JanuárFebruárMárciusÁprilisMájusJúniusJúliusAugusztusSzeptemberOktóberNovemberDecemberNemzeti ünnepekEgyházi ünnepekJeles napokKiemelt magyar napokVilágnapok, nemzetközi napokEseményekMozgó ünnepekTeljes évTeljes év
  
ma: 2018. szeptember 21.Névnap: Máté, Mirella
    
 
Hónapok
JÚLIUS 17. – NAGY LÁSZLÓ SZÜLETÉSNAPJA – 1925
 
Nagy László Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia (Fotó: Balla
                        Demeter)

Nagy László
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia (Fotó: Balla Demeter)

NAGY LÁSZLÓ; írói neve egy ideig F. Nagy (Felsőiszkáz, 1925. júl. 17. – Bp., 1978. jan. 30.): költő, műfordító, szerkesztő.

Ágh István bátyja; felesége Szécsi Margit. 1945-ben érettségizett a pápai református kollégium kereskedelmi iskolájában. 1946-ban az Iparművészeti Főiskola hallgatója, a Dózsa György Népi Kollégium tagja. 1947-ben a Képzőművészeti Főiskola rajz szakos hallgatója, a Dési Huber Képzőművész Kollégium tagja. 1948-ban a budapesti egyetem magyar irodalom–szociológia–filozófia, a második szemesztertől orosz szakos hallgatója. 1949–52-ben írói ösztöndíjjal Bulgáriában járt. 1953–56-ban a Kisdobos szerkesztőségi munkatársa. 1959-től az Élet és Irodalom képszerkesztője, majd főmunkatársa.

Gyermekkori élménye a zárt paraszti világ szokásrendje, természet és ember bensőséges kapcsolata, a pogánykori elemeket is megőrző népi kultúra, az élet minden mozzanatát a természet és közösség rendjének alárendelő szemlélet. Hatott rá a keresztény kultúra, a katolikus liturgia. A paraszti világ közvetlen szemléleti elemeit korai verseiben mitologikus vonásokkal, népi babonákkal, keresztény és folklórmotívumokkal társította (Adjon az Isten, Szentpáli vers, Kiscsikósirató, Csodafiú-szarvas). Első kötetei (Tűnj el fájás, 1949; A tüzér és a rozs, 1951) túlnyomórészt a népi kollégiumokban szerzett élményei hatására keletkezett, a felszabadultság örömét éneklő verseket tartalmaznak (Tavaszi dal, Májusfák). 1949 őszétől a bolgár népköltészettel ismerkedett, és ennek fordításához új költői nyelvet kellett teremtenie. Ekkor kezdte tudatosan tanulmányozni a magyar folklórt. A népköltészet a közösségi szemléletével költői személyiségének ismérvévé tette a cselekvő, küzdő magatartást. A népköltészet tudatosította benne a költői kép erejét, a szó és a tett összefüggését, a költészet cselekvési lehetőségét, az erkölcsi normák szigorúságának igényét, fölszabadította költészetének látomásos-metaforikus karakterét. Ezt társította a szintén tudatosan vállalt magyar költői hagyomány ösztönzéseivel (Balassi, Berzsenyi, Csokonai, Arany, Ady, József Attila és mások), s García Lorca, Jeszenyin, Dylan Thomas, Zbigniew Herbert bensőséges ismeretével és fordításával. Műfordítói munkássága a bolgár és délszláv népköltészetet a magyar kultúrában eleven hatóerővé honosította (Szablyák és citerák, 1953; Sólymok vére, 1960; Babérfák, 1969; Erdőn, mezőn gyertya, 1975).

