JanuárFebruárMárciusÁprilisMájusJúniusJúliusAugusztusSzeptemberOktóberNovemberDecemberNemzeti ünnepekEgyházi ünnepekJeles napokKiemelt magyar napokVilágnapok, nemzetközi napokEseményekMozgó ünnepekTeljes évTeljes év
  
ma: 2018. szeptember 23.Névnap: Tekla, Lina
    
 
Hónapok
ÁPRILIS – NISZÁN HÓ 27. NAPJA – HOLOCAUST EMLÉKNAP
HOLOCAUST MEMORIAL DAY
 
Koncentrációs tábor (A Radnóti Miklós c. diafilm részlete)

Koncentrációs tábor (A Radnóti Miklós c. diafilm részlete)

A varsói gettólázadás (1943. április 19.) kitörésének évfordulója alkalmából az izraeli kormány döntése értelmében minden évben megemlékeznek a második világháború 6 millió zsidó áldozatáról. Az emlékezés már túllépett Izrael határain és szerte a világban a kegyetlen fájdalom napja lett a HOLOCAUST EMLÉKNAP. A Gergely-naptár szerint minden évben más napra esik, a zsidó naptár szerint Niszán hó 27. napja.




HOLOKAUSZT
(gyűjtőoldal)
Radnóti Miklós: Hetedik ecloga
(részlet)
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Radnóti Miklós: Erőltetett menet (részlet)
Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál.
Radnóti Miklós: Razglednicák
(részlet)
4.
Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.
Radnóti Miklós: Töredék
(részlet)
Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.
Radnóti Miklós: Levél a hitveshez
(részlet)
csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.

Pilinszky János: Ars poetica helyett
(részlet)

Auschwitz ma múzeum. Falai közt a múlt – és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja – azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb. Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze – az utolsó elhányt bádogkanálig – soha nem látott metamorfózison ment itt keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahová annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket, lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi. Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit. Pedig ezek a század betűi; ezek a kor betűformái.

A passé realitásába egyedül az áldozatok jutottak el. Övék ma minden jelentés. A botránykeltők eleve megrekedtek valamiféle örökös conditionnel-ben.

Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.

Nemes Nagy Ágnes: Pilinszky
(részlet)

Miért éppen Pilinszky tudta leginkább elmondani a század botrányát, aki nem is volt jelen benne? Nem, nem a részvét a kulcsszó itt. Hanem az azonosság, alkatának eleve való elkészítettsége erre a tapasztalatra. És itt az ő különössége, mássága, transzurán mivolta: úgy ismer rá a haláltáborra, mint megtestesült képzeteire, mint űrlény az űr hidegére. Ahogy József Attilának a proletariátus testi-lelki vidéke bizonyos fokig „formája” volt, úgy volt formája Pilinszkynek a láger. A tábor volt az ő berendezett közérzete. Olyan kevés köze volt a mindennapi világhoz, olyan idegen volt az antropomorf földön, amennyire ember lehet, vagy talán nem is lehet, és éppen itt, ez által ért bele, úszott bele lénye a táborok nem antropomorf végítéletébe, abba, ami túlesik a felfoghatón. Dantéra mutogattak a firenzeiek úgy, ahogy mi rá: egy ember, aki megjárta a poklot. De ő nem megjárta, hanem benne élt; éles sugarú kegyelemmel át-átsöpört sötétben. Benne élt a tapasztalás előtt és a tapasztalás után, kútbörtönét magával hordozta a Váci utcán, Párizsban, londoni szállodákban. Voltaképpen egyetlen mondanivalója volt, egyetlen és hatalmas: a szenvedés. De mivel a szenvedésnek is sok fajtája, furfangja, kínzófülkéje van, a poklok közül az övé a kitaszított, az árva, a szélsőséges és világszéli, a határszituációs, voltaképpen megnevezhetetlen szenvedés volt; sem köz-, sem magánjellegű nevek ki nem merítik. Ne, ne siessünk a címszavakkal megcédulázni a kreatúra kínjait. Talán csak a vallás ad példát – és szót – efféle helynélküliségre; katolicizmusa volt az a hatalmas, tárt karú analógia-rendszer, amelyben egyáltalán elfért.

