JanuárFebruárMárciusÁprilisMájusJúniusJúliusAugusztusSzeptemberOktóberNovemberDecemberNemzeti ünnepekEgyházi ünnepekJeles napokKiemelt magyar napokVilágnapok, nemzetközi napokEseményekMozgó ünnepekTeljes évTeljes év
  
ma: 2018. szeptember 21.Névnap: Máté, Mirella
    
 
Hónapok
JÚLIUS 5. – CSONTVÁRY KOSZTKA TIVADAR SZÜLETÉSNAPJA – 1853
 
Csontváry Kosztka Tivadar: A Taorminai görög színház romjai (fotó: Gottl Egon)

Csontváry Kosztka Tivadar: A Taorminai görög színház romjai
(fotó: Gottl Egon)

CSONTVÁRY KOSZTKA TIVADAR (Kisszeben [Szlovákia], 1853. július 5. – Bp., 1919. június 20.): festőművész.

Gyógyszerész volt, csak 41 éves korától tanult rendszeresen festeni, de lényegében autodidakta volt. 1894-ben Hollósy Simon növendékeként fél évig Münchenben, majd Karlsruhében, Düsseldorfban és Párizsban képezte tovább magát. Az 1890-es évek végén Dalmáciában, Olasz- és Németországban járt, majd Jajcében és a Hortobágyon dolgozott, 1904-ben Egyiptomban, Palesztinában és Athénban járt. 1904-ben festette a Nagy-Tarpatak a Tátrában és a Görög színház Taorminában című több négyzetméteres tájképeit. Majd visszatért Palesztinába, Egyiptomba utazott, 1904-ben elkészítette a Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című sokalakos, expresszionista kompozícióját, 1906-ban pedig fő művének érzett legnagyobb méretű vásznát, a Naptemplom Baalbekbent. Szíriából Párizsba, majd ismét Libanonba utazott, s megfestette két nagy művét: a Magányos cédrust és a Zarándoklás a cédrusfához (1907) címűt. Valószínűleg 1910-ben Nápolyban készült utolsó műve, a Sétalovaglás a tengerparton. A tízes évek elején önéletrajzi variációin dolgozott és vitázó röpiratokat írt (Energia és művészet, 1912; A lángész, 1913).

Kortársai nem értették meg művészetét. Lappangó skizofréniája egyre jobban elhatalmasodott rajta. A meg nem értés, a magány megbontotta lelki egyensúlyát, alkotóereje mindinkább felbomlott. Az 1930-as gyűjteményes kiállításán fedezték fel jelentőségét. Látomásszerű festészetét expresszionista hév, ragyogó kolorit és szimbólumteremtő erő jellemzi.

Csontváry Kosztka Tivadar: Önéletrajz
(részlet)

 

Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bubiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot.

A principálisom nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. „Mit csinál: hisz maga festőnek született.” Meglepődve álltunk, egymásra néztünk s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem. Principálisom távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.

A legnagyobb szó után a következő szót nem értettem meg, kértem az ismétlését, de ez nem ismétlődött meg.

A kinyilatkoztatás az egy szón kívül értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyremegy, mert tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és kifejezhetetlen felelősség hárul reám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam.

 

Csontváry Kosztka Tivadar művei

Gerlóczy Gedeon emléktáblája a XI. kerületben, Budapesten(fotó: Sudár Annamária)

Gerlóczy Gedeon emléktáblája a XI. kerületben, Budapesten
(fotó: Sudár Annamária)

Pilinszky János: Csontváry olvasásakor
(részlet)

Különös örömben volt részem az elmúlt napokban: Csontváry-képek közt olvashattam a nagy magyar festő idáig még publikálatlan önéletrajzát.

– Milyen a kézírása? – fordulok barátomhoz, aki kitűnően ért a grafológiához. Tudom, a kérdés nem éppen a legpéldásabb, személyes titkok és megnyilvánulások felől faggatózni – zseniális művek árnyékában. Hiszen a grafológia is olyan háló – Németh László szavával –, amiből épp az aranyhalak úsznak ki.

