JanuárFebruárMárciusÁprilisMájusJúniusJúliusAugusztusSzeptemberOktóberNovemberDecemberNemzeti ünnepekEgyházi ünnepekJeles napokKiemelt magyar napokVilágnapok, nemzetközi napokEseményekMozgó ünnepekTeljes évTeljes év
  
ma: 2017. november 18.Névnap:
    
 
Hónapok
DECEMBER 16. – KODÁLY ZOLTÁN SZÜLETÉSNAPJA – 1882
 
Varga Imre: Kodály Zoltán szobra - Budapest, Vár (Fotó: Legeza Dénes
                    István)

Varga Imre: Kodály Zoltán szobra - Budapest, Vár (Fotó: Legeza Dénes István)

2007 KODÁLY ZOLTÁN JUBILEUM – 125 évvel ezelőtt született (1882. december 16.) és 40 esztendeje (1967. március 6.) hunyt el Kodály Zoltán.


Összeállítás a Nemzeti Évfordulók Titkársága honlapján.


KODÁLY ZOLTÁN (Kecskemét, 1882. december 16.–Budapest, 1967. március 6.): zeneszerző, zenepedagógus.

Gyermekéveit Galántán töltötte. Nagyszombaton végezte középiskolai tanulmányait, amelyek mellett zongorázni, hegedülni és gordonkázni is tanult. 1900–1905 között a budapesti Zeneakadémián tanult zeneszerzést, az egyetemen pedig bölcsészetet hallgatott. 1905-ben szerezte meg magyar–német szakos diplomáját, a következő évben pedig A magyar népdal strófaszerkezete című dolgozatával a doktori címet. 1905-ben kezdte meg népdalgyűjtő munkáját, majd Bartók Bélával közösen kiadták a Húsz magyar népdal című gyűjteményt. 1906–1907-ben Berlinben és Párizsban járt, majd 25 évesen a Zeneakadémia tanára lett, ahol 1940-ig kisebb megszakítással folyamatosan tanított. 1905-től 1925-ig rendszeresen tett népdalgyűjtő utakat. Gyűjtőmunkája, Bartókkal ellentétben, szinte kizárólag a magyar nyelvterületre irányult. 1907–1909-re szinte már teljesen kialakult sajátos zenei nyelve és stílusa. Első jelentős zeneszerzői sikereit a tízes években aratta. Hamarosan külföldön is ismertté vált. 1930-tól a budapesti tudományegyetemen zenefolklorisztikai és zeneelméleti szemináriumot indított, fáradozásainak eredményeképpen indult meg a rendszeres népzeneoktatás a Zeneművészeti Főiskolán is. Nyolcvanöt éves korában hunyt el 1967-ben Budapesten.

1943-ban a Magyar Tudományos Akadémia tagja, majd 1946–49 között elnöke lett. 1944-ben a kolozsvári, 1957-ben a budapesti, 1960-ban az oxfordi egyetem avatta díszdoktorrá. Három ízben (1948, 1952, 1957) kapott Kossuth-díjat.

Életét tudatosan vállalt misszió jellemezte, melynek lényegét „A zene mindenkié!” általa meghirdetett jelmondat foglalja össze. Egy életen át harcolt az ifjúság zenei neveléséért, megalkotva az ún. Kodály-módszert, feltárta és rendszerezte a magyar zene ősi rétegeit, kijelölte annak helyét az európai kultúrában, és utat mutatott a klasszikus zenei elvek korszerű alkalmazása tekintetében.

Legjelentősebb művei közt találjuk a Budapest egyesítésének 50. évfordulója tiszteletére írt Psalmus Hungaricust (1923), a Háry János (1926) és a Székelyfonó (1924-32) című két daljátékot, a Marosszéki (1927, 1930) és a Galántai táncok (1933) című zenekari műveket, valamint a Budavári Te Deum (1936) című oratóriumot és a Felszállott a páva (1938-39) című zenekari variációsorozatot. Fontos helyet foglalnak el életművében a népdalok és a gyermekdalok ihlette kórusművek is.

