JanuárFebruárMárciusÁprilisMájusJúniusJúliusAugusztusSzeptemberOktóberNovemberDecemberNemzeti ünnepekEgyházi ünnepekJeles napokKiemelt magyar napokVilágnapok, nemzetközi napokEseményekMozgó ünnepekTeljes évTeljes év
  
ma: 2017. december 17.Névnap: Lázár, Olimpia
    
 
Hónapok
DECEMBER 23. – MÁNDY IVÁN SZÜLETÉSNAPJA – 1918
 
Mándy IvánForrás: Digitális Irodalmi Akadémia

Mándy Iván
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

MÁNDY IVÁN (Bp., 1918. december 23. – Bp., 1995. október 6.): író.Szüleinek válása után hírlapíró apjával maradt, korán megismerte a pesti kávéházak, mozik, szállodai szobák világát. 1928-től a budapesti Lónyay utcai református gimnáziumba és a Madách Gimnáziumba járt, tanulmányait félbehagyta. Első novelláit a Magyarság és a Tükör közölte. A háború alatt sporttudósítóként működött, a katonai szolgálattól sikerült megmenekülnie. 1945 után az Újhold fiatal szerzőgárdájához csatlakozott, néhány számot mint társszerkesztő is jegyzett. 1949 és 1957 között Mándy előtt is bezárultak a publikálási lehetőségek, s megszűnt az Újhold is, melynek szellemisége tűrhetetlen volt a kultúrát és az irodalmat egyre szigorúbban felügyelő politikai hatalom számára. Az író ezekben az években a Magyar Rádió számára készített dramatizálásokat, gyerekeknek szóló hangjátékokat, s a Népművelési Intézet munkatársaként (1950–1954) vidéken tartott irodalmi előadásokat. A kényszerű szilencium alatt született művek jóval később jelenhettek csak meg (Előadók, társszerzők, 1970). 1954-től szabadfoglalkozású író. A rendszerváltás után sem csatlakozott egyetlen politikai erőhöz sem, tisztségei azonban megsokasodtak. 1989-től a Holmi szerkesztőbizottságának tagja, 1990-től a Rónay György-díj kuratórium elnöke, 1991-től a budapesti magisztrátus tagja, 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elnöke volt. Mándy Iván művei címmel 1984-től jelenteti meg életművét a Magvető Kiadó.Díjai: Baumgarten-díj (1948), József Attila-díj (1969), Déry Tibor-jutalom (1985), Kossuth-díj (1988), Getz Corporation-díj (1991), Robert A. Pritzker magyar nyelvű életműdíja (1992), Az Év Könyve jutalom (1992), A Soros Alapítvány életműdíja (1992), a Soros Alapítvány Díja (1995).Írásainak világát, hangulatát meghatározta a környezet, amelyben élt: a Teleki és Mátyás tér környéke, a kisemberek, a lecsúszottak, a társadalom elesettjeinek kisvilága. Első, önéletrajzi ihletésű regényeiben (Francia kulcs, 1948 és A huszonegyedik utca, 1948) a gyerekkori tapasztalatok, emlékek párolódnak regénnyé: a nagyvárosi miliő, a kétes egzisztenciák, lődörgők, feltörekvők tarka világa egy kamaszfiú tudatán átszűrve, impresszionista képekben jelenik meg.Novelláiban a Külső-Józsefváros sajátos embertenyészete nyüzsög: bódésok, cigányok, vagányok; magányosak és kiszolgáltatottak, emberi kapcsolatokra, szeretetre vágyók. Ábrázolásmódja mind merészebben szakadt el a közvetlen realitástól a szürreális, az abszurd világérzékelés felé.Az 1950-es és 1960-as évek regényeiben, kisregényeiben jellegzetes témái, helyszínei és figurái új árnyalatokkal gazdagodtak, s mítosszá kerekedtek. A régi mozik, presszók, uszodák, tribünök és futballpályák alkotják a „Mándy-univerzumot”. Az 1950-es években hallgatásra ítélt író rögzítette a félreállítottság állapotát és életérzését, a félelem és rettegés éveinek nyomasztó hangulatú mindennapjait, a „pálya szélére” szorított értelmiségiek, írók és átírók világát (Fabulya feleségei, 1959; Előadók, társszerzők, 1970). Nőtt az irreális, fantasztikus mozzanatok és a tárgyi valóságot könnyedén átformáló képzelet szerepe, amely látomásokban jutott felszínre. Gyakran jelent meg mint formateremtő tényező az álom is (Egy ember álma, 1971; Álom a színházról, 1977).A hatvanas években Mándy Iván új tájékozódását jelezték a Vera-novellák, középpontjukban egy fiatal lánnyal, a beat-nemzedék jellegzetes képviselőjével (Mi van Verával?, 1970). A hetvenes évek végétől figyelme a tárgyak, dolgok felé fordult. Műveiben a modern nagyvárosi ember magányát, szorongásait szólaltatta meg. Magányos hőseinek groteszk, mégis hősi küzdelme a valósággal a hűség és a részvét erkölcsi parancsára figyelmeztet. Több kötet hangjátékot és Mélyvíz (1960) címmel musicalt is írt. Klasszikussá vált gyermekkönyveiben a jellegzetes pesti tájak és figurák valóság és álom, valóság és fantasztikum szivárványszíneiből kelnek életre. A novella megújítója; az elbeszélés idő- és térviszonyait különböző technikákkal felszabadította a hagyományos ábrázolás kötelmei alól. Részben a film módszereit (vágások, áttűnések), részben a lírai ábrázolás eszközeit használta fel az epikában: az önállósult költői kép látomások, emlékképek, fantáziaképek kiindulópontja lesz.