Pilinszky János: Ravensbrücki passió
Kilép a többiek közűl,
megáll a kockacsendben,
mint vetitett kép hunyorog
rabruha és fegyencfej.
Félelmetesen maga van,
a pórusait látni,
mindene olyan óriás,
mindene oly parányi.
És nincs tovább. A többi már,
a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani
mielőtt földre roskadt.
Pilinszky János: Harmadnapon
Harmadnapon
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
Pilinszky János: Harbach 1944
(részlet)
Újra és újra őket látom,
a hold süt és egy rúd mered,
s a rúd elé emberek fogva
húznak egy roppant szekeret.
Vonják a növő éjszakával
növekvő óriás kocsit,
a testükön a por, az éhség
és reszketésük osztozik.






Koncentrációs tábor (A Radnóti Miklós c. diafilm részlete)

Koncentrációs tábor (A Radnóti Miklós c. diafilm részlete)

Kertész Imre: Sorstalanság
(részlet)

Kimondhatom: nincs annyi tapasztalat, oly tökéletes nyugalom, sem belátásnak akkora ereje, úgy látszik, hogy még egy utolsó esélyt ne adnánk szerencsénknek – föltéve, ha találunk rá módot, természetesen. Így amikor mindazokkal együtt, akiknek itteni munkába állításához túl sok remény immár szemlátomást nem fűzhető, engem is vissza, mintegy a feladónak: Buchenwaldba küldtek, minden maradék képességemmel osztoztam, természetesen, a többiek örömében, mivelhogy az ottani jó napok, no meg kiváltképp a reggeli levesek jutottak tüstént az eszembe. Nem gondoltam viszont, elismerem, arra, hogy még előbb meg is kell majd érkeznem, mégpedig vasúton s már az ily utazások föltételei mellett; mindenesetre elmondhatom, vannak dolgok, amiket addig sosem értettem, s bajosan is hihettem volna egyáltalán el. Egy oly, valaha gyakran hallott kifejezés például, mint: „földi maradványai”, az én addigi tudtommal kizárólag valaki megboldogultra vonatkozhatott csak. Márpedig magam részéről, nem kétkedhettem, éltem, ha pislákolva, mintegy tövig lecsavartan is, de égett még bennem valami, az élet lángja, ahogyan mondani szokták – vagyis hát itt volt a testem, pontosan tudtam róla mindent, pusztán csak én magam nem voltam már valahogy benne. Minden nehézség nélkül észleltem, hogy ez a holmi, oldalán, fölötte más hasonló holmikkal, itt fekszik, a kocsi zötyögő padlatának hideg s mindenféle gyanús nedvektől nyirkos szalmáján, hogy a papiroskötés már rég lemállott, szétfoszlott, leszakadozott, ingem, rabnadrágom, amibe az útra öltöztettek, puszta sebeimhez tapadt – de mindez nem érintett közelről, nem érdekelt, nem befolyásolt többé, sőt állíthatom, rég éreztem már ily könnyen, békésen, elandalodva szinte, kereken kijelenthetem: ennyire kellemesen magam. Annyi idő után végre először szabadultam meg az ingerültség gyötrelmétől is: az enyémhez szoruló testek nem zavartak többé, még valahogy inkább örvendtem is annak, hogy itt, hogy velem vannak, hogy oly rokoniak és annyira hasonlóak az enyémhez, s most először fogott el irántuk valami szokatlan, rendellenes, valami félszeg, mondhatnám ügyetlen érzés – meglehet, a szeretet tán, azt hiszem. S ugyanezt tapasztaltam az ő részükről is. Reménnyel, mint eleinte, igaz, többé már nemigen biztattak. Meglehet, ez is tehette – az egyéb nehézségeken kívül, természetesen – annyira csöndessé, másrészt azonban oly családivá is egyúttal az általános nyögdécselésen, fogak közti sziszegésen, halk panaszon kívül olykor hallható egyéb megnyilvánulásokat: a vigasz, a nyugtatás egy-egy szavát. De mondhatom, tettekkel sem takarékoskodott, kinek csak képességéből tellett, s hozzám is adogató kezek irgalmas szorgoskodása juttatta például el, ki tudná, mi távolságból, a sárgaréz konzervdobozt, mikor bejelentettem: vizelnem kell. S mire végül hátam alá – nem tudom, mint, mikor és kinek vagy kiknek a keze révén – a vonat deszkái helyett egyszerre kövezett talaj jégbőrös pocsolyái kerültek, mondhatom, igen sokat már nem jelentett nékem, hogy szerencsésen megérkeztem Buchenwaldba, s azt is rég elfeledem, hogy ez az a hely végeredményképp is, ahová annyira vágytam. Azt sem sejtettem, hol is vagyok: a pályaudvaron-e még, vagy beljebb, a környékre sem ismertem, és az utat, a villákat meg a szobrot se láttam, amelyre pedig még igen jól emlékeztem.

