JanuárFebruárMárciusÁprilisMájusJúniusJúliusAugusztusSzeptemberOktóberNovemberDecemberNemzeti ünnepekEgyházi ünnepekJeles napokKiemelt magyar napokVilágnapok, nemzetközi napokEseményekMozgó ünnepekTeljes évTeljes év
  
ma: 2018. április 25.Névnap: Márk, Márkó, Márkus
    
 
Hónapok
MÁJUS 17. – DSIDA JENŐ SZÜLETÉSNAPJA – 1907
 
Dsida Jenő – A Petőfi Irodalmi Múzeum fotótárának tulajdona (fotó: Joánovics Testvétrek – Kolozsvár)

Dsida Jenő – A Petőfi Irodalmi Múzeum fotótárának tulajdona (fotó: Joánovics Testvétrek – Kolozsvár)

2007: 100 esztendővel ezelőtt született Dsida Jenő (1907. május 17.)


DSIDA JENŐ (Szatmárnémeti, 1907. május 17. – Kolozsvár, 1938. június 7.): költő.

Apja, Dsida Aladár, a közös hadsereg mérnökkari tisztje volt, anyja, Csengeri Tóth Matild, gazdag földbirtokos családból származott. 1910-ben családjával Budapestre költözött, 1914-től anyai nagyszüleinél Beregszászon élt. 1919-ben visszaköltöztek Szatmárnémetibe, Dsida Jenő ott végezte gimnáziumi tanulmányait. 1924-ben jelentek meg első versei Benedek Elek Cimbora című gyermeklapjában. 1925-ben érettségizett, beiratkozott a kolozsvári egyetem jogi karára, de tanulmányait nem fejezte be. 1927-től a Pásztortűz technikai szerkesztője, 1930-tól társszerkesztője. 1928–29-ben a Maros–Torda megyei Abafáján a báró Huszár családnál házitanító. 1929-ben a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság tagja lett, először vett részt a marosvécsi Helikonon. 1930-ban az Erdélyi Irodalmi Társaság tagjává választották, részt vett az Erdélyi Fiatalok című lap megalapításában, amelynek főmunkatársa is volt. 1931-ben az Erdélyi Katolikus Akadémia tagja és titkára. 1932-ben a nagyváradi Erdélyi Lapok (Új Lapok, Magyar Lapok) kolozsvári tudósítója, novemberben Falteceniben, majd Iaşiban katonáskodott, de szívbaja miatt leszerelték. 1933-ban a romániai PEN Klub magyar tagozatának titkára. Egy zarándokcsoporttal Olaszországba utazott, fogadta őket a pápa. Dsida Jenő 1934-től a Keleti Újság szerkesztője, a nyelvművelő rovat vezetője. Erdélyi írókkal magyarországi előadókörúton vett részt. Az Erdélyi Szépmíves Céh lektora. 1937-ben megnősült. 1938 elején meghűlt, s betegségéből gyenge szíve miatt nem tudott felépülni.

Korai költészete a századvégi és a nyugatos líra hatását mutatja, kiváló formaérzék jellemzi. Kolozsvárra költözve az expresszionizmus és a szabad vers hatott rá. Leselkedő magány (1928) című kötetében a háború utáni fiatal nemzedék csalódásának és magányának adott hangot, szorongásaira a természetben keresett feledést. Igazi megnyugvást akkor talált, amikor a (neo)katolikus reformmozgalommal találkozva mélyen átélt gyermekkori vallásossága erősödött meg. Mint második kötetének (1933) címadó verse, a Nagycsütörtök mutatja, Krisztus áldozatvállalásához hasonlította a kisebbségi költő sorsát. Amundsen kortársa című versének tanúsága szerint szolidaritást érzett a szenvedők és a szegények iránt. A Nyugat harmadik költőnemzedékéhez hasonlóan ő is a bukolikus idillben kereste a megbékélést. Életének delén írta epikai elemekkel átszőtt lírai beszámolóit: a Kóborló délután kedves kutyámmal játékos hexameterekkel fejezi ki a természetben megújuló lélek önfeledt örömét; a Miért borultak le az angyalok Viola előtt pedig merengő érzésekkel és dévaj erotikával ünnepli a szerelmet. Angyalok citeráján (1938) című posztumusz kötetében igazi „poeta angelicusként” talált új hangot, egy valóság fölötti létben, szentek és angyalok között lelte meg a vigasztalást (Chanson az őrangyalhoz). A keresztény szeretet engesztelő érzésével szólt a többi emberhez (Vidám kínálgatás keresztényi lakomán). Betegsége miatt elhatalmasodott rajta a félelem; elégikus költeményekben panaszkodott az élet múlékonysága miatt (Harminc év közelében, Hulló hajszálak elégiája, Az élettől búcsúzva) a keresztény sztoicizmus gondolatkörében vigasztalódott (Út a Kálváriára). Tükör előtt (1938) című hosszabb önéletrajzi költeményében a verses regények hagyománya szerint adott számot ifjúságáról, az első szerelem történetéről és az erdélyi irodalomról, ennek nagy egyéniségeiről. 1940-ben megjelent Psalmus Hungaricus című költeményében a közösségi hűség és a történelmi felelősség szigorú erkölcsét szólaltatta meg: azt a hangot idézte fel, amely Kecskeméti Vég Mihály zsoltárában és Kodály Zoltán kórusművében szólal meg. Hitvallást tett a szétszóródott magyarság mellett, nemzeti egységre szólított, a történelem végzetes erőivel fordult szembe. Dsida Jenő kiváló formaművész; az avantgárd vívmányait, különösen a képzettársítások szabadságát megőrizve újította fel a klasszikus hagyományokat: a kötött versformát, az arányosan szerkesztett szóképet, a fegyelmezett versszerkezetet. Nagy műveltségű műfordító, francia, latin, német, olasz, román költőket tolmácsolt; különösen Trakl-fordításai jelentősek. Írt néhány elbeszélést, és rendszeresen szerepelt esszéivel, bírálataival és útibeszámolóival.

