes év
  
ma: 2024. március 19.Névnap: József, Bánk, Józsa
    
 
Hónapok
 

OTTLIK GÉZA (Bp., 1912. május 9. – Bp., 1990. október 9.): író, műfordító.

Apja belügyminisztériumi titkár, császári és királyi kamarás, akit Ottlik Géza másfél éves korában elveszített. 1923–26-ban a kőszegi katonai alreáliskola, 1926–29-ben a budai katonai főreáliskola hallgatója. Műveiben a katonaiskola írói magánmitológiájának meghatározó színhelye. Érettségi után beiratkozott a budapesti egyetem matematika–fizika szakára, Fejér Lipót tanítványaként szerzett végbizonyítványt. Első írásai 1931-ben jelentek meg a Napkeletben. Egyetemi hallgatóként az Új Nemzedék munkatársa, 1933-tól a Budapesti Hírlap bridzsrovatának szerkesztője. 1939-ben Babits közölte a Nyugatban A Drugeth-legenda című elbeszélését. A háború alatt légoltalmi szolgálatra osztották be, üldözötteket mentett (többek között Vas Istvánt).

A háború befejezésekor a magyar szellemi élet megújítását tervezte, a Nyugat hagyományait folytatva. 1945–46-ban a M. Rádió dramaturgjaként dolgozott. Huszonöt év magyar irodalma címmel előadásokat tartott a rádióban, hangjátékokat fordított és írt (A Valencia-rejtély). 1945-től 1957-ig a Magyar PEN Klub titkára. Az Iskola a határon című regényének 1948-ban Tovább élők címmel elkészült első változatát maga kérte vissza kiadójától. A mű Továbbélők címmel 1999-ben jelent meg. A dogmatikus irodalompolitika éveiben kiszorult az irodalmi életből, fordításokból élt. A kitelepítéstől csak az írószövetség közbenjárása mentette meg. Kényszerű hallgatása 1957-ben ért véget, amikor megjelent Hajnali háztetők című kisregénye, amelynek első változatát még 1944-ben adta közre a Magyar Csillag. Újraírta az Iskola a határon című regényét, amely 1959-ben jelent meg. Alkotói módszeréhez tartozott, hogy műveit évtizedeken át csiszolgatta. 1960 őszén kitűnő fordításaiért az angol kormány tanulmányútra hívta meg Londonba. 1969-ben megjelent elbeszéléskötetében csak a könyv címét is adó Minden megvan volt új. Az egyetlen hosszabb terjedelmű műve, a Lengyel Péter gondozásában 1993-ban megjelent Buda, az Iskola a határon ikerdarabjaként készült, s föltételezi ennek ismeretét.

1981-ben József Attila-díjat, 1985-ben Kossuth-díjat, 1988-ban Szép Ernő-díjat, 1990-ben Örkény-díjat kapott.

Írásmódjára kezdetben Kosztolányi és Márai, valamint André Gide volt a legnagyobb hatással; Kosztolányit élete végéig mesterének vallotta. A 30-as évek végén, 40-es évek elején írt elbeszéléseiben alakult ki sajátos írói látása és technikája: az élet és a művészet, a tényleges és a kitalált felcserélhetőségének s egymással való helyettesítésének, a nézőpontok és értékrendek különbözőségéből fakadó viszonylagosságnak, az értelmezés és újraértelmezés állandóan ismétlődő kényszerének s végül az események szeszélyes időrendje és a példázatszerű alapgondolat közötti feszültségnek megélése és érzékeltetése.

A Hajnali háztetők két festő és szerelmeik története; vonzások és taszítások erőterében alakul sorsuk, melynek esetleges tanulsága megfejthetetlen. Fikció minden: nincs érdemi különbség aközött, ami megtörtént, és ami megtörténhet. Az Iskola a határon növendékei ismételten határhelyzetbe kerülnek, állandó választási kényszerben élnek: az autonómia, a szolidaritás és a behódolás, a nyájszellem értékei között kell választaniuk. Tudatosítaniuk kell az egyén magára utaltságát, és azt, hogy a külső kiszolgáltatottságot csakis a belső függetlenség ellensúlyozhatja valamennyire. Nincs igazság és törvény, csak kifürkészhetetlen gondviselés van; embernek maradni az embertelenségben: olyan kegyelmi állapot, amelynek természetéről csak sejtéseink vannak. A bizonytalanságot fokozza, hogy nem egy, hanem két elbeszélője van a regénynek; a különböző nézőpontból előadott események más és más, olykor egymást kizáró megvilágítást nyernek. A Buda szereplői részben ugyanazok mint az Iskola a határon című regénynek; a korábbi regény időkeretei mindkét irányban meghosszabbodnak. Ugyanakkor hiányzik belőle az Iskola a határon áttekinthető rendje; csak az eleje és a vége rögzített, a közbülső részek sorrendje majdnem tetszőleges. A regény önéletrajzi elbeszélője csak akkor szüntetheti be tevékenységét, ha az író élete megszakad – élet és művészi alkotás tökéletes összefonódását teremtve meg ezzel.

