Ez az oldal a Magyar Szabadalmi Hivatallal
együttműködésben készült.
KLEBELSBERG KUNÓ (Magyarpécska, 1875. nov. 13. – Budapest, 1932. okt. 11.), a két
világháború közötti időszak legjelentősebb kultúr- és tudománypolitikusa.
Arad vármegyéből származott. Jogot tanult Budapesten, Berlinben és Münchenben,
majd a párizsi Sorbonne-on államtudományokat, történelmet és közgazdaságtant
hallgatott. 1921 és 1922 között belügyminiszter volt; neve akkor vált híressé,
amikor 1922 és1931 között vallás- és közoktatásügyi miniszterként
tevékenykedett. Népiskolai programja keretében 5000, főként tanyai iskolát
létesített, megreformálta a középiskolai oktatást, bevezetve a reálgimnáziumot.
Nagyszabású egyetemi építkezésekkel Szegeden, Debrecenben és Pécsett teremtette
meg a felsőoktatás korszerű műhelyeit. Létrehozta a Collegium Hungaricumokat és
az egyéb külföldi ösztöndíjak rendszerét, melyben a tudósutánpótlás biztosítását
látta. Felkarolta a természet- és műszaki tudományokat is.
1926-ban a József Műegyetemen országos kongresszust hívott össze, amelyen a
természettudományok, az orvosi, műszaki és mezőgazdasági tudományok kutatására
készítettek munkaprogramokat. Törekedett arra, hogy a közfigyelmet az
alkalmazott tudományok fejlesztésének fontosságára irányítsa, ennek köszönhetően
ebben az időszakban a vegyi- és gyógyszeripar valamint a villamossági- és
gépipar jelentős eredményeket ért el. Ő hívta haza az akkoriban külföldön
dolgozó Szent-Györgyi Albertet és a szegedi egyetem tanárává nevezte ki.
Megsokszorozta a hazai kutatói állások számát, tudománypolitikai és
kultúrdiplomáciai koncepciót dolgozott ki. Az Akadémia támogatását és
politikától való függetlenségét törvénnyel biztosította. 1926-ban létrehozta az
Országos Természettudományi Tanácsot. A Széchenyi István Tudományos Társaság
megalapításával (1927) az üzleti világ befolyásos embereit szándékozott
kapcsolatba hozni tudósokkal, tudományos intézetekkel a kutatások fejlesztése
céljából.
Különös szeretettel foglalkozott Szeged városával és a szegedi egyetemmel. Az
egyetem feladatának szánta az Alföld súlyos problémáinak, a magas
gyermekhalandóságnak, a kubikos-kérdésnek, az öntözésnek, a munkanélküliségnek
az orvoslását. Ő álmodta meg és alakíttatta ki a Dóm-teret a tudósok
panteonjával.
Már miniszteri pályafutásának kezdetén, 1922-ben megfogalmazta programjának
alaptételét: „A magyar hazát ma elsősorban nem a
kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti naggyá”. Szállóigévé vált
először megmosolygott jelszava, mely szerint a lefegyverzett ország honvédelmi
tárcája a kultusztárca kell legyen. A reformkor példáját idézte: a magyar
kultúrának politikai jelentőséget tulajdonított; annak ugyanolyan teremtő erővé
kell válnia, mint akkor, hiszen a XIX. század politikai fellendülése is szellemi
megújhodással kezdődött.
Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig,
Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 2000)
Én, különösen külföldön, de belföldön is tett nyilatkozataimban mindig gondosan kerültem azt, hogy ha a magyarságról szólok, kis nemzetnek nevezzem a magyarságot. Mi számra nézve kis nemzet vagyunk, de sohasem éreztük magunkat abszolút értelemben kicsinek. S valóban, ha a nemzeteket nagy és kis nemzetekre osztályozzuk, az osztályozás kritériumát egészen másban kell találnunk,
mint a puszta lélekszámban.
Azt hiszem, nagyon komplex dolog és sok ismérvből rakódik össze az, hogy melyik a kicsi és melyik a nagy nemzet. Szent meggyőződésem, hogy ezek között a kritériumok között egyik legfontosabb az, hogy egy nemzet csak más nagy népek által felkutatott igazságokat tanít-e a maga körében, vagy pedig annak a nemzetnek körében nagymértékben folyik-e eredeti kutatás is. Azok a nemzetek,
amelyeknél nem folyik eredeti kutatás, amelyeknek még főiskoláik is csak arra szorítkoznak, hogy az idegen népek által felkutatott igazságokat tovább terjesszék, nagy nemzeteknek nem nevezhetők. Egy ilyen nemzet tanárai csak az idegen kultúrának commis-voyageurjei, utazói, ügynökei. Egy nemzet naggyá csak akkor lehet, ha kebelében önálló kutatás folyik. Ezért a nemzetek
életében döntő jelentősége van annak, van-e ott tudománypolitika, igen vagy nem.