Nemes Nagy Ágnes: Dsida Jenő
(részlet)

Ha felmegyünk a házsongárdi temető domboldalára Kolozsvárt, ott, a sok évszázadra emlékező, méltóságos sírkövek között, ott, a nagy törzsű, nagy lombú fák félsötétjében, amely csak foltokban engedi át a napfényt, amely növeli, burjánoztatja az árnyékkedvelőket: mohákat, páfrányokat, repkényeket, ott, abban a fölhabzó sűrű-zöldben rátalálhatunk erre a sírfeliratra:

 

Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.

 


Dsida Jenő – A Petőfi Irodalmi Múzeum fotótárának tulajdona (fotó: ismeretlen szerző)

Dsida Jenő – A Petőfi Irodalmi Múzeum fotótárának tulajdona (fotó: ismeretlen szerző)

Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus
(részlet)
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kell mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi „de”.
Dsida Jenő: Nagycsütörtök
(részlet)
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak…
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
Dsida Jenő: Arany és kék szavakkal
(részlet)
úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.


Dsida Jenő menyasszonyával, Imbery Melindával – A Petőfi Irodalmi Múzeum fotótárának tulajdona (fotó: ismeretlen szerző)

Dsida Jenő menyasszonyával, Imbery Melindával – A Petőfi Irodalmi Múzeum fotótárának tulajdona (fotó: ismeretlen szerző)

Dsida Jenő: Kéne valaki
(részlet)
Kéne valaki, sokszor kéne:
fiatal hugocska, vagy öreg néne.
Tenne nyakamba talizmán-láncot,
simítana el minden ráncot.
Este, ha némán ágyamba fekszem,
beszélne róla, ki a kereszten
függ, a falon és haldokolva
irgalmat dobál paplanomra.
Dsida Jenő: Kalendárium szonettekben
(részlet)
Mutasd meg, Uram: szárnyam messze száll-é?
Ó, tizenkét könyv s lágyan rálehelve
tizenkét arany, kék iniciálé!
Dsida Jenő: Vajon hol jár?
(részlet)
Hiszen ismertétek a mosolyt!
Fehér és gyapjas bárányka volt,
nem hasonlított a bivalyfekete
síráshoz, a cinikus, rókaveres
kacajhoz sem. Most elveszett.
Pedig nagyon szerettem, olyan tiszta,
olyan őszinte, szelíd és meleg
volt. Most elveszett.
Dsida Jenő: Vajon hol jár?
(hanganyag)

Dsida Jenő a Keleti Újság szerkesztőségében – A Petőfi Irodalmi Múzeum fotótárának tulajdona (fotó: ismeretlen szerző)

Dsida Jenő a Keleti Újság szerkesztőségében – A Petőfi Irodalmi Múzeum fotótárának tulajdona (fotó: ismeretlen szerző)

Dsida Jenő: A sötétség verse
(részlet)
Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevü éjszaka
már hatkor a kertekre csordul:
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
Dsida Jenő: Túl jégmezőkön
(részlet)

Halott leányka emlékének

A megfagyott öbölben
jégbe szorult a csolnak.
A hallgatás bárányai
melletted vándorolnak.
Mégy lankadón és szelíden,
glóriásan és nézelődőn
a vattás békesség felé
véget nem érő jégmezőkön.