1952-ben rádöbbent politikai megtévesztettségére, költői karaktere drámaivá alakult; a korábbi daloló versvilág helyén a dér, fagy, hideg, némaság motívumai alkottak összefüggő rendszert. A nap jegyese (1954) és A vasárnap gyönyöre (1956) már azt a költőt mutatják, aki megcsalatottságában élet és halál küzdelmeként éli át a humánus értékek veszélyeztetettségét, s rapszodikus látomásos versekben küzd a lét eszményi minőségeiért (Bolgár-tánc, Anyakép, Víg esztendőkre szomjas, Kinek fáj, emberek). A megoldhatatlan emberi, társadalmi dráma élménye hozta vissza lírájába korai költészetének látomáselemeit, szuverén, nagy látomások formájában is. Így alakította ki a dalformából az epikus számvetés és a lírai megjelenítés egyesítésével sajátos, mitologikus hosszú-énekeit. A paraszti világkép elemeiből épített egyetemes érvényű világképet – tárgyi konkrétumok, gondolati absztrakciók, mitologikus elemek ötvözésével. A Gyöngyszoknya (1953) mitikus-allegorikus látomásában a mindent elpusztító jégverés kapott társadalmi-politikai értelmet, a pusztítással szemben alakította ki a küzdő költői magatartást. A Havon delelő szivárvány (1954) többszólamú életanyag, múlt és jelen, öröm és bánat drámai szembesítésével teremtett egyszerre valóságos és szimbolikus világot, mely a cselekvés, újrakezdés értelmét sugallta. A Rege a tűzről és a jácintról (1956) a sirató és a himnusz társításával történelmi számvetés a magyar parasztság évezredes sorsáról. A hosszú énekek első csoportjával egy időben többrétegűvé, összetettebbé formálta a rövid dalformát is (Romantika nyolc versben, Játék karácsonykor).

Az 1956-os forradalom leverése mélyen megrendítette (Karácsony, fekete glória, Kitűnik származásom, Falak négyszögében). Újabb kötete csak 1965-ben jelent meg (Himnusz minden időben). Verseiben elhatalmasodtak a pusztítás és a halál képei, de példaszerű erkölcsi biztonsággal vette számba azokat az értékeket, melyeknek képviseletére költészete vállalkozott (Ki viszi át a Szerelmet). Sokrétű, gazdag élményvilágot volt képes illúziók nélkül összekapcsolni látomásos-metaforikus dalaiban a remény, a cselekvés elvével (Himnusz minden időben, Tűz, Szárnyak zenéje). A hatvanas évek közepén keletkezett hosszú énekeiben gazdag tárgyi és érzelmi világot szervezett ellentétes irányú részekből álló, drámai karakterű mitologikus versekké. A Búcsúzik a lovacska a humánus értékek pusztulását mutatta meg a technizált világban; a Menyegző a szép és tiszta eszmék nevében, örökké rájuk hivatkozó tomboló silányság félelmetes látomása, leleplezése. A Zöld Angyal a pusztulás és teremtés dialektikáját a paraszti világkép pusztulásra ítélt elemeitől való leszámolás rendjében, a megszüntetve megőrzés értéktanúsításával fejezi ki. A szövetségkeresés érlelte ki a hatvanas évek elején portréverseit is (József Attila!, Bartók és a ragadozók, Csontváry). Ezt a lírai műfajt a Versben bujdosó (1973) és a Jönnek a harangok értem (1978) című köteteiben gazdagon folytatta. Költészetének jellegzetes esztétikai minősége a tragikus és a fenséges, de pályája nemcsak ezeknek összetettebbé válását mutatja, hanem kiegészülésüket is a groteszk, az irónia és a játékosság elemeivel. Önálló ciklusokat épített képverseiből, betűképeiből és vidám üzeneteiből is. A látomásos-metaforikus dalok, rapszódiák, himnuszok, hosszú énekek és portréversek mellett kialakította a három műnem szintetizálásával jellemezhető prózakölteményeit (Vértanú arabs kanca, Jönnek a harangok értem).

Utolsó éveiben a „lehetetlen képviseletében” érezte magát: a tisztaságot, szépséget, tehetséget veszendőnek és kiszolgáltatottnak látta a világban az ő normái szerint. Ezek védelmében alakította ki krónikás, nomád, stigmatizációs és haramia szerepeit (Krónika-töredék, Seb a cédruson, Medvezsoltár, Versben bujdosó).

