JanuárFebruárMárciusÁprilisMájusJúniusJúliusAugusztusSzeptemberOktóberNovemberDecemberNemzeti ünnepekEgyházi ünnepekJeles napokKiemelt magyar napokVilágnapok, nemzetközi napokEseményekMozgó ünnepekTeljes évTeljes év
  
ma: 2024. március 29.Névnap: Auguszta
    
 
Hónapok
 
Reggel (fotó: Legeza Dénes István)

Reggel
(fotó: Legeza Dénes István)

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium
(részlet)
Delel a nyár

Június 21-e a csillagászati nyár kezdete. Ezen a napon a leghosszabb a Nap égen megtett útja (nálunk északkeleten kél, és északnyugaton nyugszik), a Ráktérítő magasságában tűz merőlegesen a földre. A Ráktérítő az északi szélesség 23,5 fokán átmenő szélességi kör. Nevét onnan kapta, hogy a Nap az északi félgömbön a Rák jegyébe lépve hág a legmagasabbra, a Ráktérítő magasságába, itt megfordul, majd süllyedni kezd az Egyenlítő felé. Az év leghosszabb napját ezért nevezik nyári napfordulónak (a déli félgömbről nézve ekkor jár a Nap a legalacsonyabban, ott ez a nap a téli napforduló). A napfordulat a gyakorlatban nem a nyár kezdetét jelzi. Mi június 1-jétől számoljuk a nyarat (meteorológiai nyár), a kínaiak a régi keltákhoz hasonlóan május 5-étől. Náluk június 21-én a zeniten járó Nappal együtt tetőzik a nyár.

Az évszak jelképe a római falképeken és mozaikokon robusztus ifjú, fején kalászkoszorúval, sárga ruhában, a kezében sarló. Ezt az ábrázolási módot javallja a festőknek 1500 év múlva Ripa is, noha a reneszánsz feltámasztotta az antik szokást, amely pogány istenekkel személyesítette meg az évszakokat is, a nyarat például Ceres (görög Démétér) képviselte. A nyári hónapokat három ifjú jelképezte, liliomos sárga ruhában, a Rák, az Oroszlán és a Szűz jeleivel a kezükben. Leonardo Utolsó vacsoráján a Jézus balján ülő, megvilágított hármas jelképezi a nyári hónapokat: a szelíd Fülöp a Rák, a szenvedélyes idősebb Jakab az Oroszlán és az okoskodó Tamás apostol a Szűz havát. A nyári napforduló jelképe viszont megint csak kalászkoszorús, jobbára meztelen ifjú volt. Mindössze ágyékát fedte bíborszínű fátyol, amit a derekán csillagos öv tart, a Rák jelét formázó csattal. Baljában rák, jobbjában a földgömb, amelynek felső háromnegyede megvilágított, alsó negyede sötét. Bokáin szárnyak, a jobbon két fehér, a balon egy fehér és egy fekete szárny. Az archaikus gondolkodásban a nyárhoz a dél (napszak és égtáj), a tűz (elem), a színek közül többnyire a sárga rendelődött.

Hajdanán a nyári napforduló a naptári év kiemelkedő ünnepe volt. Hellászban sok helyütt ekkor kezdték az évet: Athénban és Delphoiban például a napfordulatot követő újholdkor. Vagy félévünnepet tartottak, mint Boiótiában és Délosz szigetén, ahol a téli napfordulat utáni újholdkor kezdték az esztendőt. Ünnep volt az év „teteje” a keltáknál, a germánoknál és a szlávoknál, és tovább élt a keresztény Európában is, mindenekelőtt a Szent Iván-napi tűzünnepben. Az „égi tűz” köszöntése azonban nem korlátozódott Szent Iván napjára. A tűzugrás, tűztaposás és más „tüzes” népszokás minden napforduló körüli ünnepnek része volt (pl. Antal-, Vid-, László- és Péter-Pál-napkor), sőt, a Balkánon az egész Rák hónapot, bezárólag Illés napjáig (júl. 20.) ünnepi időszaknak tekintették.




