Mi, Gábor, (Isten kegyelméből stb. a szent római birodalomnak és Erdélynek fejedelme, Magyarország Részeinek ura, a székelyek grófja, Oppeln s Ratibor hercege stb.) az hagyományra bízzuk stb. Miután országunkban, amelybe a mindenható Isten intése és jóvoltából, valamint a három nemzetiség által lakott Erdély lakóinak egyhangú akaratából és szavazata folytán helyeztettünk, semmit sem kívánunk inkább, mint a háború zivatarjait mindenfelé elcsitítva, alattvalóinkat az áldásos béke jótéteményeiben részesíteni és – egyrészt különös gondoskodásunkból, másrészt hazánk iránt érzett szánalmunkból kifolyólag, amellyel mindenek iránt viseltetünk – ezt a mi, a különféle háborús mozgalmaktól, az idegen népek betöréseitől feldúlt, végigpusztított országunkat különböző népek beköltöztével és azoknak adandó kiváltságokkal helyreállítani, hogy napról napra erősödve, régi erejét visszaszerezze, és a háború és béke diadaljeleivel ékeskedve megközelítse a régi Dáciát (avagy elérje a régi Dácia dicsőségét): tehát, hogy ezen óhajunk teljesüljön és Erdély a különböző népek bevándorlásával is művelődjék, hozzájárulván Méltóságos Sassa Ábrahám konstantinápolyi zsidó orvos-doktor közbenjárása: elrendeljük, hogy jelen kiváltságokat mindazon zsidó nemzetségbeliekkel szemben, akik Erdélyben kegyes engedelmünkkel le akarnak telepedni, a következő feltételek mellett szívesen fogadják, figyelembe vegyék és országunk minden lakosa megtartsa őket.

Az örök zsidó nem képzelet; ő él és szenved. Menj a piacra, s hol a néphullámok legtömöttebbek, hol a zaj leghangosabb, ott áll ő, előtte az asztalon vagy földön kitárva koldusholmija, melyet nagy hangon, mintegy esdekelve ajánlgat; menj a pusztára, s a csárdához közel, honnan víg hangok zengenek elédbe, görnyedve terhe alatt gázol a nehéz homokon át; menj akárhová, e honnak egyik határától a másikig, s fel fogod találni. Nézd a setét, halvány arcot, mely vonásaival keleti származását bizonyítja, nézd a lángoló tekintetet, melyet elnyomott bosszú s ki nem elégített vágyak lelkesítenek, nézd szenvedéseit, s rá fogsz ismerni. Gúnyolva mutat reá a gyermekcsapat, s az átmenő egy megvető tekintetet vet arra, kiben az utolsó nem vallaná hasonlóját. S ott áll magányosan annyi emberek között, elszigetelve egy előítélet által, melyet legyőznie nem lehet, százszorta szerencsétlenebb, mintha rossz tettek által vesztené a közbecsülést, mert ő nem jobbulhat, véle született vétkét a kegyetlen világ meg nem bocsátja, s bármint ragaszkodjék az erényhez, bármint kövesse becsülete utait: szegény maradhat, de zsidó lenni meg nem szűnt. S mégis, talán ha szívébe nézhetnénk, ha tudhatnók gondolatit, ha sejdítenők az érzeményeket, melyek keblét kínozva átrezgik, talán becsülnünk kellene, kit oly hidegen megvetünk. Talán éppen gyermekeire gondol vagy nejére, kik távol tőle a váras egyik legsetétebb utcájában éheznek; kiknek egyetlen reménye ő, a reménytelen; ő, kitől a társaság mindent elrabolt, csak e szeretetet nem.