Díjai: József Attila-díj (1950, 1953, 1955), Kossuth-díj (1966), a Sztrugai Nemzetközi Költőfesztivál aranykoszorúja (1968), Botev-díj (1976).

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet
Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
Nagy László: Adjon az isten
Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.
Nagy László: Esti képek
(részlet)
A földesúr síremléke
márvány, múltból bús jelkép.
Vörös, mint a béres vére,
fényes, mint a verejték.
Amott szolgák sora nyugszik,
vének, szakadt legények,
kisdedek, kiket torokgyik,
vagy az anyjuk fojtott meg.
Hányan haltak szolgaságtól,
vésztől ezer év alatt?
Felettük gyom s virág táncol,
e holtakról nincs adat.
Kínjukban kiköltött ének,
maradt énrám sok, temérdek,
s fáj ha őket dúdolom.
Nagy László: Havon delelő szivárvány
(részlet)
Ó, havas erdő némasága,
szél se járja,
oly igen árva,
csak egy magányos
vörösbegy szálldos
ágról-ágra.
 
Pereg a hópor,
 
gyenge-reptü
 
szárnyatolla
 
két pici seprü
 
takarít, csak takarít,
 
söpri az éhség csillagait,
 
piros kis őrült,
 
bűvöl-bájol,
 
hideg vesszőkön,
 
akár a szívem
 
jajgatva táncol,
 
szép napot vár,
végtelenségig
fehéredve
ámul a tél, a halál:
micsoda madár,
micsoda madár!

Nagy László: Életem
(részlet)

Már Bulgáriában keveset írtam, ez itthon hatott vissza, teljesen leszegényedtem. Hívtak a Szabad Nép külföldi rovatához. Beteg vagyok, vért köpök, mondtam. Nem köptem vért, de szörnyen éreztem magam. Fájt a gyomrom. Idegzetem megrendült, baljós gondolataim kerekedtek. Kezdetben naivan hittem, hogy bennem a hiba, s kiderült, hogy kint, a valóságban. Kezdetben mégis, nem a felső vezetést hibáztattam, nem hihettem, hogy elárulva a forradalom, ami éltetett ifjúságomban. Jártam szülőhelyemre, vártak panasszal, észbontóan tragikomikus helyzetet láttam, meggyalázott embereket s néptől idegen erőket. Az 56-os nemzeti tragédia ekkor kezdődött. Az 52-es év mutatja már küszködésemet s nemcsak magammal. A Január, Bolyongó, Téli krónika, Aszály című verseimet hiába vittem szerkesztőségbe, annyira nyíltak, nyílt-törések voltak. De megtanított a helyzet fogalmazni is. A következő évben Király István elfogadta őket. Ekkor már komolyan foglalkoztam a tagoló verssel. Bonyolult ritmusképeket szerkesztettem. Whitman, Apollinaire, Majakovszkij, de a Biblia is ösztökélt a nagyszabású lírai költeményre. Költői erővel, kemény metaforákkal menni az álság falai ellen. Ekkor szerettem meg újra Adyt. 1952 nyarán feleségül vettem Szécsi Margitot. Rózsás blúzban és ingben esküdtünk. A mennyegző egy tányér fekete meggy volt és vörös bor. Albérletünkben szegényen éltünk, néha megloptam Csuri nagysága kenyérhajgyűjteményét. Éjszaka írtam, mert nappal a zenészfiú szüntelen trombitált. Juhászék is főbíróékkal laktak, mi is. Csuri egyébként kedves volt, csak félt, hogy a nyakán maradunk, gyerekbőgéssel válaszolunk a trombitára. Becsületszavamat adtam, hogy nem. Margit Pécsre ment kultúrotthon-vezetőnek. Én három hónapra Szófiába. Karácsonyra visszajöttem. Szerencsémre lekéstem az első gépet, mert az lezuhant. Margit hiába várt a reptéren. Akkor már itt élt, mert Pécsett hideg pincében kellett laknia, hasasan. Szép kis karácsonyfát szerzett, boldogok voltunk. Tudtam, hogy fiam születik, s a tündérkertbeli hajdúvezérről Andrásnak neveztem el. Pestlőrincen a nagymama nevelte, anyja is vele volt az elválasztásig. Vasárnaponként látogattam őket, lóhúsleves várt a gyalupados műhelykonyhában. Ízlett, de csak addig, míg nem tudtam, hogy lóból való. Apósom szelíd és értelmes munkásember, kölcsönösen megkedveltük egymást. Megjelent népköltészeti fordításom, lélegzethez jutottunk, s megírtam a Gyöngyszoknyát. Mutattam később Zelknek. „Ilyen szomorú a helyzet?” Ilyen szomorú, mondtam.