Feladataink a népművelés terén. Az országos tanfelügyelői értekezleten 1925. február 8-án tartott megnyitó beszéd
[…] nem elégséges az, hogy iskolát építünk, nekünk olyan tanítóság is kell, mely át van hatva a maga feladatától. […] nem akarom, hogy a tanító a városok levegőjét vigye ki a faluba, a tanyára; nem akarunk olyan tanítóságot, amely a tanyai állomást csak átmenetnek tekinti és folyton sóvárog a városba és ezt a vágyat ösztönszerűleg beleoltja a gyermekek lelkébe. Mert akkor a
városokba való beáramlás tovább fog tartani, ami pedig európai szerencsétlenség.
[…]
Az „úr” szónak szeretnék a magyar szótárban új értelmet adni úgy, hogy az úr az, aki a hazáért honfitársainál sokkal többet áldoz és dolgozik. Az a körülmény egymagában, hogy valaki rangosan vagy módosan születik, nagyobb közmegbecsülésre jogot még nem ad, az úri mivoltot az dönti el, hogy vagyonából áldoz-e a közjónak, vagy nagyobb tanultságát, műveltségét a haza újjáépítésének
szolgálatába állítja-e. Viszont a sors által adott kedvezőbb helyzet egymagában még nem lehet ok arra, hogy valaki irigység és osztálygyűlölet céltáblájává legyen. Nem osztálygyűlöletre, hanem nemzeti összetartásra, minden magyarnak hatalmas szolidaritásra van szükségünk a magyar bibliának abban a hét szűk esztendejében, amelyet most élünk. Erre a nemzeti szolidaritásra
neveljen a magyar népiskola.
Ebben az országban sokat eltaktikáztak kulturális téren is. Azt hiszem, hogy éppen a magas kultúra túl szent, túl nagy dolog ahhoz, hogy ezt taktikázásra lehetne felhasználni, különösen olyan miniszterrel szemben, aki ezt a dolgot nem kezdeményezte, és aki ennek a két egyetemnek fenntartására vonatkozólag törvény-javaslatot nem is indítványozott. Ezt a törvényt én mint frissen
megalkotott törvényt készen találtam. Tartoztam a nemzetgyűlésnek azzal, hogy azt végrehajtsam, mert először is, mint alkotmányos miniszter a megalkotott törvényeket köteles vagyok végrehajtani, de másodszor nem is tételezhettem volna fel a nemzetgyűlésről azt, hogy ha érett megfontolás után egy törvényt megalkotott, azt 3-4 hónap múlva meg akarja változtatni. Én talán
egyik-másik egyetemet egyesítettem volna, hiszen mint kultúrpolitikus, mielőtt miniszter lettem, ilyenféle nyilatkozatot baráti körben tettem is, amikor azonban az erre vonatkozó törvény meg volt alkotva és a végrehajtási intézkedések megindultak, nagy hiba lett volna, ha elődeimet dezavuáltam volna. Mert a miniszterek között nemcsak szolidaritásnak kell lenni, nemcsak az egy
kabinetben ülő miniszterektől illik, hogy egymással szolidárisak legyenek, hanem van szukcesszív szolidaritás is, az egy-mást követő kultuszminiszterek között is kell szolidaritásnak lenni. Mert a magyar nemzet még túlságosan szegény ahhoz, hogy amit az egyik miniszter nagy költséggel felépít, azt a másik talán újítási vágyból vagy egyéb okokból lerombolja. Ezek nem komoly
dolgok.
...
Három vidéki egyetemünk van. Az egyik a debreceni. Még a világháború előtt, amikor Nagy-Magyarország megengedhetett magának igazán nagy koncepciót, a debreceni Nagyerdőben, gondolom, 130 holdon pavilon-rendszerben felépítettek és tető alá hoztak egy klinikai telepet, amely ma talán a legszebb a világon. Úgyhogy, ha idegen tudósok jönnek ide, nem festjük le előttük a magyar
művelődést, hanem azt mondjuk nekik: jöjjetek, nézzétek meg a debreceni klinikát, nézzétek meg, hogy ez a kis nemzet mit tudott alkotni, mit adhat a magyar tudományosságnak. Amikor ez az európai, mintaszerű telep készen van, kérdem, lehet-e a debreceni egyetemet ma beszüntetni? (Közbeszólás.)
Pécsett minden új építkezés nélkül úgy tudtuk elhelyezni az egyetemet, hogy bízvást mondhatom, hogy több német egyetem, mint például a marburgi, giesseni, nincs jobban elhelyezve. És Pécs, mint iskolaváros, egyúttal eszmény-kép is.
Itt van Szeged, Budapest után a legnagyobb magyar város, amely évtizedeken át becsületes küzdelmet folytatott azért, hogy egyetemhez jusson. És most bámulatos áldozatkészség mutatkozik Szeged részéről. Még be sem fejezték a Boldogasszony fogadalmi templom építését, amely óriási építkezés, máris felajánlottak akkora összeget, amelyből számításom szerint a bel-gyógyászati és
sebészeti klinika majdnem meg lesz építhető. Ha ekkora áldozatkészség nyilatkozik meg egy vidéki városnál azért, hogy egyetemet kapjon és végre ez a 130–140 000 lakosú magyar város maga is alimentálni tud a maga igényeivel egyetemet, nagyon nehéz lenne a választása annak a miniszternek, aki egyik-másik egyetemet halálra akarná ítélni. [...]