Európa nap (Az animációt a Color Plus Kft. készítette.)
BENEDEK (Nursia, 480 körül – Monte Cassino, 547. március 21.) életrajzi adatai Nagy Szent Gergely pápától származnak. Rómába küldték tanulni. Benedek hamarosan elhagyta a várost és tanulmányait is abbahagyta. Rövid ideig egy aszkéta életet élő közösségbe tartozott, majd teljes magányba vonult és a tökéletes lemondást kereste. Három év múlva felhagyott a remeteélettel és azoknak
a nőtlen férfiaknak lett atyja, akik közösségben kívánták keresni Istent. Monte Cassinon egy régi erődnek és egy hajdani szentélynek a romjaiból kolostort épített és benne egységes alkotmányhoz igazodó közösséget hozott létre. A közösség tagjai „szent szabály” szerint éltek, pontosan meg volt határozva az imádság, az olvasás és a munka, az étkezés és az alvás ideje. 547.
március 21-én ért véget Benedek földi élete. A templomba vitette magát, gyengeségében a tanítványaira támaszkodva állt, kezét az ég felé emelte, így lehelte ki lelkét – írja Nagy Szent Gergely pápa.
A galliai liturgikus könyvekben már a 8. század végén megjelenik július 11. mint "Szent Benedek születésnapja'', de az ünnep eredetéről idáig semmi nem derült ki.
Miután Aszkrik apátot övéivel együtt tisztelettel befogadták, a Vashegy lábánál egy Szent Benedek atyáról elnevezett kolostort épített, ahol mindmáig virul a szerzetesi gyülekezet a regula rendjében, s mivel, bővelkedik a fenntartásához kellő mulandó javakban, nincs másra szüksége, csak arra, hogy az övéi és mások lábát az evangélium szerint megmosogassa.
Arra a rettenetes romlásra, arra az egész Európát rettentő végső szorongatásra emlékeztetlek benneteket, mely legutóbb az 1683. esztendőben, Bécs várasának ostromlásakor, váratlan történik vala. A IV. Mahomet török császár hadivezére ugyanis, összehódítván, háromszázezer török, tatár, jancsár és eretnek vitézekből álló tábort, minekutána azzal magyar hazánkat soha el nem felejthetetlen rablásokkal keresztül s kasul kóborlaná, végre osztán Bécs várasa környékét is megszállá, annak bástyáit éjjel s nappal, tüzet okádó dandárokkal képtelen ostromlá, és magában teljességgel elvégzé vala, hogy a keresztény névnek egész Európában romlást szerzene, sőt annak szikráját is kioltaná. Oh boldog Isten, minémű félelem, sírás, jajgatás s böjtölés nevekedett e mostoha időben a keresztény tartományokon! Már Bécsnek reménsége csak egy gyenge hajszálon függ vala; már a török, tatár és egyéb vad pogány nemzetek Róma ellen és minden északi határok ellen vérszopó fegyvereket bátran köszörülik vala. De mindazonáltal ezekben a végső szorongatásokban is találkozott a kereszténységnek, mint régen a zsidó népnek, egy hatalmas istápja, egy szabadító
Esztere, akinek oltalma alatt: Arcus fortium superatus est, et in firmi accincti sunt robore. Az erősek kézíja meggyőzettetett, és az erőtlenek felövedzének erősséggel. Ki volt a kereszténységnek ez a hatalmas istápja és Isten után szabadító Esztere? Nem más, megismérte a keresztény néppel az akkori I. Innocentius nevő szentséges pápa, hanem az Úr Jézusnak szent Anyja, a mindenkor szeplőtelen Szűz Mária.
Mindig fáztam ettől a szótól. A harmincas években az a megállapítás, hogy valami európai, annyit
jelentett: francia. És mi az, hogy csak akkor? Hát az előző századokban? Milyen véres lecke volt
megtanulni, hogy Európa nem csak a Notre Dame, hanem Balmazújváros is! Amerikában mégis európai
voltam. S nem az országrésznyi városok meg effélék miatt. Az eltérés nem a méretekben volt. Az az
idő, mely engem fölnevelt, mindig is kényelmes pallérként dolgozott, évezredes mozdulatokkal. Népre
nép, eszmére eszme, így épült a ház, az istálló s valami titkos nyomvonal, melyhez annyi későbbi
alaprajz igazodott. A kezdet és a vég azon a földön mindig összeért. S a rejtekfolyosók végén mintha
valami fénysugár… vagy rögeszme… de mi más a remény? Mit kezdjek itt T. nagypapájával, aki a
marhavagonból kikiabált az ajtót rátaszító nácinak, hogy jogállamban élünk!? Ellentmondások két világ
közé feszített fehérjelánca, élő vezeték röhej és gyász között, az ablakhoz mentem és jobb híján néztem
az Iowa-folyót, ahogy lassan görgeti dél felé méregzöld vize indián nevét.
A katasztrófától való félelemből történt: elmélyedt koncentrációval s hosszas iskoláztatással elfeledték valahogy a kvantummechanikát. A „Titanic” kapitánya, miután megkapta a
rádióüzenetet, vállat vont, s a hajó nyugodtan, lassan kiemelkedett az áprilisi óceánból. Majd megszüntették a polgári házasságkötést. Ezután a nemest még a tekintélyes polgárnak is meg kellett süvegelnie. Megindultak a menetrendszerű delizsánszjáratok. Egyes eldugott vidékeken még mindig volt lift és távbeszélő, de a jobb helyeken már a lovasfutár járta. És meggyújtották a karos gyertyatartókat s a
faggyúmécsest. Bevezették a jobbágyságot. Visszaépítették
a Bastille-t. Időnként feltámadtak a holtak s magas állásokat töltöttek be hosszú ideig, késő gyermekkorukig. Közben
sokan váltig állították, hogy no most itt vagy ott ismét meg
kellene fordulni s másképp csinálni, de hát az egész feltartóztathatatlan lett: nyilvánvaló volt, hogy a történelem kerekét nem lehet előreforgatni. Az egyházak egyesültek. Megfeledkeztek a kopernikuszi világképről. Az emberek hazajöttek Amerikából. Többen, mint egy kalapot, visszatették
a fejüket, s felálltak a vérpadokról. Huszék leléptek a máglyáról. A kontinensek Európa mellé záródtak. A perzsák
visszavonultak Termopilén át. A népek visszabandukoltak
Ázsiába, s eltűntek az erdőkben. Elszéledtek, visszabújtak
a barlangokba. Egy idő után nem gyújtottak tüzet se, nyersen
ették a húst. A háziasított állatfajok elvadultak. A langyos
tengerhez kezdett visszaérkezni minden. S a feledés takarta
be a tengert is, mely lassan száradni kezdett. És mindez sok
százezer évet vett igénybe… VAN ILYEN FÁJDALOMÜVÖLTÉS IS, HOGY EURÓPA!