Nagy László (A Nagy László c. diafilm részlete)

Nagy László (A Nagy László c. diafilm részlete)

Nagy László: Gyöngyszoknya
(részlet)
Irgalom nincs a vészben, látod-e hogyan támad?
Elfujja anyád kontyát, kalapját vén apádnak.
Kell, hogy fedetlen fővel remegjenek a földön:
átok jön most, a gyilkos középkor elébük jön.
Megtöretett a földön, uralkodik az égben,
hozza a jég verését bizánci erősségben.
Billeg förtelmes felleg, érc a taréja-fodra,
termő mezőre, ránk a sose várt csapást hozza.
Nagy László: Kiscsikó-sirató
(részlet)
siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,
bőrödet lehúzták, szárítják napon,
sírodat megásták a meggyfák alá,
gyönge a te csontod, mint a babáké,
a hajnali harmat széjjel őröli,
bőrödből csinálnak fekete sipkát,
drága bőrtarisznyát borosüvegnek,
siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,
a gyenge lucernát nyulak csipkedik,
ott ficánkolsz te a csillagok között,
onnan megrugdosod az én szivemet,
minden reményünket befödi a hó,
siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó.


Nagy László (A Nagy László c. diafilm részlete)

Nagy László (A Nagy László c. diafilm részlete)

Bertha Bulcsu: Nagy László
(részlet)

– Mit tartasz mint író, felelős szellemi ember, a legfontosabb feladatodnak? Milyen elképzelések vezérelnek?

– Én ilyen rangot nem adok magamnak, és nem is így gondolkodom. Sőt, ha költészetről kell beszélni, feladatra nem is gondolok. Olyanféle feladatra, amit állandóan emlegetnek, hogy a költészet feladata… Ellenben az a meggyőződésem, hogy a költészetnek eszményi célja van, ami eredendően is megvolt. Beléhelyezett feladata nincs. Az ötvenes évek elején, amikor még fiatal költők voltunk, nem is tudtunk volna ilyent mondani a költészetről. Azt hittük, a költészet egyenlő a filozófiával és a napi politikai problémákkal. Csakhamar rájöttünk, hogy ez nem költészet. De mint ahogy eredendően a költőkben bíztak az emberek, s talán ma is, annak idején a költő mégiscsak a közösség torka volt. És vezére valamiképpen. Hangot adott a közösségnek. És ezt ma sem vitatom el a költőtől. Magam is ilyenfélének tartom magamat.

– A költő vajon befolyásolhatja a világ eseményeit?

– Először azt mondom, hogy nem. Vannak azonban a múltból példák, amikor a költők befolyásolták. Azt hiszem, ezek nagyon különleges példák, gondolok Vörösmartyra, Petőfire. Azonban én azt gondolom, a verseknek mégis van hatása, hogy hatnak az olvasóra. És nyilván az olvasó életére is hatással van a vers, és a művészet általában… De semmiféle humanizmus nem ért el nagy célt, amióta létezik… Szerintem a 20. század a leggyilkosabb század idáig. Nem tudta ezeket a nagy tragédiákat megakadályozni. A költészet jót akar, ez meggyőződésem, és alig lehetne ezt példákkal megcáfolni. Alig van költő, aki ne ezt akarná. Ha magamat jellemezném, milyen költő is vagyok én ilyen értelemben, azt mondom, alig reménykedem. De mégiscsak azt csinálom, amit az előbb mondtam. Az eszményi cél megköveteli tőlem. Van, aki azt mondja, a költészetnek semmi köze az ilyen eszményi célokhoz. Kitűnő költő is mondhatja ezt. A költészet nemcsak attól költészet, hogy közös gondokról jajgat. Mindenképpen embereket fejez ki. Minden típusú költő olyan embereket, amilyen ő maga. Ez is valami…

