Négyessy professzornak köszönhetem, hogy egy hathetes szemeszter után megtettem a vakmerő ugrást: átiratkoztam az orvoskarra. Hogy ez az ugrás szerencsés volt-e, vagy szerencsétlen, több mint negyven év múltán sem tudnám eldönteni. Elrúgott attól a pályától, amelyre születtem; mert hisz ha a bölcsészetet nem végeztem is el, valahányszor katedrára léptem, azonnal kiderült, hogy született tanár vagyok, az orvoskart viszont hiába végeztem el; orvos sosem lett, gyakorló orvos tán nem is lehetett belőlem. Másrészt, hogy fejezzem ki azt a – ahogy ti mondjátok, nagyságrendnyi – különbséget, mellyel, mint műveltségadó, az emberi dolgokba betekintést nyújtó intézmény az akkori orvoskar állt az akkori bölcsészet felett. Nemcsak a nagyszerű tanárok: Farkas Géza, Verebély Tibor, Korányi Sándor (hogy az egyre magasabbra hágó mértani sor jellemző tagjait írjam fel); az is, amit tanulnom kellett (kémia, élettan, kórbonctan, belgyógyászat, elmekórtan vonala): mekkora lakoma volt szerveződő világnézetemnek. Azt, amit a bölcsészeten tanultam volna, ha itt-ott felületesebben is; mint írónak úgyis meg kellett tanulnom; amit a medikusság hozott, később (épp a matematikai műveltségért folytatott harc eredményén látom), aligha szerezhettem volna meg ilyen fokon.

Forrás: Ponticulus Hungaricus, 1997. június