Barátom fölteszi szemüvegét, s látom rajta, hogy próbál becsületes választ adni:

– Hogy milyen? Fantasztikus: elsőrendűen akarati ember írása. Akadnak benne primitív jegyek, s szomszédságukban egy-egy magasrendű, zseniális kombináció.

A szálkás betűkről a képekre nézek, a Magányos cédrus-ra. Mit mondhat ezután bármiféle íráselemzés? S mégis, minél nyilvánvalóbb e kép csodája – hisz a megnyilvánulás a lényege –, annál titokzatosabb is. „Nyílt titok” – ahogy Goethe mondotta a remekműről. Színei élénkek, de valójában belülről izzanak, egy megjelölhetetlen, lokalizálhatatlan fényforrástól: az ártatlan mindentudás napjától, a lélek erejétől.

Hamvas Béla: Csontváry nagy cédrusa
(részlet)

 

There’s a tree of many one, mondja Wordsworth: fa áll itt, a sok közül egy. Olyan, mint a többi, de megismételhetetlenül és individualitásának dicsőségében egyetlen. Ami a régieknek a legfontosabb volt, az abszolút szellem, amely mindig és mindenütt volt és lesz és azonos, ami ma a legfontosabb, a személyiség, aki soha nem volt, és nem is lesz több, csak ez az egyetlen van, csak most itt, sehol másutt és ebben a pillanatban és mindentől különbözik. Csontváry meg akarta festeni ezt a meg nem ismételhető és minden mástól különböző individualitást teljes dicsőségében, és nem önarcképet festett, hanem magányos cédrust a Libanon csúcsán. Mint ahogy Van Gogh sem önarcképet festett, hanem szalmaszéket. Az arckép csak konfesszió lett volna, csak regény. Ez itt vízió. Látomás, amely a személyiség egyetlenségének apoteózisa az emberfölöttiben.

[…]

Íme a cédrus. Fa áll itt, a sok közül egy. Nincs belőle kettő. Elszigetelt egyenetlenségében abszolutizálta magát. Senkihez és semmihez nem hasonlít. Saját ideje van, saját helye, itt áll, beágyazva a világba, népébe és vallásába, hűségben földjéhez és végzetéhez, szakrális egyszeriségében. Nem tudja, hogy mi az abszolút szellem és mi a kinyilatkoztatás, mi a nyugalom és mi az elcsendesedett tó víztükre, amin nincs egyetlen habfodor. Amit lát, nem az egész egyszerre, csupán egyetlen perspektíva, s az sem tiszta. Egyetlen pillanatig sem áll meg, folyton dolgozik önmaga megvalósításán, semmiben sem bizonyos, folyton inog és tévelyeg és káprázik és téved és csalódik, de úgy, ahogy senki más, csak ő.

Csontváry Kosztka Tivadar: Magányos cédrus
(festmény)
Csontváry Kosztka Tivadar: Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban
(festmény)

Önarckép (A Csontváry Kosztka Tivadar c. diafilm részlete)

Önarckép (A Csontváry Kosztka Tivadar c. diafilm részlete)

Csontváry Kosztka Tivadar: Önéletrajz
(részlet)
Napút
Szigethy Gábor előszava

Negyvenéves elmúlt Kosztka Mihály Tivadar okleveles gyógyszerész, amikor elindul meghódítani a mindenséget. Tanul. A kötelezőből keveset, a lényegest hamar. München, Karlsruhe, Párizs. Itália. És újra és újra a Kárpátok bérceihez zarándokol, keresi a nagy motívumot.

