Az emberi szabadságvágy fantasztikus ereje érdekelt és nemcsak az, hogy magam is menekültem, kétszer Magyarországról, egyszer Marokkóból, egyszer Franciaországból, bár csupán az 1940-es, franciaországi volt igazán veszélyes. Szökni a zsarnokság elől már 2500 évvel ezelőtt sem bizonyult könnyűnek, mint ahogy a perzsa hatalom elől emigráló Ánákreón történetéből ismerjük. 150 esztendővel ezelőtt Nagy Frigyes apja, Frigyes Vilmos porosz király zsoldosai az ország határáról hozták vissza a fiatalembereket, akik az örök katonáskodás elől akartak menekülni.

A menekülés idővel megnehezült. 1950-ben Recsken nyolc horvát vagy szerb anyanyelvű, de magyar állampolgár rabtársammal találkoztam. Tito hívei voltak, és a szovjet jugoszláv szakítás után az üldözés elől még 1948-ban Dél-Baranyában átmenekültek Jugoszláviába. Tito titkosrendőrei a határon elfogták és összeverték mind a nyolcat, mint Rákosi diverzánsait, majd rájuk szegezett géppuskával kényszerítették nyolcukat, hogy visszatérjenek Magyarországra. (A kilencediket, aki nem ment, agyonlőtték.) Ott az ávósok elfogták, megkínozták és mint Tito ügynökeit bebörtönözték a nyolcat.

Szóval kezdődik a második emigráció, rosszabbul, mint az első. Mert Párizsban volt még szobánk első feleségemmel. Igaz, hogy állást nem vállalhattam, még vendéglői mosogatást sem, mert kiutasították az embert Franciaországból, és Magyarországon katonaszökevényként köröztek. Másfél esztendő alatt legalább egy évig, főleg 1939-ben, húszliteres vederben szobánkban főzött kukoricakását ettünk. A kis asztalra döntöttük ki és szeleteket vágtunk belőle reggel, délben, este. Olykor, bőség idején, egy liter vörösbort vásároltunk hozzá. Olcsóbb volt, mint a tej. Egész nap fájt tőle a hasunk. Ez az idő következett be újra? Magamhoz szorítottam Zsuzsát és csókolni próbáltam, de mindkettőnknek cserepes volt az ajka. Később újra sétáltunk, mert éreztük, hogy kezdünk csonttá fagyni, de legalább elérzéktelenedtünk.

Áll ez egyébként az emigrációra is. Egy része, amely ’56-ban még szabadságharcosként verte a mellét, teljesen elfordult a magyarságtól, „asszimilálódott” és csak a saját gazdagodása érdekli. Vajon hányan vannak azok, akik áldozatot vállalnak a szabad szellem ébrentartásáért, akik a nemzet sorskérdésein, megoldások, javaslatok keresésén gondolkodnak? A hazalátogatóknak csak kisebbik részét fűti a honvágy, a helyzet tanulmányozásának vagy a családtagok viszontlátásának természetes óhaja; nagyobbik részük ma már azért utazgat haza, hogy a rongyot rázza, Mercedesével vágjon fel, olcsón nyaraljon, s borravalóinak hála a szolgaszemélyzet hajlongását élvezze. Politikus elmék önigazolásként kitalálták az „ez van” jelszavát, amely nemcsak az otthon élőkre, de a hazai rendszertől független emigrációra is ki akarja terjeszteni, hogy odahaza „ez van”, tehát ezt kell elfogadni. Szaporodik azoknak a száma, akik különböző ürügyekkel annak a rendszernek a vendégeiként, annak a rendszernek a pénzén utaznak haza, vagy töltenek heteket Magyarországon, amely elől elmenekültek.

És mit tapasztaltam még? Hogy Iliescu elnök urunk sajnos tévedett, amikor a nyugati magyar emigrációt, diaszpórát példaként állította oda a román emigráció elé, mondván: a magyarok egységesek a nemzeti célokban. Sajnos, ez így nem igaz. A nyugati szórványmagyarságot is számtalan ellentét bomlasztja. Csak Amerikában 300 magyar egyesület, szövetség, kultúrközösség stb. működik. Ezek persze nem húznak 301-fele, de egységes föllépésük még messzi álom a holnap horizontján. Jóleső volt mégis tapasztalni, hogy kisebbségjogi küzdelmeink iránt az érdeklődés lankadatlan, sőt fokozódó. Ez persze nem új jelenség. Ismeretes, hogy az első nemzetközi visszhangot keltő erkölcsi-politikai megszégyenítés Ceauşescut épp New Yorkban érte a hetvenes évek végén. A világszenzációt keltő tüntetést az amerikai magyar közösség szervezte ellene.

A hűvös udvar, az enyhén mór stílű patio fiatal férfiakkal és nőkkel telik meg. Karcsú, nagy szemű katalán munkáslányok elfogulatlanul, felszabadultan nevetgélnek a fiúkkal. Nagy dolog ez, magyarázza kísérőnk, a spanyol nők nagy része ma is lelki háremben él. Fiúk közé menni, szülői kíséret nélkül – ez még a legradikálisabb munkásosztály leányainál is szokatlan. A patio kis szökőkútjának vize csendesen csobog a köveken. Egy magas, fiatal munkás mélabús francia dalt énekel. Valamelyik társa tréfásan dicséri szép hangját. Az énekes szomorú mosollyal vállat von. „A fülemülétől elveszik a szeme világát, hogy énekeljen. – idézi a francia mondást. – Tőlem is elvettek egyet-mást.” Tréfáló társához fordulok: „Sokan vannak itt franciák?” Csodálkozva néz rám. „Én olasz vagyok, az éneklő ifjú pedig német. Ő Hamburgból menekült, én Nápolyból. Molto caratteristico, eh?” Kilépünk az esti utcára. Mögöttünk ismét felhangzik a német menekült szomorú, francia éneke: Az éjszaka csillagos, halk morajú és idegen. A szabadság tengere felől sós szél hűsíti a város nyugtalan álmát.