JanuárFebruárMárciusÁprilisMájusJúniusJúliusAugusztusSzeptemberOktóberNovemberDecemberNemzeti ünnepekEgyházi ünnepekJeles napokKiemelt magyar napokVilágnapok, nemzetközi napokEseményekMozgó ünnepekTeljes évTeljes év
  
ma: 2017. április 29.Névnap: Péter
    
 
Hónapok
ÁPRILIS 11. – MÁRAI SÁNDOR SZÜLETÉSNAPJA – 1900
 
Márai Sándor mellszobra - Budapest, a krisztinavárosi Mikó utca (Fotó: Vimola Ágnes)

Márai Sándor mellszobra - Budapest, a krisztinavárosi Mikó utca
(Fotó: Vimola Ágnes)

MÁRAI SÁNDOR (Kassa, 1900. április 11. – San Diego /USA/, 1989. február 21.): író, költő, újságíró.

Gimnáziumi tanulmányait Kassán és Eperjesen végezte, majd a fővárosba ment, és Török Gyula mellett dolgozott a Budapesti Naplónál. 1919-ben cikkei jelentek meg a Vörös Újságban, versei a kassai lapokban. 1919 októberében apja jóváhagyásával Bécsen át Berlinbe, majd Frankfurtba költözött, hogy egyetemi tanulmányokat folytasson. Munkatársa volt a Frankfurter Zeitungnak. Rendszeresen küldte haza magyar nyelvű tárcáit, elbeszéléseit és fordításait a kassai lapoknak Franz Kafka első magyar fordítója, s az elsők között írt is róla. Kapcsolatot tartott Füst Milánnal és Komlós Aladárral. 1923-ban feleségül vette Matzner Ilonát (Lola); Párizsba költöztek; innen is rendszeresen írt a német lapokba. Az 1925-ben megindult Újság című napilapban, jelentek meg leggyakrabban írásai; mint a lap párizsi levelezője küldte tudósításait, majd a polgári liberális szellemiség nagyhatású szószólója lett. 1927-ben lapjának megbízásából hosszabb közel-keleti útra indult, élményeiből született az Istenek nyomában című útirajz. 1928-ban hazaköltözött.

Első regénykísérlete Bécsben jelent meg (A mészáros, 1924), tartósan azonban csak a húszas évek végétől kezdett e műfajjal foglalkozni. Önvallomásainak tanúsága szerint a valóság és a fikció feloldása jelentette számára a legnagyobb nehézséget. Nagy hatást tett szemléletére Thomas Mann, akit még Németországból jól ismert, és Krúdy Gyula álomvilága. Első igazán sikeres regényeiben a konvenciók elleni lázadás lehetőségeit és bukását ábrázolta, lélektani igénnyel. 1930-ban barátaival együtt az a terv foglalkoztatta, hogy a népszerű francia Marianne példájára megindítják a Nyugat ellenfolyóiratát. 1933-ban lapja Berlinbe küldte; itt nyomon követte Hitler hatalomátvételét. Hitelesen és példás bátorsággal számolt be a nácizmus valóságáról; a Messiás a Sport-palastban (1933) az egyik legremekebb magyar antifasiszta írás s egyben Hitler-paródia.

1934-ben megjelent élete fő művének, az Egy polgár vallomásainak első kötete; egyszeriben a magyar próza élvonalába került. Kosztolányi Dezső halála után Márai Sándor a Pesti Hírlap munkatársa lett, Vasárnapi krónikái (kötetben 1943) keresettek voltak. 1941-ben Kassa visszacsatolása után ellátogatott szülővárosába, tapasztalatairól „őrjáratában” számolt be; Kaland (1940) című darabjának sikere után Vojnits-díjat kapott. 1942-ben az MTA levelező, 1945-től rendes tagja.

A II. világháború utolsó éveit visszavonultságban töltötte, jórészt irodalmi tevékenységének élt. Megállás nélkül írta Naplóját (1946). A főváros ostroma elől Leányfalura menekült. 1945–46-ban nagyobb nyugat-európai utat tett. Hazatérve adta ki Sértődöttek (1947–48) című regényét, harmadik kötetét azonban bezúzták.

1948-tól haláláig emigrációban élt. 1957-ben amerikai állampolgár lett. A nyugati magyar irodalom csoportosulásaiban nem vett részt. Idejének java részét megosztotta Európa és az USA között. Utolsó éveit teljes visszavonultságban töltötte. Felesége és fogadott fia halála után élete utolsó éveit, betegen, magányosan élte. 1989-ben posztumusz visszaállították MTA tagságát. 1990-ben Kossuth-díjat kapott.