Esterházy Péter: Az örömről
(részlet)

Azt is tudjuk – tudjuk, ha akarjuk –, hogy mi, akik azt a nyelvet beszéljük, amelyen a Sorstalanság íródott, nem végeztük el azt a szellemi, morális munkát, szembenézést, amelyet a Sorstalanság tárgya minden emberre, minden emberi közösségre rárótt. Evvel mi még tartozunk, nem a világnak, nem az Európa Klubnak, hanem magunknak.

A szembenézés nem melldöngetés és nem pellengérre állítás, nem a bűnösök és az áldozatok kijelölése. Itt sincs egy tiszta részhalmaza a társadalomnak, mely kárörvendve nézhetné, hogy mit csinál a másik. Megint csak a történetünkről van szó, a saját, valódi történetünkről. És ugyan néhány őrültön kívül senki nem tagadja a holokausztot, de az is tény, hogy kellő mértékben nem ismerjük a saját tényeinket, vagyis nem helyeztük el őket a saját történetünkben. Nem a másokéban, nem a nyilasokéban, nem a szélsőjobbéban, hanem a sajátunkban.

Kertész Imre: A holocaust mint kultúra
(részlet)

Hogy a sarlós-kalapácsos totalitarizmus miért azonosította magát a holocaust tekintetében is a horogkeresztes totalitarizmussal, annak nyilván megvannak a jó okai, melyeknek egyike-másika korántsem annyira talányos: most azonban mindennek inkább a hasznáról szeretnék beszélni. Mostanában gyakran elgondolkodom rajta, hogy a holocaust nemcsak a koncentrációs táborokban, de évtizedekkel később is elérte megjelölt áldozatait. Mintha a lágerek felszabadítása csupán elodázta volna az ítéletet, amelyet a halálra kiválasztottak azután maguk hajtottak végre magukon: öngyilkosságot követett el Paul Celan, Tadeusz Borowski, Jean Améry, sőt Primo Levi is, aki pedig vitairatban szállt szembe Améry eltökélt egzisztenciális radikalizmusával. Ha e több értelemben is demonstratív sorsokkal olykor a magamét szembesítem, azt kell gondolnom, hogy engem az elmúlt évtizedeken nyilván az a „társadalom” segített át, amely Auschwitz után az úgynevezett „sztálinizmus” képében bebizonyította, hogy szabadságról, felszabadulásról, nagy katarzisról stb.: mindarról tehát, amiről szerencsésebb világtájakon értelmiségiek, gondolkodók, filozófusok nem csupán szavaltak, de amiben nyilván hittek is, szó sem lehet; amely nekem a rabélet folytatását garantálta, és így a tévedésnek még a lehetőségét is kizárta. Nyilván ez az oka, hogy engem nem ért el a csalódás ama tengerárja, amely a szabadabb társadalmakban élő, hasonló élménykörű embereknek, mintegy e dagály elől szaladó lába körül csapdosni kezdett, majd – hiába szaporázták a lépést – lassan a torkukig fölért. Mivel nem csak én voltam rab, de rab volt a nemzet is, melynek körében éltem, identitásproblémám nem volt. Most, hogy a börtönfalak leomlottak, a romok közti hangzavarban újra felharsan az Auschwitz utáni, azaz az Auschwitzot igenlő antiszemitizmus rekedt üvöltése. Mint Camus Közöny című regényének hőse, a gyűlölet ordítását testvéri hangokként köszöntöm én is. Nem félek – a holocaust kiégette belőlem az antiszemitáktól való félelmet. Mi közöm hozzájuk? Az Auschwitz utáni programszerű antiszemitizmus ma olyan magánügy, amely ugyan engem még ma is elpusztíthat, de ez csak merő anakronizmus lenne, tévedés, amelyben – ahogyan Hegel mondaná – már nincs jelen a világszellem, provincializmus lenne tehát és műveletlenség, „teljes egészében az antiszemiták ügye, az ő szégyenük, vagy az ő betegségük”, ahogyan Améry is írja. Viszont legalább újra ráébreszt valódi helyzetemre, ha a visszanyert szabadság futó illúziója egy múló pillanatra netán elfeledtette volna velem.

