JanuárFebruárMárciusÁprilisMájusJúniusJúliusAugusztusSzeptemberOktóberNovemberDecemberNemzeti ünnepekEgyházi ünnepekJeles napokKiemelt magyar napokVilágnapok, nemzetközi napokEseményekMozgó ünnepekTeljes évTeljes év
  
ma: 2018. szeptember 21.Névnap: Máté, Mirella
    
 
Hónapok
JÚLIUS 17. – FÜST MILÁN SZÜLETÉSNAPJA – 1888
 
Füst MilánForrás: Digitális Irodalmi Akadémia
                        (Fotó: Vattay Elemér)

Füst Milán
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia (Fotó: Vattay Elemér)

FÜST MILÁN (Bp., 1888. július 17. – Bp., 1967. július 26.): költő, író, drámaíró, esztéta.

Elszegényedett zsidó kispolgári családban született. 1904-ben tüdőbetegsége miatt Abbáziába került, naplóírásba kezdett; ezt 1944-ig folytatta. 1908-ban megismerkedett Osvát Ernővel, megjelent első írása a Nyugatban. 1912-ben a budapesti egyetemen befejezte jogi és közgazdasági tanulmányait, doktori oklevelet szerzett. Felső kereskedelmi iskolákban tanított, 1918-ban a Vörösmarty Akadémia ügyésze. 1920-ban fölfüggesztették állásából, 1921-ben nyugdíjaztatta magát, életét az írásnak szentelte. 1923-ban házasságot kötött Helfer Erzsébettel. 1928-ban neurózisát fél évig kezelték Groddeck baden-badeni szanatóriumában. 1944–45-ben naplójának nagyobb része megsemmisült. 1947-ben a Képzőművészeti Főiskolán tanított, a budapesti egyetemen az esztétika magántanára lett. 1948-ban Kossuth-díjat kapott. 1950-től íróként öt évig hallgatni kényszerült; engedélyezték viszont, hogy fakultatív előadásokat tartson a budapesti bölcsészkaron. 1960-ban nyugdíjazták.

Noha az irodalom minden ágában jelentőset alkotott, a szélesebb közvéleménytől késve, részben már halála után kapta meg az elismerést Változtatnod nem lehet (1914) című verseskönyve archaikusan stilizált, szecessziósan bizarr szellemvilágával, hosszú soraival látványos szakítást jelzett minden hagyományos poétikával. Boldogtalanok (1914) című drámáját naturalista technikával írta; az ezt követő kisregények a XIX. századi lélektani próza eszköztárát alkalmazták (Nevetők, 1917; Advent, 1920; Az aranytál, 1921).

A 20-as évek közepén fordulat kezdődött pályáján: kibontakozott kezdettől ösztönző létélménye: föloldhatatlan magánya, hontalansága és tiltakozása. Szellemi önarcképét jelenítette meg drámában (Catullus, 1928; Negyedik Henrik király, 1931), versben (Válogatott versei, 1934; Szellemek utcája, 1948) és regényben (A feleségem története, 1942). E regény itthon sokáig visszhangtalan maradt, valódi áttörést csak 1958-i francia fordítása hozott.

1942 után meditatív korszaka következett, indulata rezignációba fordult, tragikus látása elégikusba. Főleg prózát írt, sokat és változó színvonalon: mesét, elbeszélést, öt kisregényt és újraírta korábbi kisregényeit is. Utolsó regénye A Parnasszus felé (1961). Harmadik korszakának legértékesebb művei teoretikus jellegűek. 1948-ban Látomás és indulat a művészetben címmel esztétikai, 1958-ban Ez mind én voltam egykor főcímmel erkölcsfilozófiai nézeteit fejtette ki.

Füst Milán irodalmunk rendhagyó jelensége. Műveit egyetlen élmény, a valóságától elidegenült individuum életérzése ihlette. Mélyen szkeptikus intellektus volt, egyszersmind teljességre törekvő, végletes egyéniség. A gondolkodásból teremtett művészi helyzetet, szemben a tapasztalati valósággal. Kihívóan képzelete valóságát vállalta el írói közegének. A létezés abszurditásának a hiábavalóság biztos tudatában is nekifeszülő erkölcsi akarat pátoszát jelenítette meg művészetével. „Objektív lírára” törekedett, talányos szimbolikájú, mitikussá növesztett versvilágot alkotott. Drámahősei szintúgy lelkük „fantomjaival” küzdenek, objektív szégyenük semmisíti meg őket, az autentikus élet lehetetlensége; az, hogy érzelmi és erkölcsi igényeik összeférhetetlenek. Szépprózája, szemben más műfajaival, oldottabb, improvizatív, realisztikus. Stilizált környezetrajza és a lét föloldhatatlan ellentmondása azonban még konkrét helyzetképeit is meghatározza (Amine emlékezete, 1933; A cicisbeo, 1945). Legnagyobb vállalkozása, A feleségem története egyike a modern irodalom valóságunkkal egyenértékűen sokrétű, sokértelmű mítoszainak. Szokványos féltékenységi történetből teremt fausti művet: üdvösségkeresést és pokoljárást. Létrehozta benne életműve legsajátabb esztétikai minőségét: a fenségest a nevetségessel elegyítő groteszk öniróniát.