Nagy László: Búcsúzik a lovacska
(részlet)
Sírodba tűnj, tünemény
acélsziréna visítja rám
tetőn és tornyon
a világ minden taraján
sziréna szól
szirének, drága sziréneim
nem hagyják abba, vadak
szúrnak és fúrnak
dobhártyáimon drótjaikat
áthúzva belémzenélik
legnagyobb döbbenetem:
mert idomom, szervezetem
mérnöki ábra már
hasznosra torzult vetületemből
csoda jött a világra, csoda
fém-gyomor, benzint, áramot
atomot evő és bontó gyomor
az űr selyem-szénáján élő
napelem-zabáló gyomor
fém-tüdő, fáradhatatlan
átnyerít világokat
fém-csövek a beleim, ereim
forgóm és csuklóm a csapágy
violaszín zsírban
ütemre lökődnek combcsontjaim
szálltok lemásolt
mesebeli szárnyaimon
ki tudja hová


Nagy László (A Nagy László c. diafilm részlete)

Nagy László (A Nagy László c. diafilm részlete)

Nagy László (A Nagy László c. diafilm részlete)

Nagy László (A Nagy László c. diafilm részlete)

Hegedüs Géza: Nagy László – Irodalmi arcképcsarnok
(pályakép)

Ágh István: Utak bátyámhoz
(részlet)

Nem gondoltam a Jönnek a harangok értemet előérzetnek. Pedig tudhattam volna, a vers valóra váltja önmagát. Azt is tudhattam volna, a lélek a halál előtt oda mozgatja az embert, ahonnan vétetett. Laci szokatlan-sokszor járt haza, anyánkra gondolt, megfilmeztette a hajdani regölést, megörökítvén ifjúsága megöregedett arcait, rátalált a fűben táncoló csikóra, megsimogathatott muzeális anyalovat, borjazó tehénre talált, kovácsra, kádárra, tökmagolaj-ütőre, s arra a királyi fehér Sagya csődörre a sümegi méntelepen, aki több volt egy serleg fehérbornál, mert a nóniuszunkra emlékeztette, s húszéves önmagára.

Kinéztem Jób Könyvéből zuglói ablakomra, hihetetlenül tudtam, hogy élő testvéremhöz élő útjaim megszakadtak, szakadék végükön, s már csak azt barangolhatom be képzeletben, lábbal, amit talpával, kezével, tűnődésével és mosolyával megjelölt.

Orbán Ottó: Nagy László
(részlet)
most hogy a lompos csikasz még a foga közt rázza a véres húscafatot
és izzó kavicsként kopogó könnytől lyukacsos az arcunk
és cinkék módjára énekli minden sejtünk hogy Laci Laci
hadd mondjam el hogy a költő
aki életével fizet minden soráért
amúgy fütyül a költészetre
és nemigen mondja az abroszra könyökölve
hogy Federico így meg Attila úgy
verse ha vers az élet
és ez nem kevesebbet jelent annál a sírig bogozható gubancnál
hogy a nagy eszmék összefüggenek a legközönségesebb szerszámosládával is
és nem titok hogy ki agyusztálta meg otthon az ágylábakat
ki esztergált ezt-azt sőt egy alkalommal
igaz szakértő segédletével
ki öntött még fémet is
 




Orbán Ottó: Nagy László
(részlet)
(a pályakezdő)
A vaságyak öröme
Ki egykor fütyültem vigan,
ülök a lét boglyáiban,
féligsült madármáj a szívem,
dekadens vagyok azt hiszem.
Testemet a láz rózsázza,
cipőben megyek kávéházba,
de az is lehet, hogy inkább
pszichoneurózisom van mezítláb.
Haj de a végzeten meg se lepődöm,
parkettán fekszem én, nem a földön,
két bazalt-hegy az én fenekem,
holtig vidáman illegetem.
Csoóri Sándor: Nagy László megidézése
(részlet)
Amikor azt mondtad annak a nagyhajú lánynak,
 
László, aki hozzámsimult az autóban,
 
hogy tejeskukorica fogaiba egész nyáron át
 
szerelmes tudnál lenni,
kicsit nekem is udvaroltál.
Zöld nyárfasorban és zöld éveinkben
 
suhantunk éppen.
 