Kertész Imre: Hosszú, sötét árnyék
(részlet)

Mint annyi más nyelven, magyarul is megszülettek a mértékadó művek a holocaustról, és született számos kevésbé fontos, anekdotikus, partikuláris, jelentéktelen munka is. Sokkal érdekesebb azonban, hogy hogyan fogadták ezeket a műveket. Nos, az 1948-ban csapásszerűen bekövetkezett úgynevezett „fordulat évétől” kezdve a diktatúra nem szerette, ha a holocaustot emlegették; s mivelhogy nem szerette, úgyszólván maradéktalanul el is hallgattatta az ilyen hangokat. Természetesen fel tudnám vázolni a diktatórikus elfojtás történetét, míg lassacskán engedni kényszerültek, sőt úgy a nyolcvanas évek derekán már-már kezdték volna megtanulni azt is, hogy miként manipulálják a kérdést – ha közben össze nem omlik a rendszer. Mármost én soha nem hallottam még elfogadható magyarázatot arra, hogy a szovjet rendszer és társult diktatúrái miért nem tűrték el a holocaustnak úgyszólván még a puszta tudatát sem. Hogy a sztálini diktatúra miért azonosította magát ebben a kérdésben – is – a náci totalitarizmussal, az túl nyilvánvalónak látszott ahhoz, hogy magyarázatot keressenek rá. Sztálin ezzel mintegy fenntartotta a maga számára a népirtás jogát: nem akarhatta, hogy birodalmában még netalán rokonszenv ébredjen a későbbi esetleges áldozatok iránt.

Konrád György: Levél a buchenwaldi koncentrációs tábor egykori foglyaihoz
(részlet)

161. Aki ott járt, lehet, hogy megértette, hogyan nem szabad viselkednie embertársainkkal. Valószínű, hogy az egykori táborlakók zöme olyan országot kívánt magának és társainak, amelyben nincsenek táborok. A táborépítésnek, a táborba zárásnak a demokratikus Európában nincsen valószínűsége. Van, ahol még van, és a helyi vezetők ott okkal szoronganak, nem vár hosszú életű dicsőség rájuk.

Amikor felszabadulásukat ünneplik az egykori foglyok, ne sajnálják a fáradságot a táborfilozófia és a táborpszichózis tanulmányozásától.

Az a megbízható ország, amelyben koncentrációs tábor nem volt, nincs, és nem is lehetséges.

Hogy a felebarátok táborba zárásának betegségétől egy társadalom megszabadult-e, azt hosszú lappangási idő elmúltával lehet csak megállapítani.