Füst Milán művei a Digitális Irodalmi Akadémiában
Füst Milánnal beszélget Tóbiás Áron 75. születésnapja alkalmából, 1963. július 17-én
(hanganyag a szerző előadásában)
Kovács András Ferenc: Füstölgések
(részlet)
Hódolat a Mesternek!
Emlékezz a zordon Füst Milánra –
Haraggal lobogott üstnyi lángja!
Szétmennydörgött: „Fiam!
Ha szellemed kivan,
Az égbolt négy sarkát üsd lilára!…”

Füst Milán: A feleségem története
(részlet)

– A nők – mondta nekem ez a pszichoanalitikus –, a nők. – És jelentősen pislogott a szemembe.

Hát jó, a nők, nézzünk körül. De még ezt se kellett, hisz épp akkor ismerkedtem meg a későbbi feleségemmel.

Francia lány volt, nagyon kacér, nagyon csiklandós, sokat nevetett, s főként rajtam, s épp ilyenkor annyira, mintha csiklandoznák. Viszont engem ő Douc-Douc bácsinak, Dodónak, Cric-Cracnak meg Croc-Crocnak nevezett, éppen a nevetésem miatt, amely, mint mondá, valósággal robbanásszerű, meg medve bácsinak, mondván, hogy oly mulatságos látni, amikor a szalvétám két csücske eláll a fülem mellett vacsora közben. S csak úgy lubickolt örömében, mint a malacok. Én ugyanis a szalvétámat csakugyan megkötöm hátul a nyakamnál – magam se tudom, mért? régi szokásból.

– Ez a két nagy füle – kiáltotta – meg ez a két csücsök hozzá, hát nagyszerű. – És összecsapdosta kis kezeit.

Füst Milán: Önarckép
(részlet)
Horgaselméjű s szikár
Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr…
S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,
Megvetéssel fordítom el akkor a fejem…
Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, – mint az arabs szamár,
Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, –
Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
És nem az öröm útját választottam én sem, – ám a kopár sivatagét,
Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, –
De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?
S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
S a szomjuságtól majd jajongok-e?
S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?
 
Füst Milán: Őszi sötétség
(részlet)
Arménia!
 
Beteg, bús lelkem rokona, bús alvó kikötő, hol derengő fénynél
Halkan, halovány kísértetek járnak: éber hajósok és sárga tüzek,
S őrt áll egy fekete katona magosan, s mint fekete angyal az égre mered,
S két átkozott patak forr a hegyekről, dörgő patak párhuzamosan…
 

Füst Milán: Őszi sötétség
(részlet)
A részeg kalmár
A ködben két banya szidott egy részegest.
S a köd fölött lassan haladt egy szép szekér.
S vitt két bohó parasztot: egy vaskos legényt,
S mellette űlt a nyájas holdvilága…
Kezdetben vélem akkor láthatatlanúl
Civódtak démonok, de később megsürűdve
Mind kivált a légből és testetlen ütlegekkel
Ütni kezdtek engemet és szidtak is:
Az egyik répát hámozott s haját felém hajítá,
A másik egy kerek toronyból sandított reám,
S amíg sok rémeset hadart, mit rég tudok,
Oly testrészét mutatta, mely már ki sem mondható:
„Jaj földdel van teli a holtak szája!
S kik ettek Szilveszterkor májat és diót,
És puttonyból kik ettek szép gyümölcsöket:
A lelkük vizfenéken alszik, mint a hal.”
„Hegyes sipkám volt egykoron s kalmár valék,
De vastag lábaim mártottam hajdanába’ hóba,
S meghűltem részegen Szilveszter éjjelén…
Rég megdögölt, ki látta szégyenem.”
Füst Milán: Őszi sötétség
(részlet)
Egy bánatos kísértet panasza
Mihály volt a nevem s a várfal alatt korcsmából jöttem épp’,
S útban valék éjfél után s ők elgázoltak engem,
S meghaltam ott, világos-szürke fellegek alatt,
S amíg a vidám kocsisok kurjongatása messzi hallék:
S a téli fagyban elszállt pőre lelkem s most bolyong,
S meghaltam egy világos kőszobor tövében, zord országuton,
Míg a várúr drága s habos husú almákat evett,
S amíg egykedvűn kártyázott egy bús lovaggal,
S fehér macskája lustán nyújtózott egy színes szőnyegen.
Füst Milán: Tavaszi dal, vándordal
Tavaszi dal, vándordal
Tavaszi szél fújja már a varga kötényét,
Ki görbe utcában, kicsi boltja elé
Kiűlt, kirakta műhelyét is és alkonyi órán
Lámpafénnyel a sötétet melegíti.
Hej, szeszélyes még az idő s a lánykáknak pajkos
Szél hulláma mossa csiklándó nyakát!…
Hej, elfeledem én is búskomorságomat…
Föltettem életem egy lenge levélre
És én is elmegyek, hová a szél sodor!…