Bár tehetséges lírikusnak indult, költészetét maga is kicsit szkeptikusan szemlélte. A Verses könyvben (1945) azonban kitűnő versek is akadnak, a Halotti beszéd (1950) pedig a magyar líra kiemelkedő remeklése, a hazátlanság és a kivetettség fájdalmának kivételes hitelű megszólaltatása.

Cikkeiben azt a hagyományt követte, melyet Kosztolányi Dezső képviselt a legmagasabb színvonalon, szinte minden jelentős kulturális eseményhez hozzászólt, s figyelemmel kísérte az európai politikai élet változásait is. Szemléletét a liberális hagyomány hatotta át, szívósan küzdött a polgári életértékek megmaradásáért.

Színművei közül a Kalandot a Nemzeti Kamara Színház mutatta be, A kassai polgárokat (1942) a Nemzeti Színház.

Regényei közül A zendülők (1930), az Egy polgár vallomásai (1934), a Féltékenyek (1937) és a Sértődöttek (1947) alkotják az egyik sort. Ezekben a polgár szerepe mellett tesz hitet, s nagy erővel ábrázolja az erőszak és a tömegszellem romboló hatását. Élete végén A Garrenek műve (1–2, 1989) címmel rendezte őket ciklussá (a Sértődöttek bezúzott kötetével együtt), így is jelezve összetartozásukat. Regényei között igazi stílusbravúrok is akadnak, mint a Szindbád hazamegy (1940) és a Vendégjáték Bolzanóban (1940). Külföldön a közelmúltban legnagyobb sikert A gyertyák csonkig égnek (1942) című kisregénye aratott.

Külön fejezetét alkotják életművének Naplói, ezekben fél szemmel már utókorára tekintve értelmezte a művészetet, ismételten szembeszállva a tömegkultúrával, a reklámmal és a giccsel, különös erővel fogalmazva meg életének vezérgondolatát: a művész sosem lehet áruló.

Márai Sándor: Négy évszak
(részlet)
Április

Április a retek és a fiatal hagyma hónapja, ahogy július a rózsák s december az irodalmi felolvasások hónapja. A reteknek is van költészete és ünnepe. Ez a néhány nap, április elején, ez az övé.

A retekkel, a hagymával, a friss salátával érkeztem a világra, kényesen, mint afféle «primeur».


Márai Sándor szobra Kassán (Fotó: Mann Jolán)

Márai Sándor szobra Kassán (Fotó: Mann Jolán)

Hegedűs Géza: Márai Sándor – A magyar irodalom arcképcsarnoka
(arcképvázlat)
Márai Sándor: Egy polgár vallomásai
(részlet)

 

Aki ma ír, mintha tanúságot akarna tenni egy későbbi kor számára… tanúságot arról, hogy a század, amelyben születtünk, valamikor az értelem diadalát hirdette. S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében.

Márai Sándor emléktáblája szülőháza falán Kassán (Fotó: Mann Jolán)

Márai Sándor emléktáblája szülőháza falán Kassán (Fotó: Mann Jolán)


Márai Sándor emléktábla - Budapest, a krisztinavárosi Mikó utca (Fotó: Vimola Ágnes)

Márai Sándor emléktábla - Budapest, a krisztinavárosi Mikó utca
(Fotó: Vimola Ágnes)


Krisztinaváros(fotó: Vimola Ágnes)

Krisztinaváros
(fotó: Vimola Ágnes)

Márai Sándor: Föld, Föld!
(részlet)
Első rész (16.)

Lakásomból mindössze néhány tűzfalat találtam. Az ostrom alatt a ház három bombatalálatot és több mint harminc gránátot kapott. A szemétdombon, amely törmelékekből, lépcsőfokok romjaiból, bútorroncsokból emelkedett a lépcsőház helyén, felmásztam valahogy az emeletre, és a pépes, romos domb tetején, ami valamikor az otthonom volt, megpillantottam a cilinderem és egy francia porcelán gyertyatartót. Fényképek hevertek a szemétben, közöttük az, amely - régen valamikor, az ostrom előtt - az íróasztalom felett lógott és Tolsztojt ábrázolta, amint Gorkijjal állong a Jasznaja Poljana-i kertben. Ezt a fényképet zsebre tettem és körülnéztem, mit vihetnék még emlékbe? A torlaszokon át behatoltam a szobába, ahol könyveim sorakoztak a polcokon. Szerettem volna megtalálni a bilingvikus Marcus Aureliust, aztán Eckermann Beszélgetéseit és egy régi magyar kiadású Bibliát. De a rendetlenségben nehéz volt tájékozódni. A légnyomás, mint valami papírzúzda, pépessé darálta a könyvek legtöbbjét. Mégis egy könyv sértetlen címlappal feküdt a szemétdombon, közvetlenül cilinderem mellett. Felemeltem, elolvastam a címet:  „A polgári kutya gondozásának könyve”, ez volt a cím. Ez a kötetet zsebre vágtam és óvatosan lemásztam a szemétdombról a földszintre. Ebben a pillanatban - később sokat gondolkoztam ezen - különös megkönnyebbülést éreztem.

