JanuárFebruárMárciusÁprilisMájusJúniusJúliusAugusztusSzeptemberOktóberNovemberDecemberNemzeti ünnepekEgyházi ünnepekJeles napokKiemelt magyar napokVilágnapok, nemzetközi napokEseményekMozgó ünnepekTeljes évTeljes év
  
ma: 2024. március 19.Névnap: József, Bánk, Józsa
    
 
Hónapok
 
Jékely ZoltánForrás: Digitális Irodalmi Akadémia

Jékely Zoltán
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

JÉKELY ZOLTÁN (Nagyenyed, 1913. április 24. – Budapest, 1982. március 19.): költő, író, műfordító.

Áprily Lajos fia. Nagyenyeden, 1916-tól a kolozsvári református kollégiumban, 1929-től, családjának Budapestre költözése után a budapesti református gimnáziumban tanult, 1931-ben érettségizett.1931–35-ben az Eötvös-kollégium tagjaként a budapesti egyetemen magyar–francia–művészettörténet szakon végzett. 1935–41-ben az OSZK munkatársa. 1937-ben Olaszországba és Párizsba utazott, 1939–40-ben római ösztöndíjas volt. 1939-ben Baumgarten-díjat kapott. 1941 tavaszán Kolozsvárra költözött, az egyetemi könyvtár munkatársa lett. 1942-ben házasságot kötött Jancsó Adrienne-nel. 1942 nyarán részt vett a marosvécsi írótalálkozón, tagja lett a Termés szerkesztőségének. 1944–46-ban a Magyar Népi Szövetség hivatalos lapjának, a Világosságnak munkatársa. 1946 augusztusában Budapestre költözött, és 1954-ig az OSZK hírlaptárában dolgozott. 1948-ban a római Magyar Akadémia ösztöndíjasa volt. Már kiszedett Álom című verseskötetét betiltották. Az ötvenes években kizárták az írószövetségből, műfordításból élt. 1956-ban helyreállították írószövetségi tagságát, 1957-ben megjelenhettek válogatott versei. 1970-ben és 1979-ben József Attila-díjat kapott.

A Nyugat „harmadik” költői nemzedékéhez tartozott. Korai költészete az elmúlás félelméről, a mulandóság szorongató élményéről beszél (Csontjaimhoz), ezt a természet eleven világa és a szerelem ellensúlyozza; verseiben az életöröm is megjelenik (Szép nyári zenekar). Érzékletes képekben idézi föl a főváros, főként Buda: a Városmajor, Zugliget hangulatát (Éjfél Budán, Téli éjszakák), az erdélyi városok és tájak emlékét, élményvilágát (Nagyvakáció az enyedi kollégiumban, Kalotaszegi elégia). Lírája elégikus, Krúdy Gyula „ködlovagjainak” életérzését fejezi ki (Rezeda Kázmér búcsúja). Ihletője az emlék és az álom, de gondolati síkon is megküzd szorongató élményeivel: az erdélyi magyarság tragikus történetével (A marosszentimrei templomban) és azzal a nyugtalansággal, amelyet a törékeny emberi élet és a végtelen univerzum összehasonlítása okoz (Csillagtoronyban).). A „nyugatos” líra és az erdélyi magyar költészet hagyományait követi, hat rá a modern francia költészet is, költői nyelvében a zenei hatásoknak van szerepe. Regényeiben nosztalgikus érzéssel idézi föl ifjúsága erdélyi és budai emlékeit. Kolozsvárra költözve költészete derűsebbé válik, mégis egyre inkább átéli a háború rettenetét (Seol ellen).

A 40-es évek végén bontakozik ki elmélkedő hajlama: archaikus, primitív mítoszokat idézve mutatja föl az emberi lét veszélyeztetettségét (Ehnaton álma, Az utolsó szó keresése,Múzeumlátogatás). Tragikus költeményekben fejezi ki kétségbeesését az emberi élet törékenysége miatt (Madár-apokalipszis). Sötét színekkel festi a történelmet (Középkori fametszet), nosztalgikus hangon idézi föl a múltat (A budai Kapisztrán-toronyhoz), elégiákban számol be külföldi élményeiről is (Egy prágai szoborhoz; Emléksorok a milánói dóm falán). Élete végén mind fájdalmasabban vet számot az erdélyi magyarság sorsával.