Csörgő Zoltán: A nyári napforduló. A szimbólumok és szertartások szerepe a modern kori ember életében

Illyés Gyula: Nyári újév
(részlet)
Nem Szilveszter az év igazi vége –
Férfinak annál zordabb forduló
a június nap-éj-egyenlősége –
(Nyárfák pihéje dől, akár a hó.)
Tóth Árpád: Június 21.
(részlet)
Csengő-bongó versikével
Hát köszöntsük a nyarat,
Amely eljött, amely itt van,
Utcáinkban, házainkban,
S most már végre itt marad.

Jankovics Marcell: Az aranyhajú kertészbojtár
(részlet)
A Nap a mesékben

A Nap mesebeli jelentősége egészen különleges. A meséből derül ki csak igazán, mit jelentett eleinknek a Nap; másfelől ebből látszik, milyen fontos szerepe volt a mesének: valóban a mítosz hűtl helyét töltötte be.

Elterjedt tévhit szerint a mesét, mint a mítoszt is, homály és zűrzavar jellemzi. Holott mind a kettő rendet akar teremteni; zavart csak álmítoszok és műmesék okoznak. A mese a Rend Káosz feletti győzelméről szól, a mesemondás célja, hogy reményt adjon: e kaotikus világban mindig helyreállítható a Rend, és hogy elsimítsa a külső, belső zűrzavartól rettegő (gyermeki) lélek háborgását. Nem véletlen, hogy a mesemondás ideje az est, amikor közeleg a sötétség, a Káosz időszaka. Hogyan is készülhetne föl bátorsággal a gyermek az éjszakára, ha nem hallana előtte mesét, ami megnyugtatja?

A Rendet a Világosság szüli, a Világosságot a Nap, így a meseszó nyíltan vagy burkoltan mindig a Nap körül forog. mert hát az igazán nagy lélegzetű tündér- vagy hősmesék miről is szólnak? Az elrabolt, elveszített Fény visszaszerzéséről, az éjszaka lenti birodalmában (a tudatalattiban) tett rémálomszerű utazásról, ahonnét a Naphoz hasonló hős mindig visszatér, miután legyőzte a sötétségnek (lelkünk titkos mélyének) szörnyalakjait.

Csokonai Vitéz Mihály: A nap innepe
(részlet)
 
„Idvez légy, áldás forrása,
Világosság tengere,
Munkás halandók lámpása,
Életünk rúgó-ere!
 
Te mutatod meg minékünk,
Mi fejér, mi fekete?
Te általad bús vidékünk
Örömkertté tétete.
Reviczky Gyula: A nap dicsérete
(részlet)
Egy istent, egy napot imádok.
A nap az alkotó maga.
Ragyogó nyár, sugárvilágod
Pajtos tündérek évszaka.
Te hímezel sok fényes álmot.
Rejtelmes nyári éjszaka.
Oberont és Titániát
Üdvözli a tündérvilág

Jankovics Marcell: A Nap könyve
(részlet)
Világos, mint a Nap

A világ bármely részén keressük is a történelem előtti ember keze nyomát, mindenütt találunk napábrázolást. Ha a gyerek rajzol, rendszerint napocska is kerül a papírra. A gyerekrajzokon a Nap mindig lángol, sokszor nem is egyszerű sugarakat, hanem virágot, embert, madarat „vet”, olykor virág a Nap maga is. Szinte mindig (mosolygós) arca van.

A sugarak jelzése még csak érthető, hiszen ha Napba nézünk, szempillánk szűrőjén át, felhők takarásában láthatjuk a sugarakat. De honnan jut a gyerek eszébe a virág, madár, emberarc a Napban, és honnan a virágszerű Nap? Talán mert már csöpp eszével érti, a szívével érzi, hogy a Nap az, mely virágnak, madárnak, nekünk életet ad? Vagy talán felnőtt sugallatra?