Ottlik Gézát olyan szerzők vallják mesterüknek, mint Tandori Dezső és Esterházy Péter.

Ottlik Géza emléktáblája
Varga József: Ottlik Géza sírja
(fotó)

Ottlik Géza: Iskola a határon
(részlet)

Délelőtt indult meg a havazás, egészen váratlanul, szélcsendben. Sűrű, nagy pelyhek kezdtek szálldosni az ablak előtt, kerengtek, imbolyogtak, ráérősen himbálództak lefelé, néha még fölfelé is. Aztán komolyan rákezdett, hullt a hó szakadatlan, s ahogy teltek az órák, inkább erősödni látszott, mint alábbhagyni. Mértanóra jött, utána földrajz. A tanterem ablakait szinte elvarázsolta ez a kavargó, fehér színjáték; mintha egy óceánjárón utaznánk valahová, nem tudtam levenni a szemem az egyhangú és csodálatos látványról. Részeg lett az ember, olyan hirtelenül érkezett a hóesés. Erre a lehetőségre nem is gondoltam.

Ottlik Géza: Buda
(részlet)
(Új szeptember)

Ahová olyan csodálatosan visszakerültünk, Buda a magyar fővárosnak a Duna folyam jobb partján fekvő része. Ősi település. Már a bronzkorban város volt. Túlélte sorra a lakóit, keltákat, rómaiakat, hunokat, gótokat, longobárdokat, avarokat, valószínűleg túl fog élni bennünket, magyarokat is, és mindig fiatal maradt, mert folyton lerombolták. Első kerület: Vár, Krisztinaváros, Tabán. Második kerület: Víziváros, Országút. A hűvösvölgyi katonai főreál a Törökvész dűlőn volt, a második kerület dombjai között húzódó Ördögárok mellett. A Retek utcai huroknál kellett átszállni a nyolcvanhármasra. "Kadétiskola!" - mondta a kalauz, régi nevén, ahogy mindenki hívta. A városi villamos itt már töltésen, talpfákon csörömpölt. Amíg elhaladt, elnyomta a távoli tárogató-szót. A kert közepén, egy szobortalapzatnál gyülekeztünk. Szeptember elején jártunk. Ebben az évben, a locarnói szerződés ratifikálása után, és az angliai általános sztrájk előtt, R. A. Locke Nebraskában húsz ötöt futott kétszázon, ami három tizeddel jobb volt Paddock világrekordjánál. Mindenki Szeredy új gitárját próbálgatta.

Ottlik Géza: Minden megvan
(részlet)

Istenem, gondolta, jártam ezen a földön. Láttam érdes követ horzsoló alkonyati napfényt. Mutattál nekem füvet, kavicsot, gyereket popók közt. És almát, ablakot. De mire ismertem rá ebben a kőben? Álltam egyszer ebben a kapuban márciusban, utazás előtt voltunk, és ráismertem egy előbbi márciusra: és most ráismertem erre a régebbi ráismerésre. Vagy valamire, aminek még a halmazállapotára, még a mivoltára sincs szó az emberi nyelvben. Érzés, állapot, éghajlat? Főnév, jelző, ige, határozószó? Talán, gondolta Jacobi, a teremtés egyetlen pillanata, a maga néven nevezhetőség előtti teljességében, egyszerűségében. Megelőzi a nyelvet, a hegedűszót, hogyan jelentsem hát az angyaloknak? Be kell érnem a pillanat megfogható parányi részecskéivel. Például hogy kerül ide ez a fiatal rokkant katona? Akármilyen kicsiny összetevője, elemi alkatrésze mindannak, amire ráismert, fontossága lehet.

Csakugyan, noha nem a Siboney című rumba, hanem a „Yes, sir, that's my baby” kezdetű régebbi táncdal volt, ami rögtön kapcsolta Jacobinak a néma katona tarkóját, érezte világosan, érzékelte a gyomrában, tüdejében, szívében, sejtjeiben, hogy miről van szó. A megfoghatatlan pillanatnak ez már elérhető, közölhető paránya volt, a fiatal katona némasága, nem rezzenő nyakszirtje. De miféle zenével közölje a hallgatást? Milyen tánccal a mozdulatlanságot? Ki jön a segítségére? gondolta Jacobi Péter.