Mándy Iván művei a Digitális Irodalmi Akadémiában
(Neumann-ház)
Mándy Iván: A Trafik
(részlet)

Csöndes kis kávéház a csöndes kis utcában. A fiú valósággal odatapadt az ablaküveghez. Bebámult. Zöld posztós biliárdasztal. A szélén torpedó nagyságú szivar. Vörösen izzott a hatalmas, kékesszürke hamuréteg mögött. Zöld, fehér, piros biliárdgolyók az asztalon. Egymás körül keringtek. Már majdnem összeakadtak egy kis beszélgetésre, de akkor csattant a dákó, és megint szétugrottak.

Bajuszos arc hajolt az asztal fölé. Ujjai között alig észrevehetően előrecsúszott a dákó, majd vissza. Olyan mozdulatot tett, mintha rá akarna térdelni az asztalra. Ráfeküdni. Megcélozta a fehér golyót. Az kissé sértődötten gurult a többiek felé. Már elnézést! Könnyedén meglökte a pirosat. Az váratlanul és alattomosan a zöldet. Elkezdődött a lökdösődés. – Hallja, barátom, mit akar itt maga?! Maga mit akar?! – Eltűntek egy sötét lyukban.

A bajuszos megelégedetten felegyenesedett. Leemelte a szivart az asztal széléről. Két szippantás. Visszatette. Gondosan megkrétázta a dákó végét. A szivarról elfeledkezett. A hamu megint egyre dúsabb. Az apró vörös izzadás egyre dühösebb.

Halk zene a kávéház mélyéből. Zongora és hegedű.

Mihancsik Zsófia: Beszélgetés Mándy Ivánnal
(interjú)
Orbán Ottó: Óda Mándy Ivánhoz
A város pesti felének hajdani kávéházaiban,
nepperek és link tarhások közt föllobogó, nagy lélek;
iskola mellé járó mozilidércből lett költő és hadvezér,
Bódék és Batyuk ura,
aki a kuncsaftot nem vágja át soha, semmi pénzért,
és akinek minden szava
gyűrhetetlen, tiszta gyapjú, angol ruhaszövet;
bútorok sötét lelkének ismerője,
aki látta Claudiust és Gertrudist, a két buja plüssfotelt,
ahogy egy Hamlet nevű, agg kerevetnek karfáit letörték
(intarziás karfákat! e gaz merényt!) –
tankként robogó sparheltek, rossz kályhacsövek,
feneke-nincs vödrök s törött mosdókagylók közül
egy tűzoltóautó létrájának kosarában siklasz a felsőbb régiókba,
hogy ott kikászálódva hús-vér formaruhádból
örökkön örökké üldögélj
a Felhő eszpresszó teraszán,
hol a szárnyas pincérlányok meg-megállnak előtted:
„Izlik az üdvösség, Ivánka?”,
„Kér egy mennyei kávét?”,
s te csak rábólintasz, hogy igen, nagyon kedves,
vagy a fejedet rázod, hogy köszönöd, de most nem,
és még szomorúbban mosolyogsz, mint eddig,
mert most már tudod a földi keresztrejtvény
sírkövünk lapjára írott megfejtését,
hogy mindig a túlsó oldal a menny,
lentről e fénypanorámás körkilátó sugaras békéje,
idefentről meg az a mocskos korszak, a füstös egérlyuk, a Darling,
a rettegéstől lázrózsás arccal vacogó fiatalság.
 