Fin de siècle: az utolsó boldog békeévek. Alacsonyan füstöl a nap Európa egén. Kosztka Mihály Tivadar saját naprendszerében száguldozik: Szicília, Athén, Jajce, Trau, Szigetvár, Hortobágy, a Kárpátok; és Amszterdam, Brüsszel, London, Párizs, Madrid, Hispánia – Gibraltárig. Tengerre száll; s amikor a roppant hajót égre dobáló viharban a rémült utasok életben maradásukért fohászkodnak, és kezűket tördelve bolyonganak a fedélzeten, Tivadar, a festő – hátára kötözött festőládájával – kabinjába tér, ágyára fekszik, s mélyen, nyugodtan alszik: Isten nagy feladatra jelölte őt ki, halandó lelke nem pusztulhat a viharos tengeren, a kiválasztottnak nem hullik így le csillaga. Alszik: festményeiről álmodik.

És megérkezik Betlehembe; Jeruzsálem Panaszfalát, Baalbek romjait, az Olajfák hegyének ciprusait csodálja, bámulja a cédrusokat.

Hatezer év sűrűsödik a tekintetében.

Nagy László: Csontváry
(részlet)
Ő: a bábeli magasba emelt fej, gigászi
vörös szemgolyó a kételyek fölött,
világnagy vásznon ecset- és üstökös-egység,
ágyúzzák lentről a köznapi méretek,
kicsi királyok, erőtlenek és nevetségesek,
mert ISTEN SZÖRNYETEGE, emberkék végzete ő,
temérdek sugár-erő, transzformált őrület,
kapcsolják rá uraim a várost: a lámpa mind kigyúl,
egyszeri csoda, a Nap fia ő, aki agyára
fölveszi koronának a lángoló Kárpátokat!
Csontváry Kosztka Tivadar: Mária kútja Názáretben
(festmény)
Rudnai Gábor: Csontváry: Mária kútja Názáretben
(kép- és verselemzés)
Szabó Ferenc: Százötven éve született Csontváry
(megemlékezés)
Bertók László: Villanyvilágított fák Jajcéban
(részlet)

Csontváry képére

 
Az ember végül útra kel
és eljut eljut Boszniába
általában alkonyodik
általában már ég a lámpa
a Nagy Fekete Kutya háttal
még eljátszik kicsit a házzal
mögötte még mindent lehet
hát belecsobog a folyóba
szamara farkát megszorítja
ordítsa el megérkezett –
a Kutya mögött sikló népek
megrökönyödve visszanéznek
fölmutatják a csecsemőt
és érzi a víz elfolyik
ez itt a se-nappal-se-éjjel
megnézi a csacsin a nőt
és nem tudja hogy mihez kezdjen
mihez kezdjen a két kezével
se-folyó-se-út félhomályban
ha szólni nincsen ereje
ha meg kellett érkeznie
ha se csónak se gyereke
csak ez a lány itt a csacsin
aki majd utánuk úszik
ha már eleget tündökölt
villanyfényben között mögött
mikor minden valószínűtlen
még innen de már odaát
és semmi sincs az útikönyvben
arról hogy Jajcéban a fák
hogy fák mögött a Nagy Kutyát
hogy cölöppé kell merevedni
ha elért elért Boszniába.
Csontváry Kosztka Tivadar: Villanyvilágított fák Jajcéban
(festmény)

Csontváry Kosztka Tivadar síremléke (fotó: Legeza Dénes István)

Csontváry Kosztka Tivadar síremléke
(fotó: Legeza Dénes István)

Hubay Miklós: Csontváry sírja

Mozartot a koldusok közös sírjába temetik.

De születésének századik évfordulóján aztán már hogy ünnepelték Mozartot!

– Nálunk ez a száz év is kevés. – Mire? – Hát hogy megkapja a művész, ami megilleti. – Mit? – Hát, mondjuk, a saját sírhelyet.

Németh Lajos Csontváryról írt doktori értekezésének téziseit olvasom. Ezzel kezdi: „Csontváry csontjait épp születése centenáriumán kiszórták az óbudai temetőből. Ismeretlen tömegsírba földelték el.”

Tehát 1953-ban.