A kecskeméti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézete
Werner Irén: Kodály Zoltán
(fotó)
Bartók Béla és Kodály Zoltán
(fotó)

Kodály Zoltán (A Kodály Zoltán c. diafilm részlete)

Kodály Zoltán (A Kodály Zoltán c. diafilm részlete)

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézete – Kecskemét
(honlap)
Kodály Zoltán
(fotó)

Tamási Áron: Kodály Zoltán
(részlet)

Ezerkilencszázharminckettő, december tizenhat, péntek: ünnepi est a budapesti Operaházban.

A magyarok ezerévesek.

Kodály ötven.

Én harmincöt.

A magyarok széjjelszabdalva sínylődnek a Duna mentén, a Tisza mentén, északon, délen és itt keleten, ahonnét feljött a nap.

Kodály a gyönyörű színpad megett sínylődik szerényen.

Én fent a negyedik emeleten.

Még csend van a nagy énekes palotában, csak az ünneplők donganak fojtott izgalomban, mint a honfoglalás előtt a különböző idegen népek.

Pompával telik meg a föld és a levegő.

Nagy mester ez a Kodály!

Milyen szépen fonnak neki ezek a csintalan székely lányok! És hogy tud a nyelvükön beszélni: csak alig pendíti meg, amit szeretne s azok már éneklik és játsszák.

Egészen otthon vagyok. Ha tudnék, én is énekelnék.

És megmondanám a legénynek, aki felfekszik halottnak az asztalra, hogy ne űzze az eszét, mert nagyon félek az ilyen mókáktól. Tudom, hogy csak lefekszik, és mindjárt meghal. De nem szólhatok semmit, mert csak a szívem futott előre, s magam ott maradtam a negyedik emeleten.

Illyés Gyula: Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez
(részlet)
Karmester, nemcsak ezt a kart
vezényled, jól tudod,
hanem egy népet, a magyart,
villanjon homlokod;
akinek hangszekrénye lett
vártömlöc, temető
s kéz-intésedre égre kelt
a poklot-szenvedő;
ki jajból sajtoltad a dalt,
búból az örömet,
vereségből a diadalt –
családod, sereged,
éneklő kórusod vagyunk
s ki nem dalol, az is
tudja már, szívós karnagyunk,
mi helyes, mi hamis;
mert egybe álltunk általad
s az is, ki nem dalol,
érzi a Lét, a Rend szabad
összhangját valahol.
Takáts Gyula: Kodály
(részlet)
Még szól a tücsök, mintha idézne
 
bennem egy délutánt,
 
amikor Kodály
bejött szobámba s szólt vala:
– Nézzük, van-e somogyi furulya? –
S kezében, mint arany jogar
világított a száraz bodza,
börtön fölött, a múzeumba…
 
Mert az volt!
 
Rozsdás rácsa
mögött pásztorok lakása
vasban, de kezükben bicska.
 
A szabadságot
 
így faragták
tört csontra, somfa-botra…
 
Csak állt a Mester.
 
Nézte:
 
a büszke szarvas,
 
koronás páva
 
miről is zeng
 
a vármegyeházba!
– A kés a dalnak társa! –
 
Nézett…

Tamási Áron: Látogatás Kodály Zoltánnál
(részlet)

Fák között, az ősz bölcs színeiben áll a villa. Úgy áll ebben a környezetben, mintha egy remete laknék benne, s mintha az – társa, akivel együtt lakik – maga volna az Isten.

– Talán nem lesz hideg – mondja Kodály. Egy kajla kalapot nagy, erős hajára, Viski Jánoska párnákat ragad fel, s megyünk a ház bütüjéhez, s ott egy szabad asztal mellett padokra telepszünk.

Örömsugarak csillognak az ősz színeiben, lassan szavak hullanak levelek módjára, és a szívek, mint kicsi piros madarak, már éneklik Erdélyt.