Ottlik Géza: Hajnali háztetők
(részlet)

Amikor másodszor jártam ebben a lakásban, megint egy káprázatnak, másféle szemfényvesztésnek estem áldozatul. Egyre csak Péter arcán tűnődtem. Aznap reggel olvastam a halála hírét; Lili csomagolt. Egy fekete dobozban ott voltak a festményeiről készült fényképfelvételek; mintha élete műve lenne itt a koporsóba zárva. Néhány gyerekkori képéről a régi, jól ismert arca mosolygott rám. Vajon milyen lehet most, a ravatalon? Szerettem volna azt hinni, hogy szép halott; de nehezen tudtam elképzelni őt mosoly nélkül.

Egyszer láttam Petárt komoly arccal. Kőszegen egyszer almát loptunk az intézeti kis kórház kertjében, és Péter leesett a fáról. Nem nagyon magasról, de elég szerencsétlenül. Beakadt a lába, és a fejére esett. Elvesztette az eszméletét; ketten cipeltük fel a hálóterembe, rettenetesen meg voltunk ijedve, ma sem értem, hogy sikerült észrevétlenül feljutnunk vele a második emeletre. A faágak összekarcolták, s az arca véres volt és sáros. Törölgettem egy vizes törölközővel. Az volt a baj, hogy a vér és a sár alatt krétafehér, szederjes, penészes-sajtszínű volt ez az arc; ettől rémültem meg igazán, mert még mindig nem tért magához. Halottnak hittem, de nem volt szép halott. Duzzogó, komoly, sajtszerű, csúnya arca volt.

Ottlik Géza: Próza
Ottlik Géza: Továbbélők
Ottlik Géza: A Valencia-rejtély

Lengyel Balázs: Ottlik igaza
(részlet)

Ottlik egész művének alapgondolatát megismételve mondja: „Az élet nagyszerű dolog. Az, mindenek ellenére.” Istenem, hogy is van ez? Így van ez valóban? Szabad megöregedni és meghalni? Nem tudom, ki csinálja így, de hogy gyalázat, az biztos. Ottlik – mégis úgy gondolom – bármi kínos volt mindnyájunknak, nem tűrt temetést, gyászbeszédet, csak döbbent némaságot: tudta, hogy mit és miért tesz. Ha meg is halt már. Némán is igazat beszélt.

Lengyel Balázs: Iskola a megmaradásra
(részlet)

Ottlik Géza magáníró vagy titkos író, helyesebben titkos nagy író, aki a legtöbb világnyelven ugyan már megjelent, csak éppen az a magyar olvasó nem tud róla eleget, aki a nyomtatott betűből ismeri a mai magyar irodalmat, nem beszélgetésekből, anekdotákból. Mert Ottlikról írni nem írunk soha, ha legendája van is.

Lengyel Balázs: Ottlik Géza elbeszélései
(részlet)

A gyanútlan olvasót már-már becsapja Ottlik Géza novelláskötete, a Hajnali háztetők. Azt hiheti, könnyed, fordulatos elbeszéléseket olvas, amelyhez tárgy szerint – ha ugyan egyáltalában szabad akár novellák, akár versek tárgyát lemeztelenítve összefoglalni – nagyobbrészt a két háború közti korszakkal foglalkoznak, s szinte el is kápráztatnak az író pazar életismeretével. Mindezt – folytathatná elmélkedését – olyan előadásban, mintha az író megfogadta volna egyik hősének tréfás tanácsát a modern prózaírás módszeréről: látszatra csakugyan „összekuszálja az időrendet”, „belekever kívülálló személyeket”, „oda nem tartozó dolgokról bölcselkedik”, de aztán egy mozdulatára az egész mégis összeáll, s nagy hirtelen befejeződik, hogy az ember (mármint az a bizonyos olvasó) töprenghet: hát mi is volt ez? Miféle ravasz vibráltatása az élet felszínének? Vitorlázásoknak, pezsgőzéseknek, kávéházi beszélgetéseknek és külföldi bolyongásoknak? Miféle pazar, néha nosztalgikus, néha meg viszolyogtató felszín? De aki jobban odafigyel, vagy aki ismeri már Ottlik Géza írásművészetét, olvasta nagyszerű regényét, az Iskola a határon-t – azt nem téveszti meg a felszín csevegése, az tudja, hogy itt másról van szó. Miről is? Valami nagyon erős, nagyon tartós erkölcsi mélységről, amely a csillogó és érzékletes külszín mögött elmondja a világról a maga ítéletét.

Tandori Dezső: „Ottlik a festő”
(esszé)
Czigány György: Tuttifrutti Ottlik asztaláról
(visszaemlékezés)
Mórocz Zsolt: Ottlik és Ottlik
(tanulmány)
gördítősávgördítőgomb
Ünnepcsoportok
Neumann Kht.Color Plus MultimediaIsmertetőImpresszum© CopyrightFőoldal