Bertha Bulcsu: Mándy Iván
(részlet)

Nézem az arcát, ruháját. Fehér ing, divatos pulóver, vasalt nadrág. Arca derűs, nyugodt. Arcvonásai enyhén határozatlanok. Ötvenhárom éves. 1918. december 23-án született Budapesten. Az ötödik gimnáziumból kimaradt, és író lett. Hivatalos munkaviszonyba egyetlenegyszer keveredett. Rövid ideig, talán másfél évig lektorkodott a Népszavá-nál. Sokat dolgozott persze a Rádiónak s különböző lapoknak is, de mindig mint külső… A kívülmaradás Mándynál nem program, hanem az egyéniség természetes megnyilvánulása. Életstílus, érdekes, értékes életforma. Az ötvenes években sok bírálat érte írói működését. Kifogásolták, hogy szűk körben mozog, s periférikus figurákról ír szürkeséget árasztva. Mándy öntörvényű világa időközben kiteljesedett, megszépült. A szürke sok árnyalata felragyogott. Fokozatosan megértették a hőseit és a világát. Mándy Iván nagyon jó író. Tud valamit a városlakó, elbizonytalanodott emberekről, amit senki más nem tud. Arról ír, amit ismer. Prózaírónál ez nagy erény.

Szinte Gábor: Mándy Iván
(festmény)
Szalay Zoltán: Mándy Iván
(fotó)

Csukás István: Ivánka, Iván, Mándy úr
(részlet)

Hamarább ismertem és szerettem, mint ahogy testi valójában találkoztam volna vele, vagyis mindent, vagy majdnem mindent tudni véltem róla, a könyveiből, az írásaiból, meg a szelíd, mosolygós legendákból, amik megelőzték, előtte jártak-gomolyogtak, mint a nyitott ajtajú kifőzdékből az ebédillat. És megszerettem, ahogy csak egy ifjú költő tud szeretni, áhítattal, rajongva, túlzón, életet lehelve a betűkbe, a világot képzelve a papírra. Ez biztos az én szerencsém volt, hogy sóvár és csodákra váró lelkem ilyen táplálékot kapott, a szerencséhez igazán csak egy apró lökés kellett, azt is megkaptam, hiszen ha egy üzlet beindul, nincs megállás, tobzódtam a szerencsében. És az irodalomban.

Mándy Iván: Csutak színre lép
(részlet)

– Nem ugrunk fel Csutakért?

– Fölösleges – legyintett Drugics Cézár.

– De hátha mégse akadunk vele össze…

– Főleg ha már egyszer itt van!

Szemben a sarkon valóban ott állt Csutak. Sápadtszőke fapofa, két szódásüveggel a kezében. Cingár alakja szinte elveszett a lehetetlenül bő kabátban.

Drugics Ági csak nézte egy darabig, aztán odaszólt Cézárnak:

– Azt hiszem, már a papája is ebben a kabátban járt.

– De még a nagypapája is!

– Családi kabát! – nevetett Csiriz, és a járda széléről integetett. – Csutak! Csutikám! Gyere át!

– Mindjárt! – Csutak ott a másik oldalon megindult az üvegeivel. Majd váratlanul megtorpant. – Nem lehet! – kiabálta.

Azok meg egymásra néztek. Igazán mintha megkukultak volna. Ági szólalt meg először:

– Még ilyet! Elment az esze!

Cézár dühöngve:

– Csökönyös öszvér! – Átordított: – Ne mókázz, Csutak! Nincs időnk.