Kiváló műfordító, Dante, Racine, Shakespeare, valamint francia, olasz, német és román költők műveit tolmácsolja. Lefordította Goethe Faustjának első részét, szerepet vállalt Széchenyi István német nyelvű naplóinak fordításában.

Regényeiben kalandosan romantikus eseményeket beszél el (A halászok és a halál, 1947; Fekete vitorlás, 1958), ironikus történeteket ad elő (Felséges barátom, 1955; Bécsi bolondjárás, 1963).

Angalit és a remeték (1944) című színpadi játéka ironikus tündérkomédia, Fejedelmi vendég (1968) és A bíboros (1969) című drámái az erdélyi történelem eseményeit idézik föl. Esszéiben és tanulmányaiban erdélyi írókról és saját kortársairól rajzol költői színekben gazdag képet.

Jékely Zoltán: Szent György-komplexum
Nemhiába Szent György-napján születtem:
a Sárkány minden évben eljön értem.
Formát változtat és nemet cserélget,
de jön, de jön és rámtámad bizonnyal.
Ki sose tértem! Küzdöttem iszonnyal,
viaskodtam szablyával és szigonnyal,
s noha fejét eddig mindig levágtam,
szívét, belátom, el sosem találtam!
Most tört reám a legnagyobb haraggal!
Megszorított s már-már torkom harapja.
Szörnyű testét, tudom, hiába vágom.
S egyedül vívok vele a világon!
Jékely Zoltán: Az utolsó szó keresése
(részlet)
Hol vagy, harangszóval bélelt vasárnap,
tisztaságillat a váltott ruhán!
Az üdvnap-délelőtt gyermek-reménye
a mélabúba dőlő délután!
Hétfő – Hétfejű sárkánynak legelső
feje, melyet levágni oly nehéz,
hogy a többit utána szinte játék,
s fokozatosan könnyebbül a kéz,
s a többi négy s végül a drága szombat!
A szív megtelt, s megteltek a padok,
s az ember a boldogság álhitével
örömhajhász tömegbe olvadott –
Rovástalan zúg az idő a térben;
nincs több napóra s kalendárium.
Pedig voltak kedves naptáraink is,
melyeket újév hajnalán cseréltünk,
talán tízezer éve mindig így –
Keresd benne az utolsó rovást:
„Hamletet láttuk. Kész az új ruhám.” –
aztán néhány üres oldal után:
„Hasadj meg, Föld, keljetek fel, halottak,
hogy mi menjünk be alája halottnak.”
Jékely Zoltán: A marosszentimrei templomban
(részlet)
Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.
Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,
a hiuban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.
Így énekelünk mi, pár megmaradt
– azt bünteti, akit szeret az Úr –,
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiírtott az idő gazul.
 
Jékely Zoltán: A fiesolei múzeumban
(részlet)
Mikor a könyvbe beírtuk nevünket,
a párisi kispolgárlány, Yvonne,
a svájci színész s jómagam,
a perc csodálatos volt, kicsi ünnep.
Szobrocskák néztek ránk, patinazöldek,
félarcok, félkezek, üres szemek,
letűnt istenségek, amelyeket
goromba lelkek darabokra törtek.
Jékely Zoltán: Madár-apokalipszis
(részlet)
S üzekedő csillagok sugarában
tovább húztak nem-látható hadak
és én kétségbeesve álldogáltam
az Ítélettől vemhes ég alatt.
Mi voltam én? Mik vagytok? Mi az ember?
– gyötört a vak számtani művelet
s a végtelen elé az életemmel
tettem vádló, konok minusz-jelet.
Jékely Zoltán: Csillagtoronyban
(részlet)
Micsoda vad mindenség-félelemmel
telítnek az éjféli csillagok
ebben a nagy-nagy kék-sötét teremben!
Egy-vér szívünk most egymásért dobog;
add ismerős kezed, szomorú ember.
Vajon meddig vonul velünk az éjben
rozzant, túlterhelt bárkánk, a világ,
hol életed leélted és leéltem,
anélkül, hogy jelenne szikra láng,
szikra remény ebben az örök éjben.
Szívünk felé még égi kéz sem intett,
pedig maholnap leskedő, falánk
felhőbálnák falják fel lelkeinket,
ha a halál sunyin a mélybe ránt
– vagy a magasba, már kit ahogy illet. –
Jékely Zoltán: Aki Szent György napján született
(részlet)
Ezer évig szeretne élni
s e világon mindent szeret,
és mindég csak az emberek,
az emberek az ellenségi.
Gonosz csillagoknak hatalma
küldte égő lelkét bele
s ha jó az alkonyat szele,
szegény mindég szállni akarna.
Van bűne s büntetést nem ismer,
mert minden bűne szertelen,
égből jött: az itéleten
jelen kell hogy legyen az Isten.