Méray Tibor: Történelem és érzelem
(részlet)

Az a revizionizmus, amit ma Franciaországban már a köznyelvben is így neveznek – holott más témákkal foglalkozó revizionista történetírás is létezik – a második világháborúhoz és ezen belül is a holocausthoz kapcsolódik. A revizionisták tagadják a holocaust áldozatainak eddig ismert számát, csökkenteni igyekeznek jelentőségét, nemegyszer magát a tényét és a gázkamrák létezését is kétségbe vonják. Alig akad, sőt egyáltalán nem akad olyasvalaki a soraikban, aki az ezzel kapcsolatos revizionizmusát úgy kezdte volna, hogy eladdig ismeretlen tényekre vagy adatokra bukkant. Kivétel nélkül egy érzelemtől, a saját személyes antiszemitizmusuktól hajtva láttak munkához, az érzelmeikhez, a saját előítéleteikhez kerestek adalékokat, és ha nem találtak – mert többnyire nem találtak –, akkor maguk kreálták őket, azért, hogy érzelmeiket „tudományosan” igazolhassák.

Szakonyi Károly: A kozmosz lakói
(részlet)

A könyv, amit kézbe vettem, Szita Szabolcs munkája: Holocaust az Alpok előtt. Tavaly jelent meg, de csak később jutottam hozzá. Az elszabadult pokol, a gyalázatos embertelenség dokumentuma a nyugat-magyarországi deportáltak sorsáról, az utolsó háborús esztendőről. Személyes élményeimet élesztgeti, jóllehet, negyven éve, amióta ott, az osztrák határ közelében magam is szemtanúja voltam a rémségeknek, azok soha el nem múlnak belőlem. Éppen a Radnóti Miklósról szóló részt olvastam. A járni már nem tudó, beteg, agyonkínzott munkaszolgálatos költőt végre az erőltetett menetből szekérre teszik. „Világosszürke zakó, bricsesznadrág és viharkabát van rajta.” (A viharkabát, aminek a zsebében lapul a versekkel – az eclogákkal, razglednicákkal teleírt – notesz!) A beteg foglyokkal teli két szekér Győrben lemarad a Fussmarschtól. A kísérő altiszt kórházban hagyná a munkaszolgálatosokat, de sehol sincs hely, kihajtanak a bécsi út felé, át a Rábcán, Abda község alá. Az ártéren néhány emberroncsot leparancsolnak a szekerekről gödröt ásni. Felettük a szürke, novemberi ég. Csend. A lovak a gátoldalban legelnek. Délutánra kész a sír. „Leszállni! – A magatehetetleneket társaik támogatják le a töltés oldalán.” Köztük a költő. Tarkólövés. – Így végzed hát te is… „A leggyengébbek képtelenek megállni a gödör szélén. Ezeket belökik, úgy lőnek rájuk. Huszonegy ember.”

Orbán Ottó: A levél

A levelet egy fiókban találtam, régi számlák és iratok között. „Ha azt hiszi, hogy szúrása célba talált, nevetnem kell Önön…” – és így tovább. Emelt hang, rémes mondatok. A címzett szőke kellett, hogy legyen, arany hajról trillázott a silány igyekezet, hogy ki ne hallatsszék az ária mögül a sebzett vinnyogás. Az aláírás: „Sz. Mihály, zsidó”. Tizenöt év sötétjéből egyszerre fölsütött a nap: fehér abrosz az asztalon, haboskávé, vaj, méz, kenyér. És nevet mindenki, mint a mesében. Ismertem a levélírót, arcán a két apró vánkost, meleg kutyaszemét, fehér fogairól lecsorgó mosolyát. Gondos családfő volt, közepes hivatalnok, az apám. A nyugati határszélen halt meg, vére és piszka egybefolyt a többiekével, akikkel megosztozott a civilizált patkányok sorsán. Nem szökött meg, noha lett volna rá alkalma. „Egy magyar katonatiszt” (zászlós volt, mielőtt lefokozták) „nem hagyja cserben a bajtársait!” Negyvennégy karácsonya volt, a lépcsőház sötét, mint a történelem. Az ajtónyílásban egy csorba penge-arc, a két vánkosból kipergett a toll. Aztán nagyot dörrent az utcai kapu. Rögeszmék színpadán közönyös függöny a halál.