Pedig nincs rá ok, hogy akárki suttogjon, morogjon ránk valamely sarokból: hogy nagyon rakoncátlan a mi népünk, és nem becsüli nyers természete miatt a tudományokat. Én azt hiszem, utánoznunk kell itt Károlyt, a frankok királyát, aki midőn népének szilajságát más eszközökkel nem tudta megfékezni, iskolákat szervezett, hogy az ifjúság szilaj természete megszelídüljön bennük a filozófia hatására. „Mert a filozófia, minden tudomány anyja, mi lehet más, mint az istenek ajándéka, aminek Platón tartja, vagy, amint én hiszem – így beszél Cicero –, az istenek találmánya! Ez tanított bennünket először is az istenek tiszteletére, azután az emberi jogra, mely az emberi nem együttélésében gyökerezik, továbbá a szerénységre és lelki nagyságra. Ez űzte el a homályt lelkünkről és szemünkről, hogy mindent világosan lássunk, magasabb rendű és alantasabb, első, utolsó és közbülső dolgokat. Szóval, úgy látszik, valami isteni erő ez, amiért annyi nagy dolgot véghez tud vinni.”

És az a Kossuth, aki már a sajtószabadságról tartott zempléni beszédében merészen szembesítette a polgári alkotmányosságban megvalósulni remélt, többes számot nem ismerő „szabadságot” a feudális, rendi alkotmányossággal egyeztetgethető „szabadságokkal”, nem riadt vissza attól, hogy politikai értelmezését is adja az elvont fogalomnak. „A szabadságnak azon egyedül helyes képzete, hogy az nem egyéb, mint a törvény iránti engedelmesség, valamint egyrészről irtódzva zárja ki minden kicsapongásokat, mellyekre a szelíd s boldogító szabadság fonák elértése tántorított némelly ingatag nemzeteket, szintúgy elenyészteti azon helytelen félelmet is, mellyet némelly kormánynok érez, midőn kormányzottjai szabadságot emlegetnek… Aki mások természeti, emberi s polgári jogait illő tiszteletben tartja, csak az várhatja, s kívánhatja, hogy ön igazai hasonló tiszteletben tartassanak. Minden hatás visszahatást szül, s ha mások személyes bátorságát, vagyoni biztosságát, nyugalmát, előmenetelét önkényednek kívánod alája vetni… mások is hasonló czélzással lesznek irántad, s mindenkinek külön kívánati lévén, az ezernyi különböző kívánatok ezer irányzatú önkényt teremtenek, ezek ezerfelé rángatandják a társaság hajóját, míglen a hajózók végromlásával darabokra szaggatva szertedűl. Boldog csak úgy lehetek, ha minden sérelem ellen biztos vagyok; biztos csak úgy lehetek, ha személyem s vagyonom minden önkény ellen a hatalmas törvény egyenlő oltalmának alatta nyugoszik; és így szabadság csak ott létezik, hol törvény uralkodik, s szabad csak úgy lehetek, ha törvénynek szolgája vagyok.”

Csak az antik filozófia, s az is csak későn, a sztoikusok korában ismerte fel az emberi jogokat, melyeknek ősi és kötelező voltát a kereszténység mondotta ki évezredes hatállyal. Mivel Istennek egyformán teremtményei vagyunk, ebből következik az egyenlőség és a szabadság, a szabad akarattal bíró ember értelmes szabadságának keresztény tanítása.

Ezeket az örök értékeket azóta, hogy a keresztény világszemlélet egysége felbomlott, az azt követő evilági zűrzavarban különböző utakon közelítették meg, és ha rájuk találtak, különböző utakon vesztették megint el. Az emberi jogokat s a szabadság és egyenlőség eszméit a francia forradalom pontokba foglalva proklamálta, hogy utóbb a Terreurnek szabványos parancsuralma alatt vérbe fullassza. Később, a szabadságelven alapuló politikai és gazdasági rendet a liberálizmus tűzte zászlajára, hogy minő végső eredménnyel, annak bizonysága ez a két világégés, melynek szenvedői vagyunk. De mert a 19. század második felének és az új századnak liberális rendszere nem törődött a szegények tömegeinek védelmével, az egyéni szabadságokat egymás után kiszolgáltatta egy folyvást, ijesztően növekvő etatizmusnak, melynek ijesztő voltát a népek szeme előtt sikeresen leplezte nemzeti jellege, s megfeledkezve saját gyökereiről, eszméi magasztosabb részének keresztény eredetéről, sok országban azt a hitet keltette, mintha a szabadságelvek vallásellenesek volnának természetüknél fogva – aminek világosan ellentmond például a „liberálizmus bibliájának”, Rotteck és Welcker államlexikonának mély keresztény vallásossága –, vajon mindezekért, mondhatnók a felépítmény hibáiért és gyarlóságáért szabad-e elvetnünk az örök értékeket, melyek ebben az esetben is ki nem elégítő megvalósulásra találtak? Bizonyára nem. Hiszen továbbra is egyenlő teremtményei vagyunk Istennek, egyformán szabad akarattal rendelkezünk, amiből következik, hogy e világtörténeti kudarc után újból meg kell próbálnunk a világnak időtállóbb felépítését – ugyanezen nagy elvek alapján.