 


Kerényi Jenő: Csontváry Kosztka Tivadar síremléke a Kerepesi temetőben(fotó: Perdy-Fazakas Brigitte)

Kerényi Jenő: Csontváry Kosztka Tivadar síremléke a Kerepesi temetőben
(fotó: Perdy-Fazakas Brigitte)

Hubay Miklós: „Beszélgetés Csontváryról”
(részlet)

Ebben a versében Keresztury jól idézi annak hevét (ha nem is a nevét), aki Csontváryt kihorgerantalozná a magyar művészetből. „Ütődött volt” – kezdődik a vers, a minden rendszerben újratermelt Akadémikus Nagyképűség megszólaltatásával. Persze, Csontváry volt ütődött. Aki így utálja Csontváryt, mint Kereszturynak ez a versben idézett vitatkozó társa, az persze utálja azt is, a bámulatra méltó Gerlóczy Gedeont, aki jó félszázaddal ezelőtt megmentette a biztos pusztulásra ítélt Csontváry-képeket, s azóta is menti, takarja, őrzi az elfogyni sehogy sem akaró rosszakaratnak közepette.

Ez az egész humbug jobb sorsra jutott volna,
ha be nem avatkozik egy másik bolond, ha, nem
sejtve, mit tesz, mindenét rá nem áldozta volna,
hogy ez a sok vacak vászon jó ponyva ne legyen.

A versben pöfögő Méregduda itt arra céloz, hogy a fiatal Gerlóczy (egy kölyök Gyula pápa halálbiztos valőrérzékével és energiájával) csarnoki zöldségárusok kezéből szedte ki Csontváry vásznait – vidéki krumpliszállításhoz használták volna takaróponyvának.

Gyurkovics Tibor: Csontváry
(részlet)
Szívembe képet nem teszek, mert eltörik, mert eltörik,
nem értem a törvényeket, aligha számolok ötig.
Hiába nyúlok kéz után, hogy fogni kell, hogy fogni kell,
nem találkozhatom sehol se senkivel, se senkivel,
nem száll a szél, nem gyors az út, a fű se zöld, a fű se zöld,
menekülök én szüntelen a belülrő1 való elől:
sehogy se szabadulhatok: köröskörül, köröskörül
a sok sugár, élő szalag kék múmiává tömörül.
Vele fekszem az éjbe le, vele kelek, vele kelek
és hallgató arcával is feleselek, feleselek,
vele közös a börtönöm. Kiáltani, kiáltani
kell, de körülkerítenek a fények szörnyű rácsai!
 

Ágh István: Alkalom voltam
(részlet)
Tördelem a kilincsemet,
érzem, olyan bandában húzok,
hol lenyúzott gyötrelmeket,
csontokat esznek a hiúzok.
Mondtam ezt én, vagy voltam én?
Bár mindig élettel vetekszem.
Alkalom voltam, mint a vér,
vérből lettem disznóölés,
véremet dermeszti a reggel,
a Tarpataki vízesés
fröccsei, vörös sziporkái,
s a sziklákon jégből a kés,
fenyőrigók Csontváry-áriái.
Gergely Ágnes: Magyar cinterem
(részlet)
Mit csinálsz a nemzeti tudattal,
ha a tévhit megkötött s évtizedekig
tovább épül? A szemtanúkat közben
elnyeli a mély, innét már nincs irány,
itt egyetlen pontba sűrűsödik
szándék és szorongás:
Kossuth Deákkal, Károlyi Jászival,
együvé Tartsay, Bibó, Kéthly, Pálffy,
köréjük diákok, prédikátorok,
pallérok, örökös hídépítők,
Csontváry porától üvegfény üt át a kövön,
s a kizökkent időben Bartók, Radnóti sistereg,
Kálló esperes, Bajcsy-Zsilinszky – őket
talán még Márai is vallja. Ez a közeged,
polgár. A század előbb-utóbb lehetőséget ad,
hogy lélegzetet végy. S a legtöbb,
amit egymásnak nyújthatunk: a levegő.
gördítősávgördítőgomb
Ünnepcsoportok
Neumann Kht.Color Plus MultimediaIsmertetőImpresszum© CopyrightFőoldal