Füst Milán: Tél
(részlet)
Fagyos és sötét a föld. S egyre ridegebb lesz, meglásd, amint majd lassu ütembe’ fordúl
Az Orion-csillagzat ködképe felé. Tapintsd meg göröngyeit is, azok is porosak, ridegek
S képzeld el: még egyre porosabb lesz minden. Mindétig szürkébb lesz a világ, – mintegy a ridegség
Elönti majd a dolgok leglényegét, lehatol s a por is itt fenn
Mindegyre elhatalmasodik…
S menj most tovább! Képzeld el azt is, hogy már egész fagyott, megállt, megúnta vándorlását, megmeredt, –
S már itt harsog feletted az apokalypszis száraz kőförgetege, melyben
A fagyott göröngy majd úgy repül, akár a vak madár,
Veri a szél, a forgó-szél veri, tölcsérben forog, avagy a rohanó szélvihar
Lökéseiben csapdos, szárazon kopog és megver…
 
Füst Milán: Öregség
(részlet)
Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor
Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén
Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni.
Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merűlve, – ősz haját verte a szél is
S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé.
S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok
S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. – – Ámde az Istenség
Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger…
Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.
Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel
S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna…
S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken.
De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem…
S a feje körül tompa derengés.
 

Orbán Ottó: Füst Milán
(részlet)

Mert titokzatosnak aztán titokzatos az ő költészete. Legalábbis méltatóinak többsége szerint. Nincs a magyar irodalomnak még egy költője, akit olyan egybehangzóan nyilvánítottak volna különösnek, rejtelmesnek, rokontalannak, mint őt. „Füst Milán senkihez sem hasonlít, messze áll mindenkitől, mint a sivatag fája”… „Az új magyar irodalom indulásakor mint lírikus jelentkezett sötét költeményeivel, s már ekkor külön helyen állott”… „Külön színként és külön fejezetként áll az új magyar költészetben”… „Az új magyar költészetnek nincs csoportja vagy iskolája, ahova Füstöt be lehetne állítani, sőt ebből a nézőszögből az új európai költészetben sem tudnám a helyét megjelölni”…

Hegedüs Géza: Füst Milán –Irodalmi arcképcsarnok
(pályakép)
Varga József: Füst Milán sírja a Kerepesi temetőben
(fotó)

Somlyó György: [Füst Milán alakja…]
(részlet)

Füst Milán alakja és életműve egyaránt a legkevésbé tisztázott a Nyugat nagy generációjának valamennyi jelentős alakja közül.

Kortársai már legelső versei írásakor felfedezték mint közülük a legsajátosabb tehetséget. De hányszor kellett azóta újra felfedezni! S ki tudja, ma, könyvtárnyi hátrahagyott életművével, a magyar irodalomban ritka nemzetközi elismerés után, nem vár-e valójában még ezután is felfedezésre.

A Nyugat első évtizedeiben talán az ő műve kapta írótársai részéről a legértőbb visszhangot. De a század magyar irodalmának elismerten nagy alakjai közül egyik körül sem alakult ki időnként bénítóbb némaság, torzabb félreértés, mint őkörülötte.

Talán senkinek a nagyok közül nem voltak s nincsenek odaadóbb hívei, feltétlenebb tanítványai, mint neki. S nincs senkinek egyelőre magában állóbb, folytatás nélkülibb műve az övénél.