Erdélyt, ahol a székelyek laknak, ahol nótafolyók áradnak néha, melyeken székelyek bolyongnak, a tragédia és a humor remegő tutajain. És itt ül közöttünk, aki szabályozta és világba vezette eme nótafolyók medreit.

– Meg kell próbálni – mondja Kodály Zoltán –, hogy a népre építsük kultúránkat. De sietni kell, amíg ki nem húzzák azt az utolsó fundamentumot is a lábunk alól. Sietni kell, ha élni akarunk…

A fák zizegnek. Hangjuk alig hallik, mint a nagyon vén ember szava:

– Sietni kell!

Kodály Zoltán mellszobra - Budapest, Margitsziget (Fotó: Legeza Dénes István)

Kodály Zoltán mellszobra - Budapest, Margitsziget (Fotó: Legeza Dénes István)

Gink Károly: Kodály Zoltán fonográffal
(fotó)
Gink Károly: Kodály Zoltán egy fonográffelvétel lejegyzését ellenőrzi
(fotó)
Varga Imre:Kodály Zoltán szobra a budai Püspökkertben, 1982(fotó: Moizes Gábor)

Varga Imre:
Kodály Zoltán szobra a budai Püspökkertben, 1982
(fotó: Moizes Gábor)

Illyés Gyula: Hangverseny a parkban
Kodályt játszik külföldön térzene.
Áll a tömeg, dohányzik. Két fanyar
arc összenéz (távolról): értene
bennünket bárki? Válik nyomban szét
e két tükörkép is, a két
öngúnyoló (mélytudati bűnét
rejtő?) fintorgás: dehát mit akar
akár tőlünk is ez a csupa jaj-
csupa-vád vén dal? Cigaretta-füst
útján oszlik a fák csúcs-lombja közt
a szembesülés-keltette zavar,
 
a kéklő semmibe.
S vele egy percnyire
föllobbant lét légvétele.
Juhász Ferenc: Kicsi sors-éposz
(részlet)
„Nézd Papa, mondtam, az ott Kodály Zoltán.” A tér másik
felén állt egy ember, szakállas karcsú hajlott
fém-madár, kezében könyv volt, semmi kotta.
Papa azt mondta: „Ez is olyan híres?” „Zenész,
mondtam, az Isten okos könnye. A föld anyaga,
a föld nehéz fénye. A gyász klorofillja. A hit
halál-szájból a túlvilág fény-tenyészetébe
áttört növénye. Szakállpamacsos ezüstlepke-láz.
A hűség ő, a megmaradás, meg a gyász.”

Csukás István: Emlékezés egy iskolára
(részlet)

Kodálytól nemcsak magyarul énekelni, hanem magyarul beszélni is tanultunk. A nyelv ízét, mélységét-magasságát, rugalmasságát, tömörségét és hajlékonyságát éreztük a természetesnek ható, tökéletesen ráillő és beszélő dallamban; a zenei felhangokat a közönséges beszédben is hallani kezdtük; a hangutánzó szavak zenei élményt nyújtottak.

A zene életem részévé vált. Természetesen és ösztökélően él bennem. Már nincs rá mód, hogy szívem szerint, kölyökként újra beálljak a kórusba és énekelve köszöntsem Kodály Zoltánt: „ingó-bingó zöld fűszál szépen felöltözik…”; hadd köszönjem meg, csak így, prózában neki a felejthetetlen élményt, a muzsikát.

Hadd mondjam még el: nemrégen az a kitüntető megbízatás ért, hogy szöveget írtam Kodály Zoltán zenéjére, s mikor kész volt, felhívtuk Weöres Sándorral telefonon s kért, hogy énekeljem el. S mindjárt szöveggel, hiszen „maga, hallottam, Békés-Tarhosra járt”! Nagy lámpalázzal, de büszkén énekeltem. S dicséret még nem esett olyan jól, mint az övé.