Én szökésben voltam akkor is,
 
te pedig bearanyozott darazsakat
hajszoltál az országon végig.
Nagy László (A Nagy László c. diafilm részlete)

Nagy László (A Nagy László c. diafilm részlete)

Kormos István: Nagy László feje
(részlet)
9 éves árvagyerek hangja

Mivelhogy nincsen apám, kellene nekem László úr apának. Ilyet kérni lehet-e? Nem illő kérés, pedig László úr kéretlen is az apám, meg a fiamé is lesz, az ő fiáé is – ezt tudni kell. Érzem az erejét a fejemen, ha nem is az ökleiben van az ereje. Erő az öklökben: az a hadonászóknak való, én más erőre gondolok. Tessék nekem mondani éneket, fénylőt, csinálni fából kicsi lovat meg szekeret, szíjból gyöplűt és kicsi ostort, én akkor fölülök a szekérre, hadd szaladjon. Látom onnét mindig fölemelt fejű apámat: László urat. Fogja az én szemem a pillantása.

 
Nagy László: Menyegző
(részlet)
ÉLJEN AZ ÚJ PÁR, ÉLJEN, DE MOST NE MOZOGJON,
arccal a tengernek itt állunk gyönyörű párban,
bűvölve mozdulatlanná és megörökítnek
kameráikkal a propeller-fejű fotósok
lebegve a halak fölött, féltérden a zöld levegőben,
nem a kivégző szakasz, ó nem, csak megörökítnek,
csöves üveglencse-szemükből kiüt a hideg sugár,
kattognak, zengnek, acélszita-szárnyuk zenél,
kék darázs-gépek, precízek, csupa gombok, rugók,
motorizált rémek Kondor Béla baljós rézkarcairól,
s megörökítnek minket, megsokasítva arcunk
röpítik rotációsok: IFJÚSÁG, SÓLYOMMADÁR,
TIÉD A VILÁG ÉS TEÉRTED VAN A VILÁG,
óriás betűk rólunk, akik itt feszülünk
arccal a tengernek s lagzi a hátunk mögött,
s múlik a drága idő, gyorsabb mint a sólyommadár,
de előttünk mindig a nappal, mögöttünk az éj,
mögöttünk mindig az éj, pedig pöröl a sötéttel
a fehérvirágú almafaerdő, a fellángoló
virágfa, tulipánfa, rengeteg tavaszi lámpa,
a láng és vér szivárványa, az ábrándok kohótüze,
az agyvelők ultra-világa, mégis hatalmas az éj,
 
Csoóri Sándor: Nagy László földi vonulása
(részlet)

Az utolsó öt évtizedben alig volt költőnk – Babitstól Kosztolányin, Radnótin, Szabó Lőrincen át Illyésig –, akit ne a klasszikusság: a görögség vagy a latinság európai szikrázású szelleme mozgósított volna. Az előírt, a követendő, a sóvárgásra méltó eszményeké. Nagy László azonban már az első körbepillantás után más istenpatkók szikrázására figyel. Lorca-szerű verseket ír, amikor még nem is hallhatott Lorcáról. Pontosabban: ugyanazokra a verőerekre tapasztja fülét ösztönösen, amelyekre a maga korában Lorca és néhány versében József Attila is odahajolt.

A népköltészet, illetve az európait megelőző ősibb költészet vérsuhogására gondolok.

De az a gyanúm, hogy még ez is túlontúl tanáros közelítés. Mert ha valaki egyszer, félredobva az akadémikusok nagyítólencséjét, azt kezdené kutatni: mi a Nagy László-i tudás alapja, rögtön észre kellene vennie, hogy nem is a népköltészet, mint ahogy sokan vallják, hanem az, ami magát az ősköltészetet és a népköltészetet is szülte, táplálta, fönntartotta. A közvetítő közeg helyett a dolgok eredete.

