| |||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
– ILLYÉS GYULA (Felsőrácegrespuszta, 1902. november 2. – Bp., 1983. április 15.): író, költő, műfordító, szerkesztő.1916-ban, szülei válása után, anyjával Budapestre költözött. 1920. december 22-én jelent meg első verse név nélkül a Népszavában. 1921 őszétől a budapesti egyetem magyar-francia szakos hallgatója volt. 1918–19-ben részt vett a baloldali diák- és ifjúmunkás-mozgalomban, várható letartóztatása elől 1921 végén emigrált, tavasszal Párizsba érkezett. Alkalmi állások után könyvkötőműhelyben dolgozott. Részt vett az emigráns magyarok szakszervezete és különféle munkásmozgalmi művelődési körök munkájában. Egy ideig a Sorbonne hallgatója volt. Megismerkedett a francia avantgárd vezető művészeivel, többükkel életre szóló barátságot kötött. 1923-ban első cikkeit, fordításait az Ék és a Ma közölte. 1926-ban amnesztia nyomán hazatért. Fő fóruma a Kassák által szerkesztett Dokumentum, majd a Munka lett. 1927. november 16-án megjelent első kritikai írása a Nyugatban; 1928-tól már költőként is rendszeresen jelen volt. 1934-ben az első írókongresszusra való meghívás alapján hosszabb utazást tett a Szovjetunióban. 1934-től a Válasz munkatársa is volt. 1937-ben a Márciusi Front egyik alapítója. 1939-ben feleségül vette Kozmutza Flórát. Babits halála után 1941-ben a Nyugat örökébe lépő Magyar Csillag szerkesztője. 1945-ben nemzetgyűlési, majd rövid ideig országgyűlési képviselő. 1946-ig a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője. 1946–1949 között a Válasz szerkesztője. 1948-tól visszavonult a közélettől (1956. október 31-én beválasztották a Petőfi Párt Irányító Testületébe). Élete utolsó évtizedeiben munkásságáért sorra jutalmazták hazai és külföldi kitüntetésekkel. 1945–1949 között az MTA tagja volt; tagságát 1989-ben állították vissza.Lírája az avantgárd igézetében indul, de – főleg expresszionista és szürrealista – kifejezésmódja gyakran ötvöződik tárgyias elemekkel is. Meghatározó élménye a táj, „ősei hona”, a „százados szelíd szegénység” sorsvállalása, „testvér összetartásra” nevelő ereje, a kétkézi munka teremtő hatalma, történelmi múltunk intelme, a „bitorolt föld” és „Dózsa György sercegő bőrének” emléke. A 30-as évek elejétől költészetének legerőteljesebb vonulata sajátos lírai realizmusa: verseiben a tárgyak és személyek legtöbbször eredeti funkcióikban, összefüggéseikben, eredeti cselekvésekkel, valóságos térben és időben jelennek meg; a vers minden atomja a valóság logikája szerint kapcsolódik egymáshoz, s áll össze. A súlyos társadalmi bajok, a „nem menekülhetsz” közösségi küldetéstudata és irodalmunk hagyományai együttesen késztették az avantgárdtól elfordulva a tárgyiasan életközeli líra művelésére. Ugyanez vezette a költői epika megújításában. Egymást követő elbeszélő költeményeiben (Három öreg, 1931; Ifjúság, 1932; Hősökről beszélek, 1933) a gyermek- és ifjúkori emlékek idézése, az idill és tragikum egysége összetettségében is reménykedő forradalmi jövőképet ad. Ars poéticája valósul meg prózai írásaiban is.A Puszták népe (1936) az irodalmunkból addig hiányzó „népréteg lelkületét” és életét ábrázolja szociográfiai, önéletrajzi és szépirodalmi elemek művészi összeszövésével. A Petőfi (1936) a mindenekfölött vállalt költőelőd életének és munkásságának, a forradalmárlét szépségeinek és veszélyeinek elemzése.Háborús évekbeli egyéb munkásságával is a széles nemzeti összefogás megteremtésére törekszik legalább a szellemi ellenállás szintjén. A háború utáni újjáépítéssel és társadalmi átalakítással eleinte konkrét mozzanatokban is azonosul (Megy az eke; Amikor a Szabadság-hídra a középső részt fölszerelték). 