Mándy Iván: Régi idők mozija
(részlet)

Egy üveg víz és egy pohár a tálcán. Mintha valaki odatolta volna a fiú elé. De nem éppen most, hanem már régebben. Homályos üveg, szürke és fáradt víz. A terítő is szürke. Szürke terítő, furcsa, sárga mintákkal.

A fiú keze elindult a mintákon, végtelen utazásra indult a sárga vonalakon.

Hány óra lehet?

Apa azt mondta, hogy talán ma elmennek a Capitolba. A Vikingeket adják a Capitolban.

A fiú, ahogy kijött az iskolából, a mozi elé futott, a mozi képeihez. Szakállas, hegyes sisakos harcosok, csónakokban. De azok talán már nem is csónakok, hanem hajók. Távoli, idegen földrészek felé mennek a hajók, távoli, idegen földrészeket akarnak meghódítani a szakállas harcosok.

Reccsenés. Valaki megáll az ajtó előtt. Apa? Nem, ő mindjárt bejön. A portás? Tegnap itt volt. „Nézze, szerkesztő úr, ez így nem mehet tovább.” Apa az ágyon feküdt, szivarozott. A portás levette a sapkáját, tenyerével a homlokát masszírozta. „Barna úr a leghatározottabban megmondta… egyszóval, ezek a tartozások… és semmi biztosítékunk a jövőre nézve, egyáltalán semmi biztosítékunk.” „Biztosíték…” – ezt többször is említette, ahogy a sapka helyét nyomogatta. Apa szivarozott, és a végén három pengőt kért. „Átmeneti időre, hiszen tudja.” A portás a fejébe nyomta a sapkáját. „Hiszen tudom.” Leszúrta a három pengőt, és elment. Most meg itt állt az ajtó előtt.

Orbán Ottó: Mándy Iván
Mi van Gerával?

Egy fal. Egy olyan igazi hosszú fal.

Zsámbék mintha csak belepasszírozódna a falba. Már nem Zsámbék, csak egy darab fal. Egy darab malter a téglák között a Zsámbék.

A hang jön utána. Egy vékony, öreg körömreszelő benyúl a téglák között a Zsámbékig, és ott reszel a dobhártyáján.

– Fölhozni ide… egy olyat…

Zsámbék összébb húzódzkodik a malterban. Nem hagyja abba? Soha nem hagyja abba?

– Ez nem egy olyan… hogy ide csak úgy…

Zsámbék nem hozott föl senkit. Zsámbékot hozták. Nem is hozták, csak úgy jött a fal mentén. Aztán egyszerre csak itt volt.

Zsámbék kibújik a falból.

– Most hova megy… most mondja meg, hogy hova…

Egy tér. Zsámbék egyszerre mintha megöregedne.

A két fiú gyűrűbe fogja és kering körülötte. Aztán Zsámbék nagy, csontos öklöket lát. Akkorák, mint egy bulldózer.

– A fejét… azt a szép, okos fejét…

Zsámbék fekszik a kavicson. Szétszórt, fehér papírlapok a Zsámbék körül. „Mese a kis nyúlról meg a pogácsáról. Írta: Zsámbék Dezső.” Zsámbék fölkel, elindul, megy. Megy? A Zsámbék?

Egy utca. A nő elúszik mellette, beleolvad a kirakatba.

– Én még a Heddy Lamarral játszottam a Beöthynél… A Heddy Lamarral, érti?

Kávéház. Füstös, öreg arcok egy kihalt akváriumban. Zsámbék körbeúszik, leül. Rögtön odajön valaki, és megvizsgálja a kopoltyúit.

– Amerikai mogyoró?… ez?…

A ruhatárosnő néz Zsámbék után.

– Hát ezt… hát ez igazán…

Egy Kuka. Zsámbék ül a szemétben, a cipőjét fűzi.

Zsámbék arca, ahogy a cipőt fűzi. A cipő, ahogy Zsámbék fűzi.

Aztán a csattanás, mint ha valaki lecsapja egy Kuka fedelét. Egyetlen fehér villám a Zsámbék arca.

Mi van Gerával?