Orbán Ottó: Nagy László-emlékérem
(részlet)

Nekem naponta más nyelven kellett megszólalnom, ő szinte a saját testéből faragta ki a verseit. Erős járomcsontja megfeszítette arcán a bőrt, ezért ha tűnődve szóra nyitotta a száját, sokszor olyanformán mozdult az ajka, mintha megcsókolni készülne valakit, ahogy öntudatlan bájjal, a belső figyelem jeleként csücsörített. És lám mit üzent a róla készült portréfilm végén a jövő szülötteinek. – Csókolom őket – mondta ugyanúgy, egy csöpp szünet után, mint amikor Lázár Ervint jellemezte nekem egy szóval –, ha lesz emberi arcuk… Szebbet, szomorúbbat melyikünk üzenhetne a harmadik évezrednek?

 
Csoóri Sándor: Nagy László háza
(részlet)

Akik ismerték őt, tudják, miről beszélek. Nagy László közelében az ember igazabbnak, jobbnak, szabadabbnak érezte magát. A világot feszültebbnek, de kiválasztott, érdemes helynek is. A tűzről ő nemcsak azt gondolta, amit a hétvégi turisták gondolnak, hogy husikát lehet sütni a parazsa fölött, de azt is, hogy a tűz: emberi elem: boldog, boldogtalan, tűnődő, epilepsziás, vagy éppen nagy hatalmú erő, akár a lélekben lakozó hit.

Az életmű árnyékában állók közül már többen is megkérdezték tőlem: művelt költő volt-e Nagy László? Babitsi vagy illyési értelemben nem, de ha a műveltséget a létben való jártasságnak, ítéletnek, ízlésnek, szenvedni tudásnak vagy örömnek nevezzük, akkor feltétlenül az. Mert kit is mondhatunk jó lélekkel művelt költőnek? Szerintem azt, aki az egész létező világot a saját világává tudja alakítani.

Csoóri Sándor: Nagy László újra Debrecenben
(részlet)

Nagy László most két napon át, reggeltől estig, estétől reggelig Csokonai városában vendégeskedik. A harangok, amelyek hét esztendővel ezelőtt eljöttek érte, hogy átkísérjék az élet túloldalára, mellészegődtek újra, és elkísérték ide, Debrecenbe is. Utcáról utcára botozgat itt most László a maga megőszült csöndjében, a maga ritmusában. Végigjárja az ismerős helyeket: a Kollégiumot, a szerkesztőséget, a muzsikával és bársonnyal bélelt Aranybikát, s kiballagdál a Nagyerdőre is, ahol a lehullott, sárga levelek alatt szivárványdarabkákat talál az elmúlt nyárról. Fölszúrja őket egyenként botja szögére, mint parkőr az eldobált papírdarabokat, mert ki tudja, mi mindenre jó lehet még egy-egy elévülhetetlen szivárványfoszlány.

Nagy László (A Nagy László c. diafilm részlete)

Nagy László (A Nagy László c. diafilm részlete)

