Mindig fáztam ettől a szótól. A harmincas években az a megállapítás, hogy valami európai, annyit
jelentett: francia. És mi az, hogy csak akkor? Hát az előző századokban? Milyen véres lecke volt
megtanulni, hogy Európa nem csak a Notre Dame, hanem Balmazújváros is! Amerikában mégis európai
voltam. S nem az országrésznyi városok meg effélék miatt. Az eltérés nem a méretekben volt. Az az
idő, mely engem fölnevelt, mindig is kényelmes pallérként dolgozott, évezredes mozdulatokkal. Népre
nép, eszmére eszme, így épült a ház, az istálló s valami titkos nyomvonal, melyhez annyi későbbi
alaprajz igazodott. A kezdet és a vég azon a földön mindig összeért. S a rejtekfolyosók végén mintha
valami fénysugár… vagy rögeszme… de mi más a remény? Mit kezdjek itt T. nagypapájával, aki a
marhavagonból kikiabált az ajtót rátaszító nácinak, hogy jogállamban élünk!? Ellentmondások két világ
közé feszített fehérjelánca, élő vezeték röhej és gyász között, az ablakhoz mentem és jobb híján néztem
az Iowa-folyót, ahogy lassan görgeti dél felé méregzöld vize indián nevét.
Mi, európaiak annyira vagyunk bölcsek,
amennyire az irodalmunk az. Annyira van igazunk, amennyire az irodalmunknak igaza van. Nem kell ilyen vagy olyan eszmét hirdetnünk, hanem el kell látnunk az emberi megértésében hagyományosan ránk háruló feladatunkat. Ebben a társaságban ki-ki szembenéz a maga sorsával. Az irodalom adja az emberiség érintkezéséhez szükséges alapvető szimbólumokat. Az irodalom tartja karban a
humanizmust. Az irodalom által belebújunk az emberiség bőrébe. Összedugjuk a fejünket az elmúlt korok legértelmesebb embereivel. A múlt írásos művei közül az irodalom a legértelmesebb. A klasszikusok vénülve erősödnek. Annak, aki egy kissé körülolvasta Európát, kontinensünk dialogikus összetartozása nem vadonatúj felismerés.
[...]
Az európai irodalomnak dolga van: tágabb környezetünkben újonnan meglátni személyes és kollektív önmagunkat. Látjuk Európát a maga hasonlóságaiban és változataiban. Különösségünk összefügg a hosszabb időtávra visszatekintő kollektív emlékezéssel. Leginkább ebben lehetünk
erősek: az önmagunkról való reflexióban. Önmagunk? Hol van ennek a fogalomnak a határa? Ez már nem lesz nemzeti tudomány. Otthonunkból szertekalandozva egy új transznacionalizmus a kihívásunk. Komparativizmus, hogy ne relativizmust mondjunk. Az a legfontosabb, hogy mi magunk milyen értékeket választunk magunknak. Az európai kísérlet? Hogyan lehet a nemzetek közötti
kapcsolatokat a személyek közötti kapcsolatok magasabb szintjére emelni? Melyik viszony személyesebb a szerző és az olvasó együttléténél? Hogyan lesz az internacionálisból interperszonális? Az európai kulturális közösség léte megelőzi az európai politikai közösséget. A valóságot általában utólag szokták észrevenni, akkor, amikor már régen van, akár a betegséget vagy a
szerelmet. Egyszer csak kimondják, nevet adnak neki. Igen, Európa van.
[...]
Mivelhogy sok kultúra él itt egymás mellett, könnyebben ismerjük fel a szomszédok kliséit és a mieinket. A komparatisztika jó fegyvere a klisévadászatnak. Amikor felismerjük, hogy kollektív öntetszelgéseink majdnem úgy hasonlítanak a többi európai kollektív öntetszelgésére, mint két tojás egymásra, akkor átélhetjük azt a derűs felszabadulást, amellyel saját
butaságainktól búcsúzunk.
Az európai irodalomnak dolga van: tágabb környezetünkben újonnan meglátni személyes és kollektív önmagunkat. Látjuk Európát a maga hasonlóságaiban és változataiban. Különösségünk összefügg a hosszabb időtávra visszatekintő kollektív emlékezéssel. Leginkább ebben lehetünk
erősek: az önmagunkról való reflexióban. Önmagunk? Hol van ennek a fogalomnak a határa? Ez már nem lesz nemzeti tudomány. Otthonunkból szertekalandozva egy új transznacionalizmus a kihívásunk. Komparativizmus, hogy ne relativizmust mondjunk. Az a legfontosabb, hogy mi magunk milyen értékeket választunk magunknak. Az európai kísérlet? Hogyan lehet a nemzetek közötti
kapcsolatokat a személyek közötti kapcsolatok magasabb szintjére emelni? Melyik viszony személyesebb a szerző és az olvasó együttléténél? Hogyan lesz az internacionálisból interperszonális? Az európai kulturális közösség léte megelőzi az európai politikai közösséget. A valóságot általában utólag szokták észrevenni, akkor, amikor már régen van, akár a betegséget vagy a
szerelmet. Egyszer csak kimondják, nevet adnak neki. Igen, Európa van.
[...]
Mivelhogy sok kultúra él itt egymás mellett, könnyebben ismerjük fel a szomszédok kliséit és a mieinket. A komparatisztika jó fegyvere a klisévadászatnak. Amikor felismerjük, hogy kollektív öntetszelgéseink majdnem úgy hasonlítanak a többi európai kollektív öntetszelgésére, mint két tojás egymásra, akkor átélhetjük azt a derűs felszabadulást, amellyel saját
butaságainktól búcsúzunk.