Lengyel Balázs: Mándy Iván
(részlet)

Mándy Iván mégis szerencsés író. Szerencsés, mert széleskörű értetlenség, tartós félreállítás ellenére gazdag és egyenletes életművet hozott létre, melynek eredményeit a fiatalabb prózaírók egész iskolája hasznosítja. Negyvenes évei végére elérte, hogy helye, rangja legjobb prózaíróink között vitathatatlan. Munkásságának megvan még a népszerűsége is – éppen az igényesebb olvasók körében, ha olyan népszerűségre persze sohasem is számíthat, mint a sikerírók; s olyanra sem, természetesen, mint a régebbi klasszikusok, akiknek prózájában van valami kivételes kolorit, valami belülről áradó ragyogás, amely a szórakoztató irodalommal való konkurrenciát lehetővé teszi. De vajon napjaink kiemelkedő íróiban, bel- és külföldön egyaránt, sok van-e még ebből a tolsztoji vagy stendhali koloritból? Ebből a fehér izzásból, amely mögött a teljes színskála áll? Bárhogy van is, Mándy egy szín írója, egy életérzésé, egyfajta lelki reflexé. De annak az egynek csaknem maradéktalan feltérképezője; ábrázolásának úttörő, realista mestere.

Csukás István: Rövid elégia
(részlet)

Mándy Ivánnak

 
Átjáróház, mely a térre menekít
akad-e még, s vannak-e még terek itt?
Omladékos holdfény alatt Budapest
horkol, álma higiénesen üres.
Vannak persze, akik ezt-azt s így-amúgy,
dehát inkább fordulj falnak és aludj.
Vagy kutasd a lépcsőházban Altamír
üzenetét, melyhez nem kelle papír.
És ámulj el: romboidok és jelek
közlik, hogy itt mégis élnek emberek.
S máris tovább dolgozik a képzelet,
szivet rajzol nekik, lábat és kezet.
Rákos Sándor: Árnyjáték
(részlet)

Mándy Ivánnak

 
Az őszi égbolt még a régi
hosszúpillájú csillagaival,
régi a játszótéren is
a labdadöngés, a kamasz-zsivaj
– csak mi nem vagyunk már a régi,
jóra, rosszra kész gyerekek:
Iván komám, az ifjúságom,
az ifjúságod hova lett?
Emlékszel-e, a Félgyertyában
mily dzsungelszerű volt az éj?
Fekete erdő nőtt a szeszből,
párduc lapult a fák tövén;
drága mérgek vonták röpülni
a szívet és az ereket:
Iván komám, az ifjúságom,
az ifjúságod hova lett?
Lengyel Balázs: Két Róma
(részlet)

Mándy novellái úgy megfogtak, hogy bár még könyve nem volt, tanulmányt írtam róluk. (Illés Endrét, akinek éppen akkor jelent meg egy briliáns kötete, ezzel egy életre meg is haragítottam.) De a Könnyező fák, Ivánnak az Újholdban megjelent írása, úgy hittem, remekmű. Igen, de úgy általában Iván! Az a természetesség, amellyel minden csinosabb lány hajába beletúrt. Ha akkor látta először, akkor is. A kedves, gáttalan közvetlensége. Együtt írtunk, lepasszolt, kiiktatott írók a személyi kultusz idején. Gyakran közösen. Az egyik diktálta, a másik gépelte. Jeleneteket, hangjátékokat, dramatizálásokat, lehetőleg klasszikusoktól, Mikszáthtól, Tömörkénytől, Móricztól.

(…)

Mit tudott Mándy, hogy macskakaparással teli cetlikben, konyhaasztal sarkán kuporodva, szimplák felett meghúzódva, örökös tehetetlenségéről beszélve akkora művet hozott létre? S nem is hogy mekkorát, hanem hogy milyet? Mit tudott az ő örökös panaszos lírájával, tömör, félbetört mondataival, megsebesült hősei történeteivel? Nincs neki úgynevezett titka. Csak annyit tudok, hogy ha együtt gépeltünk valami bődületes vacakot, akkor minden mondata a maga módján mégis tömör volt és lényeges. Álltak a tőmondatai, élt az ócskának indult jelenete. De hogy ettől még nagy író lesz? Remekíró? Klasszikus? Erdődy Edit Mándy könyvében fokról fokra tárja fel Mándy életérzéseinek állomásait. Hogyan alakította magát, hogyan formálódik groteszk szemlélete, szellemes iróniája hogy vált tragikussá. Fiatalos kedvből öreges kedvtelenségbe. Egyre szubjektívabb lírává, sőt drámává. Mintha Nemes Nagy Ágnes drámai objektív líráját rokonítaná a maga próza-műfajában. Erdődy Edit végigelemzi, hogyan és miként. Helyette elég, ha annyit mondok: Mándy teremtése se más: transzfiguráció.