Nemes Nagy Ágnes: A költői kép
(részlet)

Ezt a kávéba mártott cukrot, ezt megnézte Dsida Jenő. Egyébként mindnyájan megnéztük. A hasonlatok e csoportjának jellegzetessége, hogy nem a meglepetéssel dolgozik, hanem a ráismertetéssel. Hát persze – gondoljuk. De még mennyire – gondoljuk. És nem adunk számot róla, hogy észrevételeinknek milyen óriási, szürke csoportjából emelte ki a képet a költő, és szögeztette rá a szemünket. Kivágott valamit a környezetből, kinagyította, észrevétlen tussal utánahúzta a körvonalait (ilyen tus vagy retus Dsida versében néhány jelző, mily sunyi-resten… keserű éjjelébe), aztán odakapcsolta a kivágatot, egy vers határáig tartó végérvényességgel, a hasonlítotthoz. Lehet különben, hogy nem ebben a sorrendben csinálta. Hanem fordítva. Vagy egyszerre. Ami az eredmény szempontjából teljesen mindegy. Mindenesetre verssé élesítette a látványt, összekavarva egy kávéscsészében a cukrot a halálfélelemmel.

Dsida Jenő: A tó tavaszi éneke
(részlet)
Elment a jég
jaj, mindenütt
s ma minden kis zaj
szíven üt –
vagyok mezítlen
kék elem
és testem-lelkem
védtelen.
Belémtekint
a cipruság,
borzol a szél,
szomoruság,
a nap is bennem
sistereg,
kővel dobál
a kisgyerek.
Dsida Jenő: Jegenyék
(részlet)
Figyelted-e
szélben a fákat?
A két jegenyét
nézd csak a kert
közepén, ama két
nyúlánk jegenyét.
Dsida Jenő: Jegenyék
(hanganyag)

Dsida Jenő – A Petőfi Irodalmi Múzeum fotótárának tulajdona (fotó: ismeretlen szerző)

Dsida Jenő – A Petőfi Irodalmi Múzeum fotótárának tulajdona (fotó: ismeretlen szerző)

Lászlóffy Aladár: Ballada a költősorsról
(részlet)

Dsida küzdött meg legelőbb az alkotás kötelező szép kínjain kívül az elmúlással, a meztelen halállal, aztán Salamon Ernő s legvégül, elérvén az ötvenéves kort is, Szabédi. Ami közös bennük, mégsem csak az életkor évfordulókba foglalható matematikája. Minden világvége akkor következik be, mikor az érzelmi szem- és fültanúk kihalnak. A költők létének szem- és fültanúi csak egy nyelv, az emberi kommunikáció megszűnésével együtt halhatnak ki. Végül is legnehezebb annak volt, aki mindenről tudott. Ők a maguk pillanatában mindenről tudtak már. Együtt vállalni őket, az örökséget s ezt a testtelen öregséget, melyet még az emberi életkor lehetséges határán belüli utókorukban sétáltat most meg közös születésnapjuk, a május – kicsit ennek a megszenvedett mindentudásnak a vállalása. Verseik kint lebegnek a szárnyra bocsátott költészetben, s néha e kinti hang újra párbeszédre vágyik odabent, a még dobogó, le nem zárt életben, a mienkben, a másokéban, a mindenkiében, aki van és következik, de lehet előbb érzékenyre kell élnie, szenvednie magát egy-egy korban ahhoz, hogy kellő tisztelettel emlékezzék a halálban, a költészetben is az életre.

Orbán Ottó: Dsida
Vers hiszen az csak kár hogy túl sok a ríme zenéje parázna
mert mit számít hogy a haldoklót az egészség árama rázza
 
szegényt
legyalázza a híg prózától bűzlő botfülü nyikhaj
amit ír kopogó ritmust zakatolva a szívbaj
 
regényt
melyben ugyan csipkét ver a szó és csillog a lírai készlet
de habos vért hány a cselekmény s hiteles minden részlet
 
Erdély
meg a kortenger mely a népek nyelvét múltját elnyeli
miközben persze reményzuhatagtól habzik a mennyei
 
erkély
Így meg ez itt Szívforma levél arányos örökzöld
kit a nyelv kertjében a közbeszéd dudvái között költ
 
a Nap
továbbhullámzik a fényüzenet bár csillaga rég kilobbant
s a porszemek fején picikét megbillen az űr a roppant
 
kalap

Dsida Jenő és Csengery Dsida Aladár – A Petőfi Irodalmi Múzeum fotótárának tulajdona (fotó: ismeretlen szerző)

Dsida Jenő és Csengery Dsida Aladár – A Petőfi Irodalmi Múzeum fotótárának tulajdona (fotó: ismeretlen szerző)

