A 19. század első felének legszorgalmasabb orvosi szerzője, Kováts Mihály például nem esett a korabeli nyelvújítók, nyelvtörők túlzásaiba. Említést érdemel Zsoldos János szépen megírt 1802-es nőgyógyászata is – ő egyébként a tiszta kéz Semmelweis előtti propagálója volt. A szabadságharcig még latin és német nyelvű könyvekből tanultak a medikusok, bár 1811 óta volt önálló gyermekgyógyászati kötetük is Csapó József jóvoltából. Gebhardt Xavér Ferenc belgyógyászati könyvet írt borbély-sebészek számára. Utólag azt képzelhetnők, hogy 1770-ben a nagyszombati egyetem orvosi fakultással történt bővítése, publikációs zsilipeket húzott fel, s eljött a magyar tan- és szakkönyvek régvárt ideje. De nem így történt. Egyrészt a kinevezett professzorok nem bírták jól nyelvünket, másrészt a hagyományos szakkönyv-írás erősen tartotta nehezen megszerzett pozícióját, végül a Habsburg-birodalom keleti részének soknyelvűsége ily kis „fiókegyetemen” aligha érvényesülhetett volna. Midőn II. József uralkodása idején már Buda-Pesten volt az egyetem, az erőszakos németesítés egyetlen ellenszere a latin nyelv szorgalmazása maradt. Így az orvosi műszavak inkább a Csokonaiék utáni időszakban alakultak ki, s inkább Madách korára váltak elfogadottakká. Gondoljunk pl. Bugát és mások tevékenységére, valamint az első magyar nyelvű orvosi folyóiratokra.

Forrás: Ponticulus Hungaricus, 2001. május