Magam is mindig azon lettem volna, hogy egyenjogúság legyen a földön. Annyi elnyomatás volt, annyi évezredes. A kimerevített egyiptomi szűzmadonnáktól, a reális római Vesta-szüzektől az elfátyolozott trubadúrmenyecskéken és megszorított középkori jobbágyasszonyokon és bugyitlan törzshordalékos hölgyeken át a polgári adom-ám-fogadd sűrű szempillájú asszonyocskákon és hunyt szemmel eladott feudális félmenyasszonyokon és kecskékért leszegett fővel árult mohamedán lányokon és kínai tizenkét éves hártyalányokon át a kiskapitalista kereskedőlányokig, a mesztic arcú texas-lányokig, vagy maszek-babykig… Mindennapi elnyomás. Nőelnyomás, mondanom se kell. El kellett, el lehetett nyomni a nőket. Borzalmas. Most már nem lehet.

Napjaink legdivatosabb jelszava, amit valamennyien oly szívesen szajkózunk: „emberi jogok”. (Bár nagyon különböző dolgokat értünk rajta. A fővárosi értelmiség szerint ez a sajtó, a gyülekezés és a kivándorlás szabadsága, de sokan fel volnának háborodva azon, amit az egyszerű nép ért rajta, és követelnék e „jogok” betiltását; a nép ugyanis azt akarja, hogy legyen joga lakást és munkát kapni ott, ahol élelemhez jut, mert akkor milliók özönlenének a székvárosokba.)

Az „emberi jogok” nagyon szép dolgok, de hogyan tudnánk ügyelni rá mi magunk, hogy jogaink ne mások rovására bővüljenek? A korlátlan jogok társadalma nem képes kiállni a megpróbáltatásokat. Ha nem akarunk a nyakunkra erőszakos hatalmat, akkor mindenkinek magát kell féken tartania. Semmiféle alkotmány, semmiféle törvény és szavazás nem képes önmagában kiegyensúlyozni a társadalmat, mert az embernek a vérében van, hogy makacsul kövesse az egyéni érdekeit. A többség, ha van hatalma a terjeszkedéshez és a szerzéshez, meg is teszi. (Ez veszejtette el a történelem valamennyi vezető osztályát és csoportját.) Szilárd társadalom nem a szemben álló érdekek egyensúlyával érhető el, hanem a tudatos önkorlátozással: azzal, hogy mindig utat engedünk az erkölcsi igazságosságnak.

A sokasodó és egyre inkább összeszoruló emberiség csak kellő önkorlátozással maradhat fenn. Hiába volt a hosszú fejlődés, ha az önmérséklet szellem nem hatja át az embereket. A rablás és a falás szabadsága megvan az állatoknál is. Az emberi szabadságban benne foglaltatik az önkéntes lemondás a mások javára. Kötelezettségeinknek mindig felül kell kerekedniük a szabadságunkon.

Bárcsak sikerülne elsajátítanunk az önmérsékletet, s ami még fontosabb, bár sikerülne továbbadni gyermekeinknek! Az önmérsékletre leginkább saját lelki egyensúlya és békéje érdekében van szüksége az embernek.