1946-ban filozófiai igényű gondolatisággal vet számot a történelmi haladás törvényeivel, s tesz hitet mellette még akkor is, ha ez szükségképpen áldozatokkal jár, mert „nincs visszafelé út” (A reformáció genfi emlékműve előtt). Ekkor fejezte be a háború éveiben elkezdett Hunok Párisban (1946) című regényét. Az évek teltével csalódottan látta, hogy a szocializmust ígérő hatalom kirekesztette a népet az országformálásból (Egy mondat a zsarnokságról [1950], 1956). Lírai kötete hosszú évekig nem jelent meg, más műfajokban az egyszerű dolgos emberek, a hétköznapi munka nemzetfenntartó erejéről szólt (Két kéz, 1950), és különféle áttételekkel azt az alapigazságot fogalmazta meg, hogy „semmiféle szabadság nincs a nép közvetlen részvétele nélkül”.Drámaírói munkássága az 50-es években kezdett kiteljesedni, mindenekelőtt a nemzeti történelmi önvizsgálat drámatípusával (Ozorai példa, 1952, Fáklyaláng, 1953).A szépprózában szintén a folytatva megújulás útját járta mindvégig. Kháron ladikján (1969) című esszéregénye műfajilag is eredeti, mély és bátor szembenézés azzal az ellentmondással, hogy „életünk öröklét igényű” a mulandóságban is. Az Ebéd a kastélyban (1962), a Beatrice apródjai (1979) és a befejezetlenül maradt A Szentlélek karavánja (1987) regénysorában vissza-visszatér, új élményrétegeket is bevonva, önéletrajzi műveinek világához.Szépirodalmi munkássága mellett élete végéig jelentősek más műfajokban való megszólalásai: esszéi, tanulmányai, naplójegyzetei, interjúi és műfordításai, népmese-feldolgozásai is.
(részlet)
A gyalogbéresek kivermelik a burgonyát, megtisztítják, osztályozzák, elvetik, egypárszor megkapálják, aztán kiszedik, és megint elvermelik. Nagy falapáttal búzát forgatnak, csáváznak, acatolnak, a rosta előtt hajlonganak, a kukoricamorzsolót hajtják. A szekeres béresek szántanak, boronálnak, takarodnak, elfuvarozzák a kicsépelt gabonát a vasúti állomásra, aztán trágyát hordanak vagy trágyalevet, az utóbbit nagy lajtokban. A kocsisok ugyanezt teszik. A kis mezei lóvasút kocsijai megindulnak a tejjel, amelyet a csirások fejtek, szűrtek, hűtöttek s töltöttek kannába a kitűnően felszerelt tejüzemben. A gazdák szaladgálnak és kiabálnak. A tisztek kétségbeesve homlokukat törlik, legyintenek, s fejcsóválva lépnek föl a hintókba, amelyek egyik dűlőből a másikba gördítik őket. A kovácsműhelyből szünet nélkül csattogás hallatszik, mert a kovácsok akkor is táncoltatják a kalapácsot az üllőn, ha csak két perc múlva ütnek rá a meleg vasra. A bognár farag, a kőműves vakol, a vincellér hordókat mos. Mit csinál az uraság? Arra nem felelhetünk; nincs a pusztán.
(részlet)
(részlet)
Illyés Pályája során máskor is, többször is felbukkan a Petőfi-párhuzam. A dikció racionalizáló hevületén, a költői képek tisztult pontosságán és a fiatal Illyés nyíltan vallott forradalmi vágyán túl („egy új Dózsa, egy új sereggel”) van ennek más oka is, amely a költői természetben rejlik. Illyés – ritkaság ez a XX. század magyar költői között – spontán költő. Minden élmény, a legáltalánosabb, a leginkább mindennapi is versre készteti. Csakúgy, mint Petőfit. Számára a versírás a létezésre adott válasz, mintegy a tudat feltételes reflexe.