Márai Sándor: Vendégjáték Bolzanóban
(részlet)

Meglep, hogy író vagyok – mondta természetesen. – Reménytelenül író vagyok, Balbi, kérlek, ne mondd senkinek, nem szeretem a panaszt, amely ugyanakkor kérkedés is. Csak neked mondom, mert téged nem becsüllek semmire. Írni sokféleképpen lehet. Van, aki egy szobába ül és ír, nem csinál semmi mást. Ezek boldogak. Életük talán boldogtalan, mindig magányosak, úgy néznek a nők után, mint a kutyák a holdra, panaszosan világgá vonítják bánatukat, keseregve adják elő, hogy minden fáj nekik, a nap, a csillagok, az ősz és a halál. Életük boldogtalan, s mégis ők a boldog írók, akik a betűnek élnek, nem tehetnek semmi mást, főnevet reggeliznek és egy szép, húsos jelzővel karjaik között alszanak el.

Márai Sándor: Napló, 1945 – 1957
(részlet)

Ha elmegyek erről a földrészről, Európa hiányozni fog. De Európa már itt Európában is hiányzott. Az emigráns, aki a „hazamenésre” gondol: nem igazi emigráns. Hazamenni lehet, de csak úgy, mint Ulysses: meghalni.

Hubay Miklós: Márai naplói
(részlet)

Emlékszem, mindent megadtam érte. Ez még a legelső kötete volt, az „ostromnapló”, amely a felszabadulás után mint a hazai újjászületés egy kézzelfogható objektuma egyetlen példányban kijutott Genfbe. A magyar könyvkultúra legjobb korszakára vallott már megjelenésében is: formára, minőségre, szagra. Famentes papír, fehér nyersvászon borítás. Micsoda öröm volt kézbe venni ezt a vaskos kötetet. Márait a Révai Kiadó tette le az asztalra.

Márai Sándor: Aki látja hazáját
(részlet)
Egy számkivetett magyar író vallomása

Amikor ezt írom, tíz éve annak, hogy a Vörös Hadsereg Körösmezőnél átlépte a Kárpátok vonalát és hazám területére hatolt. Tíz éve annak, hogy a háború utolsó szakaszában, egy viharos tavaszi vasárnapon, 1944. március 19-én a náci haderő megszállotta Magyarországot, s egy ezeréves európai országban megszűnt a független állami élet, az alkotmányos jogbiztonság. Tíz éve annak, hogy erőszakos hatalmak, s az érdekből, vagy kényszerűségből velük szövetkezett hazai érdekcsoportok különféle világnézeti zászlók alatt, de lényegében azonos szándékkal megszállott, gyarmati állapotban tartják Magyarországot. Tíz éve annak, hogy a magyarság nagy tömegei a vasfüggöny mögött éppen úgy a számkivetettség állapotában élnek, mint azok, akik vándorbotot vettek a kezükbe, mert nem akartak az idegen hatalomnak szolgálni. A belső és a külső emigráció állapotában élünk tíz éve, magyarok. Mindkettő nehéz sors. Titkos utakon, mintegy jelbeszéddel tudunk csak egymáshoz igazat szólni – külföldről haza éppen úgy, mint a hazaiak egymás között.

