Hunyadi János szobra a Hősök terén (fotó: Vimola Ágnes)
2006-BAN A NÁNDORFEHÉRVÁRI DIADAL 550. ÉVFORDULÓJÁRA EMLÉKEZÜNK.
A Hunyadi János, Kapisztrán János és Szilágyi Mihály vezette keresztény sereg 1456. július 22-én világra szóló győzelmet aratott Nándorfehérvár, az „ország kapuja” alatt. A diadalnak óriási szerepe volt abban, hogy a török hetven évig nem vezetett nagyobb hadjáratot Magyarország ellen.
A vár védelmének legendás alakja, az idős katona, Dugonics Titusz, hogy megakadályozza a török lófarkas jelvény kitűzését, magával rántotta a mélybe a vár fokára kapaszkodó török katonát.
Hunyadi János – néhány héttel a győzelem után – a táborban kitört pestisjárvány áldozata lett. Még ugyanebben az évben elhunyt Kapisztrán János, az itáliai ferences barát is.
A pápa, III. Calixtus még a csata előtt rendelte el, hogy déli harangszó szólítsa imára a híveket Magyarországért szerte a keresztény világban. A pápai bulla kihirdetésének idejére azonban már a győzelem híre is megérkezett az európai városokba.
„A déli harangszó összekapcsolása a nándorfehérvári győzelem emlékével végeredményben a történelem nem gyakori önkorrekciói közé tartozik.
A hagyomány a történelmi tévedést – egy általános európai keresztes hadjárat illúzióját – korrigálta azzal, hogy a déli harangszót a győzelemhez kapcsolta.” (Szűcs Jenő)
Magyarország második részét egyrészt a Dráva és Száva folyók fogják közre, másrészt a Száván túl csaknem az Adriai-tengerre néző Alpokig nyúlik el. A Száván túl van Horvátország és Bosznia, a boszniai püspökség, Belgrád vagy Nándorfehérvár az azonos nevű mezővárossal, Szerbia fővárosával. Falát a Száva mossa, mely kevéssel a város fölött ömlik a Dunába. Ez a város volt Magyarország védőfala, de miután az Úr születésének 1521. esztendejében, Lajos király uralkodása alatt, a vár parancsnoka, Török Bálint átadta az ellenség, a török hitére, megnyílt a Magyarország kirablásához szükséges átkelőhely. Belgrádtól a Száva folyásán felfelé haladva a déli oldalon a következő várak vannak sorban: Szabács, Újvár, Barka, Mihalóc, Árki, Dobor, Dubocsác, Szlobocina; Árki vidékén túl Boszniában pedig még Gradacsác, Maglaj, Zrebernyik várai, melyeket kb. húsz ével ezelőtt foglaltak el a törökök.
[…]
Azt a részt pedig, amely a Dráva és Száva torkolatai között kelet felé nyúlik el, Szerémségnek hívják, benne fekszik Újlak, a Szerémség kezdete és fővárosa, ez a Duna fölé emelkedő hegyen, Budához igen hasonló fekvésű, királyi épületekkel magasodik, s híres Kapisztrán János sírja miatt is.
Skander Bég mit nem fáradott, mit nem cselekedett a maga hazájának
megmaradásáért; egy ember őnálánál soha nem aludt kevesebbet, mikor dolga volt;
ő maga járt, a hol kellett, maga istrázsált, a hol szükséges volt; ő tizenöt
ezer ember erejével száz ezereket megvert, hatalmas császárokat megfutamtatott,
és egy szóval a nagy szorgalmatossággal porázra kötötte a szerencsét, és a
mennyire bátor szivének, annyira szorgalmatossságának köszönheti szerencséjét,
hirét, nevét. Hunyadi János a második, az mellyet az én pennám soha elegendőül
nem dicsérhet. Töröké nem volnál-é most Magyarország, ha János vajda nem lett
volna, és el is volna immár az te neved felejtve, ha Hunyadi szorgalmatossága
nem serénkedett volna. Mi tartóztatta meg Murath császárt, azt a vitéz török
fejedelmet, a kit az ő vitézsége mennykőnek nevezett, hogy Magyarországot el ne
foglalja és magáévá ne tegye, ha nem Hunyadi János szorgalmatossága és
serénysége? Ő László királynak elvesztése után annyit fáradott, annyit
szorgoskodott, annyit mivelt, hogy a török császárnak nem volt más haszna a
győzedelemben, hanem az, hogy ez világ előtt becsületet nyert magának egy
hatalmas királynak veszedelmével. Nem kell számlálnom az ő hadait, mert telik a
historiák az ő gondviselésével és szorgalmatosságával, elég azt mondanom, hogy
minden vitéz embernek példája lehet.
A múltra nézve mit sem ér, de jelen s jövő érdekében engedjük át magunk a káprázatnak: vajon miként alakul a sorsunk, ha magyarok, románok, szerbek, bolgárok, albánok összefogása a nándorfehérvári fellobbanás sorozataiban szilárdul meg százados időkre! Ha a közös bajban elcsitulnak, sőt jogaikra lelnek a
különbözőségek, oly rengeteg későbbi örvütés indítékai, a szívós természetűek, a hetedíziglen mérgezők.
Mikor a’ rettenetes és gyözedelmes Mahomet a’ nap-keleti tsászárságtúl iszonyú erejével meg-fordúl, s’ Nándor-fejér-várat meg szálja, hogy a’ gyözött Magyarokon keresztül Romáig magának útat tsináljon; szükség vólt a’ segedelem részünkröl. Egész keresztyén világunk nem adhatott eröt Nándor-fejér-várnak, egyebet a’ fáradt Magyarokon kivül. A’ Római Pápa egy Kapisztránus nevü barátot küldött Hunyadi Jánoshoz papolni; e’ vólt minden segedelem Mahomet ellen, ki majd kétszáz ezer emberrel szállott elénkbe.