Jékely Zoltán: „Látogatóban Jékely Zoltánnál”
(részlet)

Fegyelmezett, szikár, magas, kortalan férfi, éles metszésű arccal, divatot gondosan negligáló öltözékben. Aki először találkozik vele, zárkózottnak hihetné, a figyelmesebb szemlélő azonban hamar felfedezi a tartózkodó magatartás mögött az intenzív értelmi élet, a le nem higgadt szenvedélyesség jegyeit. Magános, mindig sietős alakja ismerősebb a felső-budai utcákban vagy a Lukács-fürdő kora reggeli galériájában, mint a művészeti közélet fórumain.

Író és költő, nemrég elhunyt kiváló poétánk, Áprily Lajos fia, akiben a családi folytonosságon túl egy szűkebb pátria kultúrájának és magatartásformáinak folytonossága is megtestesül, a família legendás művészteremtő vidékről való. Jeles formaművész, akinek egyszerre emocionális és intellektuális líráját már igen korán az ígéretesek között tartották számon a beavatottak. Igazán széles körben pikareszk meseregényei váltak ismertté, és ugyancsak sokan találkoztak vele mint fordítóval, klasszikus és modern költemények, regények és drámák átültetőjével.

A látogatás most azért jött létre, hogy első kézből szerezzünk hiteles információkat személyéről és életéről.

Nemes Nagy Ágnes: Apa és fiú
(részlet)

kivált előttem Jékely Zoltán. Megismertem a személyt, a költőt, a bajtársat nehéz időkben, a jó barátot. Azt, aki más volt, mint arannyal írt, gyerekkori képem róla, de csak kicsit volt más, csak annyira, amennyire a három dimenzió eltér a kettőtől. Hihetetlen, de az a hieroglifa, amit az idők mélyén személyébe helyeztem, a költészeté, csakugyan azonos volt vele. Mindnyájan tudjuk, ő a költői költő, a költő archetípusa. És ha egyetlen sort sem írt volna, akkor is maga volna a líra, alkatának hullámló, romantikus köpenyében járva Óbudán és Kolozsvárt, fenyőerdők mélyén és párizsi utcán, életöröm és melankólia láthatatlan, örökös csokrával a kezében.


[...]

Igen. Jékely Zoltán költői aromája hasonlíthatatlan. Talán még leginkább egy dél-északi limesz vagy akár kelet-nyugati határvidék még éppen lehetséges legjavából való. Az ilyen zöld-arany íz ritka nálunk, talán nincs is több, talán nem is lesz. Vagy lesz – őáltala – mindig.

Jókai Anna: Áprily Lajos és Jékely Zoltán
(részlet)
Páros csillag

– a népdal is tudja – ritkán ragyog az égen. Lett légyen ez a párosság önként vállalt szerelmi kötés vagy esetünkben az apa-fiú megmásíthatatlan vérségi kötése. Mégis megtörtént: a magyar költészet fekete, de csillagokkal dúsan kivarrott kárpitján ez a két fényesség, csaknem érintkezve, ott ragyog már mindörökre. Csaknem érintkezve, mondom, de saját formáját mindkettő kényesen megtartva.