 

Gyurkovics Tibor: Magyar sanzon
(részlet)
Ezek nem könnyű percek
érzem reszket a nemzet
hogy hová kilábolunk…
Mégis magyarnak lenni
olyan csodás amit mi
álmunkban sem álmodunk…
Csupa kert csupa paradicsom
ha ő nem hát én elnyomom
A felhőkön csupa nemzeti ég
de közte kivillan a nemzetiség…
A kankalin meg az ánizs
a zsidóirtások után is
– kertünkben virít a mész –
van-e merszed hogy máris
két világháború után is
még egyszer a szemünkbe nézz?
Széki Patka László: Örök holocaust
(vers)
Romsics Ignác: Zsidótörvények és holokauszt
(szócikk)
A holokauszt diákszemmel – rajzpályázat
Norman Finkelstein: A Holokauszt-ipar – következtetések
(tanulmány)
Krausz Tamás: A Holokauszt-ipar
(recenzió)
Orbán Ottó: Ostromgyűrűben
(részlet)
A rémkirálynő
Telehold fényvásznába pólyált múmia, alszom; hajnali négy.
Belép az ajtón, egyből a mellemre ül;
érzem sovány combjának bordáimat ropogtató vasfogóját
és pinaszőrének enyhe húgyszagát.
Riszálja a derekát, élvezkedik:
Mi az, hogy nem lehet? Minden lehet!
Mind, ami történt, megtörténhet újra, ugyanúgy.
Még egyszer, még ezerszer. Az állomás.
A vagonok. A drót az ablakon. A gyilkos utazás.
S a végén a patkány halál.
Megmozdulnék, de nem tudok,
bénán fekszem, átjár a rettegés,
ő meg egyre vadabbul dörzsöli az ölét,
s egy tehervonat rekedt gőzmozdonyaként sivítva élvez el.
„Oly korban éltem...” – válogatás a holokauszt irodalmából
Szatmári Juhos László: Holokauszt
(szobor)
Budapest, 1944. A Magyarországi zsidóság deportálása
(fotó)
Szeged, 1944. A magyarországi zsidóság deportálása
(fotó)
Orbán Ottó: Ostromgyűrűben
(részlet)
A kilencvenes évek
A diktatúrából a demokráciába
vezető, ingatag palló, a kilencvenes évek –
ki gondolta volna, hogy a fertőző elmebaj
hatvan év után föltámad és újra fertőz,
s hogy Auschwitz után nem csak verset írni,
de ugyanúgy, mint korábban, zsidózni is lehet?
A háborús nemzedék még joggal hihette,
hogy a kazánfűtő okult a hamuvá égett világból;
hiú remény, mint annyiszor – az emberfajt két dolog jellemzi igazán,
a lángesze és sérthetetlen butasága.
A múltak kútjában részvét vegyül a klánok gyilkos ösztönével,
s a Macbeth undok vészbanyái
kockán vetik ki, mikor mit hozzon a holnap,
nyugodt alvást az ágyunkban vagy betört kirakatoktól csillogó Kristályéjszakát…
Auschwitz-Birkenau, 1944. Magyar zsidó asszony és gyerekek úton a gázkamra felé
(fotó)
Rákoskeresztúr, 1947. április 3. Gyászoló fiú a sopronbánfalvai mártír zsidók újratemetésén, a Kozma utcai temetőben
(fotó)
Budapest, 1947. április 29. A háború egy áldozata a Bethlen téri Zsidó Segélyegyletben
(fotó)


Óvárosi zsinagóga - Krakkó (fotó: Legeza Dénes István)

Óvárosi zsinagóga - Krakkó
(fotó: Legeza Dénes István)

Jeruzsálem, 1961. április 13. Adolf Eichmann pere
(fotó)
Magyar zsidó honlap
ZSIDÓ ÜNNEP
(gyűjtőoldal)
Az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem honlapja
gördítősávgördítőgomb
Ünnepcsoportok
Neumann Kht.Color Plus MultimediaIsmertetőImpresszum© CopyrightFőoldal