Kodály Zoltán (A Kodály Zoltán c. diafilm részlete)

Kodály Zoltán (A Kodály Zoltán c. diafilm részlete)

Csorba Győző: Kodály
(részlet)
És lett az ország országnyi zengő,
hangos liget, nagy, mesebeli erdő,
s akár ujjongó, akár kesergő,
támadt szavad rá, erre, arra kellő;
támadt szavad rá borús, virágos,
szelid-zúgású és áradásos:
csöng a gyerekszáj, dobban a táncos,
harsan a Psalmus, mesél Háry János;
harsan, mesél, csöng örökre most már,
mert véghezvitted, amibe fogtál,
s úgy mentél el, hogy megállapodtál
a múlhatatlan fényű csillagoknál.
Farkas Pál:Háry János lovasszobra, 1992(fotó: Moizes Gábor)

Farkas Pál:
Háry János lovasszobra, 1992
(fotó: Moizes Gábor)

Csukás István: Búcsú Kodály Zoltántól
(részlet)

Alakja túlnőtt a zene világán: mindenhonnan látható volt; a különböző és gyakran egymásnak forduló sáncok mögül figyelni kellett Rá. Az ifjúság dühödt és trónfosztó indulata ámulva torpant meg előtte és zenéje előtt; költők buktak meg hihetetlen gyorsasággal a Széchényi Könyvtár olvasótermének csöndjében, magatartások váltak veszélyesen idültté a pályakezdő évek fennhéjázásában, igazságok vedlettek hazugsággá szinte a szemünk láttára – az Ő művészete, gesztusai fölényesen állták a vallatást.

Most, hogy a gyászkeretes fényképeken nézem az arcát, most villan belém, hogy én mindig öregnek ismertem; hogy egy hegy lassan mozduló árnyékában peregtek tizedmásodpercnyi éveink; s hogy, természetesen, csak nekem fontos a Róla kapott és alkotott kép, én lettem gazdagabb tőle, s mert így van, a halála sem tehet igazán szegénnyé.

Mit őrzök még? Egy villanást, egy kisebbnél is kisebb töredékmunkát óriási művéből: évekkel ezelőtt elhatározta, hogy szöveget írat a 333 olvasógyakorlat dallamaira, az egyik szövegíró én voltam. Hónapokig írtam, csiszolgattam azt a pár sort, ami rám jutott, míg végre el mertem küldeni, s háromszor-négyszer kaptam vissza piros ceruzával aláhúzgálva, rövid javaslatokkal a lap szélén, egészen a hangzók mélységéig-magasságáig elemezve és tökéletességet követelve, türelmet és leleményt próbára tevő elégedetlenséggel és szigorúsággal.

Hogy is hangzik a szívszorító szabály: egy remekműnek minden pici része remekmű.

S megint csak nekem fontos, hogy tökéletességre törő szívóssága, aggályossága akaratlanul is tanítássá változott.

Juhász Ferenc: Virágszál Kodály Zoltán sírjára
(részlet)

Az a fölbecsűlhetetlen tisztaságú, tisztességű és szeretetű program, amit nagybozont-szakállú, kristály-rózsaként világító-szemű ifjúságukban fogalmaztak meg és kezdtek megvalósítani a zseniális Bartók Bélával, s amit gyötrelmes, küzdelmes és magányos életükkel meg is valósítottak a zenében, csak Petőfi Sándor és Arany János gyönyörű szellemi programjához hasonlítható történelmünkben. És Kodály Zoltán tiszta magyarság-tudata, makulátlan hazaszeretete, a sárkány-ölő Szent György páncéljába öltözött küldetéstudata az éposz-költő, Tassóval-testvér Zrínyi Miklós, az égitestek-közt-markolászó, perzselt-énekű Berzsenyi Dániel, s a világító csontvázakkal, aranyforgács-írású sírkövekkel, Dűrer halál-angyalaival benőtt-agyú Kölcsey Ferenc magyarság-tudatával, hazaszeretetével és küldetés-tudatával azonos. Ő nemcsak a maga forradalmát, de a nép forradalmát is megvívta hatalmas és modern zenéjében, nem hagyta magára a népet, sorsára bízva és bánatára, de a népet fölemelve maga emelkedett föl aranylegyező-szárny-vitorlákkal a nép tiszta énekéig. De ez a pillanat nem a megméretésé, csak a gyászé. Gyászolom Őt a gyásztalan természetben, amely nem tudja a halált, csak önmagát virágozza, lükteti, omlasztja és nemzi újra. Gyászolom Őt, mert most már nem neki, de Róla kell elmondani a Siratókat. Dacosan alámerűlt a földbe, hogy vezényeljen a gyökér-történelemnek, a kristály-kórusoknak és a csontváz-emberiségnek. Gyászolom Őt, mert nem hagyta, hogy jelenével éljünk.