Parti Nagy Lajos: Gyászvers-próba Nagy László halála napján
Szélhordágyon a város,
szügyében sziréna-pikák,
jégfényes korcsolyák kettédűlnek
a meghegesztett rianáson,
a botos ember idebólint,
forró sörényét leveri,
hó-hypózók körbeterítik,
galambok, katonazene,
szomorú, biccentő pónik,
összebicsakló hintalengés,
a botos ember idebólint,
szárnyait lecsatolja,
pirosat billentő tollak,
töltse párnáját aki nem fél,
hó-hypózók körbekerítik,
jégfényes korcsolyák kettédűlnek,
heged-e a rianás?
vágtat a ló talpig habosan,
nyakán akad a rönksorompó,
összebicsakló hintalengés,
arcára hóvirág,
zörög az egyszem mancsos falevél,
feszíti össze Duna-szár, Tisza-ér,
a tejtől sáros állatvásár
passzusainál most ki strázsál?
szélhordágyon a város,
szügyében sziréna-pikák,
jégfényes korcsolyák kettédőlnek,
arcára hóvirág.
Csoóri Sándor: Februári látomás
(részlet)
Nagy László halálának tizenötödik évében
László,
hallod te egyáltalán ezt a hajnali
dobrokolást? Ezt a gyűlölet-táncot?
A zúzmarás lábak csattogását és az indigókék
tenyerekét? Vagy csak én hallom, én,
kinek naponta megüzenik a világ végét?
Csoóri Sándor: Furulyacsonk a szánkon
(részlet)
Nagy László halálára
Magyarország halottja,
te, bazalt szemefénye,
a zsuzsannás világnak
balassis jó vitéze,
meggyfában ember-meggyfa,
vércsében ember-vércse –
vendégként vár a tenger,
de már a várakozás,
de már annak is vége.
Sirat a volt szeretőm,
sirat a mostani is,
haja országos gyászban
utcámon végigúszik –
hova megy, nem is kérdem,
halálod eltilt tőle,
megyek ezüst fejedhez,
szíved kihűlt helyére,
megyek, mert más út nincsen,
minden más útnak vége.
Illyés Gyula: Aki majd vigaszt ád
(részlet)

Nagy László temetésekor

Fölmerül a szép szobor-arc.
Oly győztesen, hogy koszorúja öntudat és büszkeség
s még rezgékeny
maga-teremtette tisztaságban.
Szívós akarat és szűzi szelídség!
Magad-faragta márványkép, csak állsz.
Szólj. Te ne halj meg.
Végy emberszámba valamennyiönket.
Légy vigasz is – lám az is csak te lehetsz.
Még parttalanabb a nép nélküled.
Beszélsz örökké, mint mind a hű csillag.

Bertha Bulcsu: Nagy László
(részlet)

Foggal született, azt kell hinnem… Évek óta figyelem az arcát. Tudó és talányos. Néz valamit, lát valamit, amit mi nem látunk. Érti az ősi szellemparancsot és közvetíti hozzánk a lényeget. Lélekőrző… Foggal született, azt kell hinnem, mint a többi sámán az Ob partján… A manysik, hantik, csukcsok, ugorok. Csak nem Ázsiában, hanem a Somlyó tövében, pontosan ott, ahol a Marcal, a Halyagos és a Torna szelíden átöleli a tájat. A sámándobot, mely egyben ló is, korán megszerezte. Bejárta vele az alsó és felső világot, a dunántúli csipkeerdőket, a süppedő ősi falvakat, a falvakban a kamrákat, félszereket, padlásokat, szénában aludt, s a holdvilágos éjszakákon fehér menyétek énekeltek neki menyétországról. Lova, mely egyben dob is volt, átúszta a folyókat, átugrotta a hegyeket, sörénye hófelhőket kavart, s amikor megpillantotta a puha fehér várost, leereszkedett. A városlakók azóta gyakran hallják a furcsa dobszót, és összenéznek, megölelik egymást, máskor megrettennek, és sírva kirohannak a Duna-partra, mert úgy hiszik, a folyó hátán, vagy a folyón túl történik valami, ami nélkülük már nem történhet meg. A dob aztán elhallgat, a városban nem történik semmi, a csend lyukakat éget a dobhártyákra. Nagyon nagy a csend. Felriadnak a denevérek.

Bertók László: 1978. február 6.
(részlet)
Búcsú Nagy Lászlótól
 
Temetünk N. L., hűl a kozmosz,
szökik a meleg a hideghez.
Nyüzsög az anyag, ami fontos,
ezután mindig kevesebb lesz.
Sírodtól kezdve az a vátesz,
ki visszafelé néz s harangoz.
 
Varga József: Nagy László sírja a Kerepesi temetőben
(fotó)

gördítősávgördítőgomb
Ünnepcsoportok
Neumann Kht.Color Plus MultimediaIsmertetőImpresszum© CopyrightFőoldal