Ezeknek az ábrázolási módoknak a felnőtt világban valóban nagy hagyománya van. Már az óegyiptomiak ábrázoltak virágot hintő Napot; a szibériai népek és az amerikai eszkimók körében a „madárzó” Nap képe közhely számba megy; a népművészet virágrozettáiról „tudjuk”, hogy Napok, s azon sem csodálkozunk, ha egy illusztrációról – bárhonnét is vegyünk példát – a Nap arca ránk mosolyog. Hát persze, a mesekönyvekben látja a gyerek – mondhatnánk. Csak hát az a gond ezzel a magyarázattal, hogy a rajzoló nénik meg bácsik vajmi keveset tudnak az egyiptomi és az eszkimó művészetről, a rozetta jelképes értelméről. Bizony, inkább nénik, bácsik merítenek a gyerekrajzokból és nem fordítva.

Úgy tűnik tehát, hogy e képalkotási készség belülről jön. Az antropomorfizációt illetően minden esetre ezt tapasztaljuk. A gyerek – mítoszteremtő őseinkhez hasonlóan – mindent, ami mozog, hat, élőlénynek, főleg embernek képzel, így természetesen a Napot is. De a képek a jel elemi szintjén is velünk születnek. Tetten érhető ez abban, ahogy a gyerek rajzolni kezd. Az első koordinált vonalak, melyek a kezdeti időszak papírlyuggató kriksz-krakszait követik, kásakavaró mozdulatokkal készülő krumplikörök, hurkok, spirálok. Ha sziklafalba vésve látunk hasonlókat, habozás nélkül mondjuk rájuk: íme, ősi szimbólumok. Nem tudjuk, ki-mi és miért kódolta belénk a jelképteremtés szempontjait, de a kód bennünk van, ez nyilvánvaló – Carl G. Jung óta.

A történelem és az emberi lét kezdeti időszakából vett példák jelzik, hogy az emberben elemi vágy él, hogy „megfogja” a Napot. Ha már másképp nem megy, hát úgy, ahogy a szerelmes csinálja, amikor imádottja nevét fába vési. És hány olyan jelet vésett, rajzolt, faragott, öntött és állított a Nap útjába, hogy kelés-, delelő- és nyugvópontját „megfogja”! A legújabb korig úgy épült a világ nem hét, hanem minden csodája a megalit kőköröktől Versailles-ig (és nemcsak a csodák, hanem a természeti népek sámánjainak alkalomra összetákolt szertartási kunyhói is), hogy sarkaik az ég „sarkaihoz”, bizonyos állócsillagokhoz, de többnyire a napjáráshoz igazodjanak. Nem tíz, és nem is száz az említett épületcsodák közül egyenesen a Napnak szentelt templom volt. Ahol pedig a napisten kultusza lehanyatlott, vagy az istentisztelet elszakadt a Napétól, ott szerényebb keretek között élt tovább a hősmitológiában, mesékben, dalokban, a tárgyi művészetekben szimbólumokban rejtve vagy nyíltan.

Petőfi Sándor: A nap
Mi az a nap? mi az a nap?
Nem is nap az tulajdonkép.
Ugyan mi hát?… hát semmi más,
Mint egy nagy szappanbuborék.
Valami óriásfiú
Kifúja reggel keleten,
S szétpattan este nyúgaton. –
És ez minden nap így megyen.
Somlyó Zoltán: Nap
(részlet)
Hogy ömlik a napból,
ez aranydarabból
a fény!
Hogy szórja cikázva,
szivemmel cicázva
nyilát!
Nagy László: Nap hanyatlik
Nap hanyatlik,
nagy tüzes golyó,
csillag pattog,
égi tűzbogyó.
Kövér gallyon
harmatos levél,
gyöngyöket ver
nyakunkba a szél.
Fáradtságunk,
bajunk tovaszállt,
átragyogjuk
a nyáréjszakát.
József Attila: Nyár
(részlet)
Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol –
vörös, de karcsú még a nyár.
Nemes Nagy Ágnes: Vihar
(részlet)
Egy ing rohan a réten.
Nap-éj-egyenlőségi viharban
a szárítókötélről elszökött,
s most rogy-rohan Medárd-zöld fű fölött
egy sebesült katona testtelen
koreográfiája.
gördítősávgördítőgomb
Ünnepcsoportok
Neumann Kht.Color Plus MultimediaIsmertetőImpresszum© CopyrightFőoldal