Lisztóczky László: „Az emberiségnek éppen magyar mivoltunkkal tartozunk”. József Attila és Dsida Jenő barátsága
(tanulmány)

Lator László: Dsida Jenő Légyott-ja
(részlet)

Dal hát ez a vers? Persze, az is, hiszen Dsida olyan könnyedén, elegánsan kanyargatja a vers telten zengő, gyönyörűen moduláló dallamát, hogy akár el is tudnánk énekelni. Az, ha a vers gyorsan emelkedő, majd alászálló ívét nézzük, ahogy az első sor prózai közlésétől feljut a halálszólamot (az élet éjszakai oldalát, ahogy a német romantikusok mondták) felerősítő csúcsig, és suttogássá halkulva ereszkedik az utolsó sorig. De finom tartalmi és formai disszonanciával, két- vagy többszólamúságával áttöri a műnem hagyományos kereteit. Ezért érezzük modernnek, egy fél évszázaddal a megírása után is.


Dsida Jenő szüleivel és nagymamájával – A Petőfi Irodalmi Múzeum fotótárának tulajdona (fotó: ismeretlen szerző)

Dsida Jenő szüleivel és nagymamájával – A Petőfi Irodalmi Múzeum fotótárának tulajdona (fotó: ismeretlen szerző)

Lengyel Balázs: Angyalok citeráján
(részlet)

Három kötete: három fénykép, amelyet lényéről ránk hagyott. Egymás mellé téve elevenedik meg a negyedik – mintha a fénykéve egyszerre hatolna át mindhármon –, az, amelyik bennünk róla kialakul. Végül is a költő, a mű befejezése után, nem egyenlő sem fejlődésének történetével, érésének dinamizmusával, sem pedig azzal a más-más portréval, amelyet egy-egy kötete kirajzol róla. A befejezettség szokatlan fedezetet ad a szónak. A nagy lélegzetű versek fénye visszaragyog, és felnagyítja a kevésbé sikeres versek jelentőségét. A halott költő mindig fölényben van az élőkkel, az idősebb – eredményeinél nagyobb mértékben – a fiatalokkal szemben. A remekművé átlényegülés végső eleme ugyanis mégiscsak a hitelesség: az, hogy a mű az életet és az egyéniséget teljesen kifejezze, hazugság, álarc és bújócska nélkül. A hitelesség az az utolsó, megfoghatatlan kötőanyag, amelyet hozzá kell adni a szilárduló műhöz. A többit rá lehet bízni az időre, az érlelő szenvedésre vagy a halálra. De Dsida életművén a hitelesség pecsétje szinte kétszeres: költészetének legbenső témája maga volt a hitelesség kútfeje: a halál, amely aztán művét megérlelte és – mintegy végérvényesen indokolva a témát és a magatartást – lezárta.

Csukás István: Dsida-sorok
Elmult a nyári dagály, a kertek mind leapadtak;
rozsdás drótkerités, a levél csontváza a röntgen-
fénybe vacog, a sövény megnyírva foxiszerűre;
„jó füvek és fák” így menetelnek a téli szögesdrót-
táborba és mint a bakák, konokul kidalolják:
„Szép e világ, gyönyörű e világ és nincs hiba benne!”

Dsida Jenő családja körében, Kolozsvár 1931. január 1. – A Petőfi Irodalmi Múzeum fotótárának tulajdona (fotó: ismeretlen szerző)

Dsida Jenő családja körében, Kolozsvár 1931. január 1. – A Petőfi Irodalmi Múzeum fotótárának tulajdona (fotó: ismeretlen szerző)

Lengyel Balázs: Dsida Jenő – negyven év távlatából
(részlet)

Többnyire nem lehet azt később megmondani, hogy miért s mikor szerettünk meg egy költőt. Hogyan „estünk bele”. Az olvasói szeretet – különösen a költők iránt – elfogult, erős érzelem; mégis, az idő elmossa kialakulásának magunk előtt is félig rejtett történetét.

De Dsida Jenővel kapcsolatban meg tudom mondani, datálni tudom a kezdő pillanatot. És nemcsak azért tudom, mert számomra az a pillanat más okból is emlékezetes, hanem mert Dsida költészete olyan, hogy akire hat egyáltalában, arra nagyon hat. Azt egy csapásra eljegyzi hívének. Igaz, olyan költészet ez, amelyet a fontos, sőt sokfontos, súlyukkal máris tekintélyes irodalomtörténetek alig emlegetnek, de másfelől olyan – hadd ismételjem meg –, amelynek divatoktól vagy értékelő szempontoktól függetlenül mindig is voltak hívei és rajongói.

gördítősávgördítőgomb
Ünnepcsoportok
Neumann Kht.Color Plus MultimediaIsmertetőImpresszum© CopyrightFőoldal