(részlet)
Bort iszunk. Dohányszínű fotelban ül. Öltözéke puritán. Ing, nadrág, pulóver. A nyakára kendőt tekert. Megfázott. Úgy tűnik, vad és nyers a megjelenése. Olyan, mint egy végvári kapitány, vagy esetleg, mint egy kalózhajó kapitánya. Besenyő feje félig már lekopaszodott, de ettől nem lett sem intellektuális külsejű, sem öregemberes. Erős, határozott vonalú arca van. Inkább barna, mint vidékiesen piros. Egy férfi bronzból. Egy Illyés Gyula-szobor húsból. Dühkitörésre hajlamos, ha meghal egyszer, valószínűleg az indulatai végeznek vele. Fegyelmezi magát. A szépség tisztelete, az európai kultúra a vérében van. Pontosan ismeri a szavak és a mozdulatok értékét. Az életforma, amit vállalt, kényszeríti a jóra, hasznosra, okosra, mértékletesre.
(részlet)
Költő, író, de igazi műfaja nem a vers, nem is a próza, hanem a hódítás, a megértés. Megérteni a világot, hogy jobbá tehessük. Legszebben ő ír magyarul prózát, de sosem szavak után kutat, hanem megoldások után. Ha megkérdezné valaki tőle, hogy milyen mozgalmakat, forradalmakat becsül: azokat, melyekről maradandó, nagy regényt lehet írni, vagy amelyek nagyobb darab kenyérhez juttatják a népet – töprengés nélkül az utóbbiakra szavazna. Illyés kihívóan nem a halhatatlanságnak dolgozik, hanem nekünk. „Áruló lennék, ha csak író akarok lenni” – ez a jelmondata. Az isteni ihlettel is inkább egy közönséges mozdonyt fűtene, mint hogy távoli, beláthatatlan időknek szolgáltasson villanyáramot. Meggyőződése, hogy a ma élők semmivel se szorulnak rá kevésbé a tisztánlátásra, mint a holnapiak. S valójában, nekik, a holnapiaknak is az segít, aki a munkát ma végzi el, s végrendeletével együtt nem hagyja rájuk.
(részlet)
(részlet)
Hetven éves? Én nem hiszem! Hetven éves lenne? Nem hihetem! Hetven éves volna Ő: a Teremtő Okosság, a Termékeny Bizonyosság, Tevékeny Állandóság, a Munka, a Szorgos és Kegyetlen Munka Állandóságának Gyakorlata, az Abbahagyhatatlanság, a Folytonosság és Konok Tiszta Folyamatosság, a Föld Bizalma és a Maradandóság Makacs Egyszerű Szívütése: Illyés Gyula? Hetven éves volna?
(részlet)
Írásban és beszédben Illyést a mindenkori magyar irodalom „legnagyobb szabású taktikusaként” szokták emlegetni. Elfogadhatjuk a minősítést, ha ez a sárban meghurcolt idegen szó ezúttal nagy távlatú és mozgékony gondolkodót jelent. Illyés Gyula az utolsó ötven évben, ha nehezen is, de jó néhányszor kivágta magát és eszméit a történelem és a politika kelepcéiből – ez tagadhatatlan. Sokan – szemérmetlen önzésből – elvárták volna tőle a hősies, a felejthetetlen vértanúságot. Csakhogy ő kezdettől fogva nem az áldozat szerepére készült. Korán eldöntötte, hogy a véraláfutásos Magyarországon nem a vakmerőség, hanem a józanság az igazán hősi állapot. A józanság, amely részegítő is lehet. A cél tehát nem az, hogy vitézien rohanjunk fejjel a falnak, hanem inkább lássunk át rajta, vagy hordjuk szét téglánként, ha épp akadályt jelent.
| |||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|