Hubay Miklós: Egyik szemünk sír, a másik nevet

Lelkesen olvasom az Új Írásban Gáll István nagyszerű írását Mándyról. A mellékszempontokra tekintő kényszeredett kritikák után – megvan rájuk a ronda szó: a sumákolások után – határozottan kimondja, hogy Mándy novellái: remekművek.

Lelkesen, örömmel olvasom a cikket. Jólesik beletartozni egy olyan irodalomba, ahol egyik novellista a másikról (fiatalabb a nála idősebbről, pláne) ilyen elismeréssel tud írni.

S véletlenül kezembe kerül egy régi folyóirat. Kenyeres Imre Diáriumának épp egy negyedszázaddal ezelőtti száma.

Jobbnál jobb írásokkal tele. Istenem, milyen érett, gazdag, fölényes irodalom volt ez 1948-ban!

Egy Mándy-novella is van benne: Emlékek lovagja a címe.

Remekmű. Már ez is remekmű. („Szegedi felnevetett, mintha diót törne” – ilyen mondatokkal!)

De egy negyedszázadot kellett várnia (neki és a hitében megerősítésre váró olvasónak), hogy leírjuk róla ezt a szót: remekmű.

Ebbe az irodalomba beletartozni, ezt a sorsot vállalni – sírni volna kedvem.

Lengyel Balázs: Egy Mándy-est elé
(részlet)

„Mándy Ivánt egyszer jól meg kellene rúgni, hogy megtanulja, mit kell írnia!” Az egykori Csillag főszerkesztője közölte így velem szíves és nevelő szándékú véleményét, még abban az időben, amikor hazai pályafutása a zenitjén volt.

Ezzel a lábizmokat feszítő nevelő szándékkal a volt főszerkesztő persze nem állt egyedül. Ez a nevelő szándék a legkülönbözőbb figurákban megtelepedve ott körözött Mándy körül, szinte egész eddigi írói pályája alatt. Legföljebb a figurák változtak, súlyuk, jelentőségük csökkent, s a körök rádiusza – Istennek hála – megnőtt.

De akkor ott, amikor a főszerkesztő ezt a szíves közlést megtette, a körök rádiusza gyakorlatilag nullával volt egyenlő. Az irodalmi életből Mándy már ki volt ebrudalva.

Lakatos István: Két beszélgetés
(részlet)

Hogy milyen szegények voltunk, hadd meséljek el közbevetőleg egy történetet. Beállított Mándy Iván egy üveg vörösborral. Beszélgettünk, táncoltunk – igen, gramofonzenére táncoltunk is –, űztünk mindenféle elmejátékot. Új kislány tűnt fel aznap körünkben, az ifjú, szőke Panni. Iván másfél óra alatt meghódította, a rokonszenv kölcsönösnek bizonyult. Tizenegy felé Iván Panni fülébe súgta: lépjünk meg innét, meghittebb társalgásra alkalmasabb egy esteli séta. Észrevétlenül tűntek el, a ház kapuját már bezárták persze, Iván főúrian kifizette Panni kapupénzét is, kerek forintot nyomott az álmos házmester markába. A Krisztina körúttól jó órányira, a Pasarét végén lakott Panni. Ifjonti kedvvel indultak el a hűs holdfényben. Fák alatt, kapualjakban meg-megálltak nyilván, hosszabbítva a hazafelé vezető utat. Egy-egy kései presszó, kisvendéglő itt-ott nyitva tartott még. Panni javasolta, valahol éppenséggel megpihenhetnének, talán egy fekete sem ártana. Iván azonban csodálatosnak tartotta a Városmajor sejtelmesen suhogó fáit, az éjféli utcák fényeit. Panni didergett, november volt, ahogy ez a meghívóból ugyebár bizonyítható.

– Maga nem fázik, Iván?

– Maga mellett, Panni?

– Mégis, ha villamosra ülnénk.

– Ilyen ragyogó időben?

Gyengéden esni kezdett az eső.

– Megázunk – mondta Panni.