Beck Ö. Fülöp Kodály Zoltán
(emlékérem)
Kisfaludi Stróbl Zsigmond: Kodály Zoltán
(mellszobor)
Csukás István: Kodály Zoltán
(részlet)
Hegy havára könyökölve
néz le a magyar Alföldre,
Erdély felől Kecskemétre,
a halálból a bölcsőre.
Most már így lesz, már örökké
torka, tüdeje a csöndé,
onnan szó és sóhaj által,
nem jön ember lábbal, szárnnyal.
Ha szól, visszhang lesz az immár,
lelkünkből kizengő zsoltár,
sóhaja is fel-felrémlik,
ha a kínokat ránk mérik.
Kányádi Sándor: Kodály
be már örökre
nem borulhat
lendül a karja nyílik
sugarasra az ég és
hozza már a galamb
hozza az olajágat
boldog akinek térdén
egy nemzet lovagolhat
 
Csoóri Sándor: A lángész itt sétált mezítláb

Kodály Zoltán emlékére

 
A lángész itt sétált mezítláb a hegyi réten,
túl a nyolcvanon s Istennel beszélgetett,
de látszott rajta, hogy közben
a lepkékre gondol,
azokra a hancúrozó kék, fehér, sárga láng-darabkákra,
melyek fölgyújthatnák az erdőt.
Megállt s lába nagyujja
ámulva nézett egy vakondtúrást.
Mozgott, púposodott a porhanyós föld,
mintha rég halott barátai keresnének
vészkijáratot a temetőből.
Dolgozzatok csak, kedveseim, dörmögte nekik kajánul,
a csontom még teli muzsikával
s ha fölértek,
zene fogad majd benneteket,
fűsusogás és mátrai szél
és gyöngy kopog az égből, mint meggyászolatlan
betyárkoporsókra húsvét napján
s jártok a gyöngyön mezítláb,
ahogy csúsztatott lábbal én most a báránykás fűben,
szemetek helyén kék mennydarabkák,
hogy látva lássatok,
hogy látva lássatok.
 
Kodály Zoltán (A Kodály Zoltán c. diafilm részlete)

Kodály Zoltán (A Kodály Zoltán c. diafilm részlete)

Weöres Sándor: Géniuszok
(részlet)
A nyájas
Kodály Zoltán
Itt minden szívet én vettem magamra,
kezem között melengetem, és rátapad
nem-földi asszonyillat bélyege.
Itt minden lépést én vettem magamra,
alájagördül vérem szőnyege.
Árát megadtam. Örvendj, szökj virágba:
a kóbor széltől elragadtalak,
hogy tiszta szálból szőjjem a jövődet.
Sorsod vagyok, és sorsod az enyém.
Újváry Lajos: Tisztelet Kodály Zoltánnak
(festmény)
Adorjáni Endre: Kodály Zoltán
(szobor)
Farkas Pál: Kodály Zoltán
(plakett)


Kodály Zoltán könyvtárszobája (fotó: Gottl Egon)

Kodály Zoltán könyvtárszobája
(fotó: Gottl Egon)

MAGYAR NÉPZENE
(gyűjtőoldal)
Körber Tivadar: „Fontolva haladó munkamódszer...”: Breuer János: Kodály és kora
(könyvkritika)

gördítősávgördítőgomb
Ünnepcsoportok
Neumann Kht.Color Plus MultimediaIsmertetőImpresszum© CopyrightFőoldal