Somlyó György: Füst Milán
„Mert szép a fiatal, de a vén nagyszerű”
[VICTOR HUGO]
 
Nézzétek őt, ki lenni az tudott,
mi akart: horgaselméjű s szikár agg.
Míg évei surrogva messziszálltak,
uszályukba sosem kapaszkodott.
Úgy viselte terhét az ifjuságnak,
émellyel, mint várandós asszonyok,
mélyen elrejtőzve, némán, konok
várásában igazibb önmagának.
Mint választott mesterségükre mások,
úgy készült az öregségre – magához
így édesgetve a keserü sorsot.
Mert nem, kit a végzet szeret – de ki
a saját végzetét megszereti,
tudd meg, ó ifjúság, csak az a boldog.
Rákos Sándor: Füst Milán keze
(részlet)
Füst Milán keze      göcsörtös ujjai – – –
gumi-arcával együtt rángatózott
egész teste ördögi vitustáncban
és a homlok hatalmas kupolája
alól bársonyosan s félelmetesen
kiragyogott a démonikus szempár
ahogy feküdt a félhomályban tartott
kereveten barátcsuhát utánzó
köntösében és nappali bagolyként
várt az otthonosabb éjszakára
Rákos Sándor: Füst Milán tárgyai
(részlet)
szipkák tollszárak nehezékek
kis asztalokon szétszórt míves holmi
a világnagy bazárból magadévá
válogatott asztallapnyi bazárok
hol van botod kalapod sárcipőd
a rettenetes mindenség melyik
zugán rejtőznek arcuk eltakarva
más tartományba szökött tárgyaid

Nemes Nagy Ágnes: Füst Milán 90. születésnapján
(részlet)

De csavaros tud lenni az útja-módja annak, amíg az ember elérkezik egy nagy költőhöz. Egyáltalán nem állíthatom Füst Milán 90. születésnapján, hogy mindig is tisztában voltam irodalmi helyével, hogy kora ifjúságomtól hódolója voltam. Inkább azt mondhatom, hogy részese voltam irodalmunk általános, jóindulatú vakságának (az érzéketlen rosszindulatról nem beszélek), amely már régen nagyra becsülte benne az öntörvényű művészt, a világ csapdái fölé emelkedő jellemet, az esztétikai tudatunkat tágító, ragyogó tanítómestert – és még mindig nem érzékelte, kicsoda ő valójában.

Lengyel Balázs: A költők költője
(részlet)

„A Nyugat egész írónemzedékére hatott formailag” – tanúsítja Radnóti Miklós. De hogy a formai hatáson túl személytelenítésével és antiimpresszionizmusával hogyan hatott, azt már nehezebb bizonyítani. Pedig ebben rejlik, ahogy fejtegettük is, a modern költészetet illető kezdeményeinek további két nagy újsága. Méghozzá olyan újság, melynek inkább csak a fejlődéssel lépést tartó költők számára van hasznosítható értéke. Füsttől hát többnyire olyanok tanultak, olyanok lesték el a keze mozdulását, akik tehetségük ereje révén észrevétlen illeszthették be azt gesztusaik rendjébe. Így újdonságainak nyoma csupán olyasféleképpen követhető, mint a megáradt patak vize a folyóban. A nagy egészben, líránk eleven folyamában, melyben oly sok minden keveredik el lappangó impresszionizmustól vagy titkos almanachlírától kezdve késő romanticizmuson vagy a népi realizmuson át a modern törekvések klasszicizmusáig, sőt a modernség karikatúrájáig is, Füst kezdeménye közelről kielemezhetetlen. Látszatra csak maguk a költők ismerik fel egy-egy váratlan stilizálásban, egy-egy prófétikus fordulatban, egy-egy személyes indulattól izzó, mitológiai képben – s jelezhetnék, mint Arany Petőfi szellemujjának vonását: „Övé! kiáltom, itt, ez itt övé.” Ám valamelyes távlatból és felülről az a sajátos patakvízszín, sok más mellett, mégis világosan nyomon követhető. Líránk lassú fordulása az élménysűrítéssel dolgozó, úgynevezett objektív költészet felé, a legszemélyesebb mondanivalókkal telített személytelen látomások gyakorisága, a filozofikus kérdéseknek mitológiát újító vagy teremtő megformálásai jól mutatják Füst kezdeményeinek továbbáramlását. És mintha mindez éppen líránk legnagyobb vállalkozásaiban volna a legtöményebb. S ha e változó folyamatban Füst Milán továbbélése ma már nem tudatos vagy csak félig az, akkor olyan ős ő, akinek jegyeit – észre sem véve – hordozza az utód.

gördítősávgördítőgomb
Ünnepcsoportok
Neumann Kht.Color Plus MultimediaIsmertetőImpresszum© CopyrightFőoldal