Lengyel Balázs: Jékely Zoltán költészete
(részlet)

Fiatalkori halálfélelem – ha a költőiség szempontjából lehet egyáltalán rangsorolni a témákat, akkor a legköltőibb, a leginkább szívbe markoló téma, mert mit mondhat egy húsz év körüli költő kacérabbat, s mégis megindítóbbat, mint hogy fél az elmúlástól? S fiatalon meghalni, abbahagyott művel – szinte eleve legendás aura, élettel írt költészet. De ne menjünk el eddig. Már maga az ifjúi nagy halálszorongás az élő költőből is kiformál valami tündéries, nosztalgikus költő szobrot, valamit, ami az olvasóban levő költő-fogalom legmegindítóbb tulajdonságait felölti, s valahogy figyelmeztetőn, mint Petőfi szobra, felfelé mutat, az égre, az időre. Kivált, ha a szorongás nem tűnő kacérkodás vagy szenvelgés, hanem a zsigerekig ható, tömény élmény, amely éppen azért tömény, mert a még el nem tompult lélek szippantotta fel magába, tele az első tapasztalás szívrándító riadásaival. S tán éppen ez a titka, hogy miért olyan „költői” a fiatalkori halálfélelem.

Csukás István: Koldus Dárius
(részlet)

Ha behunyom a szemem, és elképzelem Jékely Zoltánt, a költőt, trubadúrnak képzelem el, várablakról várablakra vándorlónak, a szerelem boldog-boldogtalan énekesének; a felületes képzelgés némi könnyelműséget is ráad lobogó köpenyként, ez országban nem honos játszi kedvet. Már-már gyönyörködnénk a kitartó éneklésben, szívünk könnyülne tőle, mikor szorongás, balsejtelem éled bennünk, hogy az ének másról szól, a vidáman odacsapott akkordok fölött súlyos dallam zeng. S megrendülve vesszük észre, hogy a trubadúrnak „a sírás, mint szálka áll a torkán”; s észrevettük-e, eléggé komolyan vettük-e, a magunk érdekében, hogy milyen nagy költő szól hozzánk?

Kormos István: Jékely Párizsban
(részlet)
île-de-france kőmezején császkálgattál sokat
szemedbe szippantottad a meroving királylányokat
bokájuk köré dobtad huroknak pillantásodat
térdükre terítettél somnambule ábrándokat
Kálnoky László: Jékely Zoltán elsiratása
(részlet)
„Nem tiszteletre méltó kor manapság
hetven év,” – mondta nemrég valaki
a költőnek. „De ingyen azt sem adják,”
gondolta ő, de mégsem mondta ki.
Teher a hetven év, s egyben szabadság.
Neked még annyi sem jutott, barátom!
Hol jársz azóta? Túl a Göncölön.
Kikötsz a másvilági Araráton,
pihensz egy óriási köldökön,
túl mindenen, túl életen s halálon.
Orbán Ottó: Jékely témájára
(részlet)
szóval, Zsoli, Catullus-lelkű Flaccus,
lenyel a nagy kígyó, a végtelen tér,
és hiába, hogy varázsszavakat tudsz,
sem ifjúság, sem édes nők, sem Erdély:
a napsugár is szúr, akár a kaktusz.
Kányádi Sándor: Egy csokor orgona mellé
(részlet)

Jékely Zoltánnak szeretettel

lelkem pünkösdi itala
máig zsongító óborom
nyelvem petőfi sándora
albertus molnár
ledőlt a cinterem fala
kövei földbe vástak
védtelen áll a dombon
maholnap egyesegyedül
istené lesz a templom
csupán egy ajkon szól már
paptalan marosszentimrén
haldoklik szenczi molnár
hoztam egy csokor orgonát
ülök őbenne bízón
ülök hol várja jézusát
a házsongárdi síron
gördítősávgördítőgomb
Ünnepcsoportok
Neumann Kht.Color Plus MultimediaIsmertetőImpresszum© CopyrightFőoldal