Tóth István: Hunyadi János szobra a Halászbástya alatt, 1903 (fotó:
Vimola Ágnes)
Gerjeszd fel, Uram, az elöljáró rendekben, mind világi s mind egyházi igazgatók szívében azt a lelket, akinek szolgáltak jó szolgálatot az Istennek nagyobb dicsőségére, hazának megmaradására, pogányság megszégyenítésére, keresztyénség böcsületire a két diadalmas Jánosok ezen a napon, mikor boldog emlékezetű gubernátor Hunyadi János, a magyarsággal barát Kapistranus Szent János a keresztes hadakkal Nádorfehérvár alatt sok pogány vért ontottak, mely victoria hírire e napot inneplő tisztelettel szenteli az ország. Ezek nem keresték, ami övék, hanem ami a közönséges jót, Isten és keresztyénség dicsőségét, hazának megmaradását, békességét nézte; amellett ezek kardot kötöttek, táborba, mezőbe kiszállottak, sok próbákat tettek, véreket ontották; azok vigyázása őrizte a keresztyén országok nyugodalmát; azok vére, sok ezereknek életit oltalmazta; azok vitézsége, sok szegénységnek vagyonát, édes álmát, falatját bátorságba tartotta. Ők hullottak, mi épültünk; az ő orcájokon szakadott le a veríték, a miénken a könnyek örömünkbe folytak le; ők éheztek, mi itthonn kedvünkre voltunk. Ország gyertyái voltak ők, magoknak fogytak, nékünk égtek, nékünk világoskodtak, kebelünkbe
dicsőséget, kincseket hajtottak. Az ilyen nagy gondviselő uraknál nem regnált akkor a ludak törvénye: ki-ki magának; az égen nem nap az, aki nem világoskodik; a földön nem úr az, aki mások hasznára nem születik. Nem hallatott akkor az a privatum, ki az ország torkát metszi ma: ha két-három familia magasztaltatik, és a többi pad alá; ezek tollasodnak, ezeren mezítelen maradnak; háromnak öröm, országnak siralom. Krisztus nem volna Krisztus, ha mindnyájunkhoz nem volna gazdag a kegyelemben, bővelkedő a szeretetben, hatalmas a váltságban; nem kedvezett egy nemzetnek, kirekesztvén más ország népit. Nem is volt ezekben miért válogatni: mindnyájan Ádámban elestünk, mindnyájan Krisztusban feltámadunk. Mi is, szerelmesim, amiből kitelik, Szent Jóbbal, ki a Krisztus képe volt, legyünk szemevilága a vaknak, istápja a sántának, nyújtsunk kezet az elesetteknek. Rontson, aki pogány, raboljon, égessen, aki tatár hám vériből eredett, aki a kőnek mondja: Én Istenem! Mi, akik a megfeszített Jézust segétségül híjuk, annak erkölcsit kövessük, aki nem jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy szolgáljon, és a lelkét sokakért adja váltságul.
Várak és folyók. Ezek Közép-Európa nagyvárosainak jelképei. Belgrád törökül Kalemegdán: csaták köve. A vár lábainál összefolyik a Duna és a Száva. Úgy, mint ahogy a dévényi vár alatt a Dunába vész a Morva folyó. A csaták kövét körbefogja a víz: őrzi, védi. Vigyázza az emléket. Várak és folyók, a történelem vízválasztói. Prágának, Budának, Bécsnek, Belgrádnak, Pozsonynak történelmi kilátói vannak: várak és várromok. Innen városok és századok tekinthetők át. Az idegen ezt keresi, ezt érzi először: az óvárosokat. Belgrád őssejtje: a Kalemegdán. Nem véletlen, hogy az ismerkedő kíváncsiság előbb a városok egysejtű állapotát kívánja érzékelni. Innen kezdődhet a rokonodás, a világvárosok bonyolult idegrendszerének, történelmi reflexióinak és szociális rétegeződésének az észlelése.
Belgrád nevében a bel nem azt jelenti, hogy szép, amiként francia barátaink, de az én tudatomban is csengett, hanem azt, hogy fehér. A várost szerbül ma is úgy hívják, ahogy mi már csak a történelemkönyveinkben: Fehérvár. Volt egy kor, amidőn Európa váraiban, de városaiban is a kő – mentesen a szénfüsttől – sokáig fehéren maradt. Székesfehérvár, Gyulafehérvár, Fehéregyháza.
Nándorfehérvár!
Távolról, a déli lapályról nézve a sziklákra épült hatalmas bástya- és kőfalsorozat itt ma is fehéren villog.
Ezt a tulajdonképpeni Fehérvárat, amelybe a mi budai várunk háromszor is beleférne, a voltaképpeni fellegvárat tehát megkülönböztetésül, török szóval Kalimegdán-nak nevezik. Évszázadokon át ez volt Európa legnagyobb erődítménye. A Duna völgyi népek legnagyobb, majd – legvégső reménye. Aztán legnagyobb siratnivalója.
Lépcsők a nándorfehérvári várban (Belgrád, Szerbia) (fotó:
Konkoly-Thege György)
A Kalemegdán Belgrádban (Szerbia) – A nándorfehérvári
vár (fotó: Konkoly-Thege György)