Iván átölelte Pannit egy kapualjban.

– De nem itt.

Az eső zuhogott. A szél feltámadt. Néha kevésbé zuhogott. Akkor tovább mentek. Egy után elérték Panniék házát végre.

– Jöjjön be, Iván. Tárcsázok egy taxit.

– Nekem most támadt sétálni kedvem igazán.

– Maga milyen fiatal, Iván!

Iván megkönnyebbülve fordult vissza. A zápor elállt, most villámlott csak. Valahol belecsapott egy fába. Iván sietett. A Moszkva téren elérte még az utolsó hatost. Zsebébe nyúlt, nem szállt fel. Egyetlen forinttal jött hozzám, ezt nyomta a házmester kezébe.

Elindult a Mártírok útján. Köd. Hódara. Átment a Margithídon. Jeges zápor verte a Dunát. Iván felöltője átázott. Sietősebbre fogta lépteit. Vihar, felhőszakadás. A Nagykörúton kiöntötte cipőjéből a vizet. Háromra járt. Iván a Fiumei úton lakott. A Rákóczi úton tüsszögött már. Négykor csöngetett be házuk kapuján.

– Szent ég, Mándy úr – mondta a házmester. – Beleesett a Dunába?

– Holnap megadom a kapupénzt – köhögött Iván.

Orbán Ottó: Miért jó, ha az ember Orbán…
(részlet)

– Itt Mándy Iván beszél. István?

– Szevasz, Iván, itt nem István, itt Ottó. Elnézted, hö-hö…

– Nem értem… halló… hogy micsoda… hogy… halló… (majd keményen, férfiasan) Mándy Iván keresi Örkény Istvánt.

– Iván, Orbán Ottóval beszélsz. Örkényt akartad hívni, és Orbánt hívtad. Nyilván egymás alá vagyunk felírva nálad.

(kis csönd) Jézusom! (újabb kis csönd) Tudtam… Tudtam, hogy egyszer ez lesz. Tudtam, hogy egyszer… (még újabb kis csönd, majd) Szóval az a kitűnő ebben a könyvben, hogy a sztoriból egyszer csak kibomlik…

– És ha hiszed, ha nem, elmondta nekem azt, amit Örkénynek akart elmondani. Iván, úgy sejtem, utál telefonálni, nagyon rákészülhetett erre a hívásra. És most már feszítette a nagy lélegzet, amit magába szívott, ki kellett fújnia. Pályafutásom egyik legszebb kritikáját kaptam Örkény István novellisztikájáért. És nem akárkitől. Mégis, a Mándy! Az egyik legnagyobb élő magyar író! Az ilyesmi, minek tagadjam, jólesik. Két hét múlva összefutunk Örkénnyel, kérdem, fölhívta-e Iván őt is? Őt ugyan nem. Persze, minek is hívta volna, emlékeztettem Örkényt Mándy melegen méltató szavaira, ha egyszer már mindent elmondott nekem. Ebben aztán könnyesre röhögve magunkat egyetértettünk.

Esterházy Péter: Láz, ár, er, Wien
(részlet)

A magyar irodalom mintha tele volna megtévesztő alakokkal. Vagy inkább az irodalom önértékelése ingatag, figyelmetlen, hagyja magát megtéveszteni, így lesz Móricz őserő, s nem látszik az esze. Mikszáth a nagy anekdotázó, és nem látszik a szomorúsága, ahogy nem látszik Karinthy következetessége, egységessége, mert úgy kell tudnunk, hogy ő elaprózta magát… Nemrégiben Mándy kezéről értekeztem, hogy az milyen félrevezető, minthogy az a selymes, finom kávésnéni kéz egy tigris mancsa… –

Albert Zsuzsa: Legenda Mándy Ivánról
(kortársi vélemények)
Mohai V. Lajos: Mándy – továbbra is
(esszé)
Vörös István: Mikor olvas az ember? – Mándy Iván Budapestjét járva
(rövidpróza)
Mándy Iván síremléke (fotó: Legeza Dénes István)

Mándy Iván síremléke
(fotó: Legeza Dénes István)

gördítősávgördítőgomb
Ünnepcsoportok
Neumann Kht.Color Plus MultimediaIsmertetőImpresszum© CopyrightFőoldal