Márai Sándor: Halotti beszéd
(részlet)
Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”
Márai Sándor: Halotti beszéd
(hanganyag a szerző előadásában)
Kormos Edit: A Halotti beszéd vallomása egy néhai polgárról
(verselemzés)
Márai Sándor: Mennyből az angyal
(részlet)
Mennyből az angyal – Menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.
Márai Sándor hangos levele családjának, 1967. február 21-én
(hanganyag a szerző előadásában)

Márai Sándor utolsó levele Szőnyi Zsuzsához
(részlet)

A halál, amire nem vágyakozom különösebben, nem probléma, hanem szükségesség, eddig még mindenki túlesett rajta, és utólag senki nem panaszkodott. De a meghalás lehet probléma, különösen a mostani időkben, amikor kitalálták a mesterséges légzés trükkjeit. Ez a veszély sok aggastyánt riaszt… Mégis, jó lenne még egyszer Magával ülni a spanyol lépcső márványhabos vízeséseinek egyik fokán, megbeszélni álmot és valóságot, aztán inni a Grecoban egy pohárka fanyar ürmöst. Mostanában az egyedüllétben engem is kísértenek az álmok, laikus módon szeretnék választ kapni egy illetlen kérdésre, amit jó társaságban nem szabad kimondani. A kérdés így megy:­ Lehet, hogy talán mégis van lélek?

Illyés Gyula: Naplójegyzetek
(részlet)
Egységes magyarság

Petőfi nem volt gyökeres alföldi, de Kun Lászlónál jobban megülte az Alföldet; aztán pacifikálta: az egész magyarság számára, az egész világ számára. A nevezetes debreceni szellemben a legjellegzetesebben debreceni, mint tudjuk, a rokokóval vegyített franciás enciklopédizmus volt egy dunántúli származék ujjmutatására, Csokonaiéra. Országrészeket általában írók szállnak meg tartósan. Ha Márai Kassán marad, ma az ő szelleme is tartomány. Ezerévi homály után a palócokat Mikszáth szervezte újra törzzsé.

Gyurkovics Tibor: Pótmajom
(részlet)

Márai Sándorról beszélt még. (Csak egy könyvét olvastam: Vendégjáték Bolzanóban.) Aki aztán igazán németül, olaszul élhetett, írhatott, még nyelvi akadály sem volt előtte. De – azt mondta – minden kinti könyve szorongás. Nem-részvétel. Igazságok a dús semmiben. Aranyzsinórra fűzött léggömbök. Pedig Márai zseniális író. Világlátó. Differenciált európai állampolgár. Idehaza Kosztolányi lehetett volna belőle. Hogy nyomor és meghurcoltatás árán? Na ja. Glaszékesztyűben nem lehet magyarnak lenni. A kultúra nem egyetemes. Az emberek szívében nem az. Utólag – van egyetemes kultúra, de először bele kell a pocsolyába nyúlni! Ehhez lelki alkat kell, odakinn nincs az embernek lelki alkata.

Lengyel Balázs: Két sorsforduló
(részlet)

Aggastyánként, a változást talán már-már remélve, de el nem érve, 89 éves korában lett öngyilkos. Ugye, olvashattuk róla: „Kevés érzelmi szál fűzi a magyarsághoz.” Az igazság más, alighanem Janus-arcú: élete nagyobb részét külföldön töltötte el, felnőttként nem többet, mint húsz évet élt Budapesten, de ebben a komisz században mégis ő volt az értelmes magyar gondolkozás és az irodalmi nyelv egyik legnagyobb művésze. Távolléte, emigrációja alatt a nyelv volt számára a haza, s most írásaival végleg hazajött, haza, a lehetséges magyar örökkévalósásig.

Ottlik Géza: Próza
(részlet)

Márai számára, mint a hasonló alkatú íróknál is láthatjuk, az éber kétkedés, a gyanakvó irónia teszi éppen lehetővé, hogy - mint holmi ingyenes nagy cirkuszelőadást - élvezze a világot; s ez az igazán őszinte magatartása. Korábbi könyveiből egy lelkes, áhítatosan szellemtisztelő fiatal újságíró képmásának körvonalai rajzolódnak ki, aki kellemes izgalommal jár-kél a húszas évek eleven-tarka Európájában, és készülődik írói pályájára. Nem kalandor, hanem előkelő átutazó, nem polgár, hanem művész - még ha Egy polgár vallomásai-nak nevezi is főművét. A Zendülők című regényében megírta a kamaszkor arisztokratikus függetlenségét, merőben önkényes erkölcstanát, izgalmas szabadságát; s később mégis úgy érzi, felnőtté kell válnia, "komoly" dolgokkal foglalkozni, és véleményeket formálni ezekről a felnőttek által komolynak tartott dolgokról, úgy érzi, illendő magvas könyveket írni, és elhagyja tárgykörét, hangját, lemond kamasz-arisztokratikus jogairól.

gördítősávgördítőgomb
Ünnepcsoportok
Neumann Kht.Color Plus MultimediaIsmertetőImpresszum© CopyrightFőoldal